A gyémánt függő - 2/2

A stílusgyakorlat folytatása...elvégre gyakorlás teszi a mestert:-)

Éreztem, hogy ez a nap se lesz sokkal jobb, mint a többi. Valami rossz íz a nyelvem alatt azt súgta, hogy ha nem kapom össze magam, délutánra megint csak az irodai üveggel lesz randevúm.

Így hát begyömöszöltem magam az autóm átforrósodott ülésébe, és elindultam a miss Jankovic által megadott címre. Az út Bay Cityig rövid volt, mint egy hajnali álom. A ház a Sunseten állt, és nem volt mögötte más, csak egy járónapnyi gondosan nyírt pázsit, az öböl és az óceán. Lehetett ott egy úszómedence is valahol, de onnan, ahol álltam, nem láthattam rá. Az alacsony, fehér bungaló, talán, ha tíz szobával, úgy terpeszkedett el, mint olvadó jégrém a fehéren izzó nap alatt. Égetett-cserép tetejével úgy próbált kinézni, mint egy ház, aminek történelme van, de szemlátomást kudarcot vallott. Újonnan, új pénzen épített volt. Egy rakás vadonatúj pénzen.

A japán háziszolga, aki a kapun beengedett, kb. olyan arccal nézett rám, amitől egy egészen undorító bogárnak érezhette magát bárki, akinek nincs akkora élettapasztalata a japán háziszolgák arckifejezésével kapcsolatban, mint nekem. Oldalt, a kocsibeállón, Willy Boy fényesítette a Dodge malomkerék nagyságú dísztárcsáját. A kora délelőtti időponthoz képest Eric von Stroheimnek volt öltözve, ami azért nem derítette mosolyra senkinek az arcát.

- Miss Jankovic vár engem - közöltem a kis japánnal, aki mosolytalanul bólintott, és bevezetett egy nagy, homályos hallba, majd egy ajtón át ki a teraszra, a vakító napsütésbe.

A japánnak időközben elegendő ereje volt ahhoz, hogy megszabaduljon savanyú ábrázatától, így majdhogynem undor nélkül adta át két ujja közt elhullott csótánypáncélként fogott névjegykártyámat miss Jankovicnak.

Miss Jankovic, valószínűleg a korai óra miatt, egy nádfotelben ülve fogadott. Pezsgőszínű selyem köntöst viselt, alatta vélhetően éppen annyi ruhadarabbal, ami elégséges ahhoz, hogy az ember lánya megmártózzon az óceánban. A köntös onnan, ahol én álltam, olyan domborulatokra engedett belátást, hogy annak csak a tizedétől is a pápa minden bizonnyal feladná a nagyböjtöt. Miss Jankovic végigmért, ami, tekintve 185 cm-es magasságomat, nem volt éppen kis teljesítmény tőle, és törött üvegcserépként kéklő szemeivel úgy vizsgált, mintha először látna. Nézésétől leginkább egy itatóspapírra feltűzött bogárként kezdtem érezni magam.

- Kér egy italt? - kérdezte. Végiggondoltam az előttem álló feladat nehézségeit, és úgy véltem, nem árt megolajozni egy kicsit azokat a rozsdásan forgó kerekeket, amit az agyam helyén hordoztam.

- Köszönöm, egy whiskyt, jéggel. De csak, ha pohárba kapom - válaszoltam udvariasan.

Miss Jankovic megrázott egy csengőt, mire egy szemlátomást keleti, finom bőrű, karcsú lány bukkant elő, aranyszínű, testhez simuló ruhában, ami jobb lábán egészen a csípőjéig fel volt hasítva.

- Scotch jó lesz? - kérdezte miss Jankovic. Míg megpróbáltam leesett államat felszedni a padlóról, és letörölni a bamba vigyort a képemről, bólintottam. Úgy éreztem, ha ez az angyal vitriollal teli poharat nyomna a kezembe, még azt is meginnám. A csengőt ettől a pillanattól kezdve merő tévedésnek tartottam. Egy gong sokkal jobban megtette volna.

Miss Jankovic hangja térített vissza a földre:

- Hogy akarja kezdeni? - kérdezte.

- Gondolom, megnézném a helyszínt - mármint, hogy hol tartja az ékszereit - aztán beszélni akarok a személyzettel - válaszoltam tőlem telhető elmésséggel.

- Rendben, Miura majd oda vezeti. Előre bocsátom, ő, és Liu Csen, a komornám - így mondta, a komornám, amitől kezdtem magam egy kicsit kényelmetlenül érezni, tekintve, hogy az európai udvartartás fogalmi rendszerének ismerete nem éppen tartozott az erősségeim közé - természetesen minden gyanú felett állnak, őértük én állok jót!

Valami azt súgta nekem, ha Eric von Stroheimet, a kis japánt és a keleti angyalt kivesszük a buliból, nem sok gyanúsított fog maradni, de ezt a gyanúmat nem osztottam meg miss Jankovic-csal.

Így hát csak álldogáltam ott, kalapommal a fejemen, úgy érezve magam, mint egy kókadt rhododendron, és vártam a whiskymet. Mikor Liu Csen megérkezett a párás falú pohárral - naná, hogy egy teniszütő nagyságú, veretes ezüsttálcán hozta - miss Jankovic, a maga módján, hellyel kínált:

- Na, üljön már le, maga hegyorom, mert begörcsöl a nyakam, ha így kell magára néznem!

Elszakadva a selyemköpeny kivágása által nyújtott látványtól, bevetettem magam egy másik nádfotelbe, amelyik hangos nyiszorgással tiltakozott az őt ért atrocitás ellen, és gondozásba vettem az italomat. Miss Jankovic poharában, hogy mi volt, nem láttam a rengeteg ernyőcskétől, lime szelettől és szívószáltól, de öt dollárt mertem volna tenni egy tízcentes ellenében, hogy nem limonádé.

-.-

Csendben ültünk egymás mellett, iszogattunk, mint aki már jó régen ezt szokta csinálni, bámultuk az öböl szélborzolta vizét, és nem csináltunk semmit. Neki ezt ötven dollárja bánta, de szemlátomást nem idegeskedett miatta. Miután kivégeztem szódás whiskymet, kifejeztem abbéli óhajomat, hogy hát akkor én nekikezdenék. Miss Jankovic csengetett. Én nem tudtam felfedezni csengetés és csengetés közt semmi különbséget, ezért reménykedtem, hogy talán a kínai angyal jelenik meg, de ez a csengetés Miurát hívta elő.

A kis japán szó nélkül intett, hogy kövessem. Mit tehettem mást, egy vágyakozó pillantást vetve az üres pohárra, összekapartam magam a nádfotelból, fejemre tettem a kalapom, udvariasan biccentettem miss Jankovicnak, és követtem Miurát, vissza a homályos hallba. A falon igen réginek látszó, megsötétült festményekről szigorú ősök néztek ránk, ki páncélban, ki selyemingben, buggyos nadrágban, ki meg zsakettben, cilinderrel a fején. Ők is azt a benyomást kellett volna, hogy keltsék, miszerint egy szörnyű régi, és borzasztóan előkelő családdal van dolgunk, de ez se nagyon sikerült. Az ilyen képeket a bútorokkal együtt szokták kikölcsönözni, tartós használatra. No meg, miss Jankovic egyikre se hasonlított.

Miura bevezetett miss Jankovic hálószobájába, ami alig volt kisebb, mint a Centrál Pályaudvar központi csarnoka. A baldachinos ágytól a fésülködőasztalig csak háromnapi élelemmel felszerelkezve volt érdemes elindulni. Az ágy előtt a szőnyeget, feltételezésem szerint, fűnyíróval ápolták, és naponta gereblyézték. Amúgy a berendezés szolid volt, annyira, hogy Ava Gardner is elfogadta volna. Az egyik nyitott ablak előtt - mert volt belőlük egy néhány, és mind a messze húzódó gyepre nézett - egy teakfa asztal szerénykedett, hat fiókkal, meg egy tükörrel. Az asztal lakkozott lapján egy karkötő, egy bross és két nyaklánc hevert, laza összevisszaságban. Már messziről értékeseknek tűntek. Sejtésemet igazolta, hogy Miura olyan szemekkel figyelte minden mozdulatomat, mintha egyenként akarná nagy sebességű filmfelvevőre venni.

- Ezek itt miss Jankovic ékszerei? - kérdeztem érdeklődve. Miura bólintott.

- A többi fiókban is ilyesmik vannak? - Miura ismét csak bólintott.

- Nincsenek kulcsra zárva, vagy ilyesmi? - Miura felhagyott eddigi gyakorlatával, és a fejét rázta.

- Máskor is elől szokta hagyni az ékszereit? - Miura a változatosság kedvéért megint bólintott.

Kezdett idegesíteni a pasas. Már azon voltam, csak a játék kedvéért persze, hogy kitalálok egy olyan kérdést, amire legalább egy bővített mondattal kellene felelnie, de arra gondoltam, hogy ez talán túlerőltetné szegény fickót, így hát inkább hagytam.

- Az ablak mindig nyitva van?

Miura, legnagyobb meglepetésemre, minden látható erőlködés nélkül két mondattal is válaszolt:

- Nem. Délután, mikor idesüt a nap, be szoktuk csukni a spalettát.

Ahogy kinéztem az ablakon, virágzó bougainvilleákat pillantottam meg, melyek egészen az ereszig kúsztak fel, valamint két, kertésznek maszkírozott embert, akik a füvön sertepertéltek.

Otthagytam Miurát, hogy hozza helyre magát a számára biztosan szokatlan verbális megterhelés után, és a házat megkerülve, kimentem a hátsó kertbe. Tényleg volt ott egy úszómedence.

A két kertésznek látszó, közelebbről szemlélve valóban kertész volt. Egy férfi és egy nő. Késő harmincasok, kora negyvenesek, naptól megégett nyak és vállak, valamint egy spániel.

A férfi vékony, inas testén rövidnadrágját bőr nadrágtartó rögzítette, vállára hulló haját indián hajpánttal szorította a homlokára. Egy hortenziabokrot gyilkolt éppen egy metszőollóval. A nő ujjatlan trikót viselt, melltartó nélkül, és térdelve a füvet gyomlálta. Mivel úgy 15 kilót vert rá a férfire, főleg csípőben és mellben, ez a tevékenysége egy karthauzi szerzeteset is kihozott volna a sodrából.

Közeledtemre felegyenesedett, és gyanakvóan nézett rám. A férfi adott egy kis előnyt a hortenziabokornak, és ugyanúgy tett. A spániel semmit nem csinált. Úgy látszott, hogy kedvelt engem.

- Jó reggelt!- köszöntem.

- Miben segíthetünk? - kérdezte a nő.

- Szoktak maguk a házban is dolgozni?

- Nem, kérem, az mi nekünk tilos terület, oda nem léphetünk be, de igazából nincs is miért - válaszolta a nő. A pasas úgy tartotta a metszőollót, mintha manikűrözni akarna, de valószínűleg, most, hogy nem volt vele dolga, fogalma se volt, mit csináljon vele.

- Tudják, az az ablak melyik szobába nyílik? - lendítettem kezemet a ház felé. Valamiért ez a mozdulat két mátyásmadárnak nem nyerte el a tetszését, mert hangos zsörtölődésbe kezdtek a bougaivillea ágai közt.

Mindketten először kinyújtott kezem irányába néztek, aztán egymásra, végül rám.

- Miért, tudnunk kellene? - ez megint csak a nő volt. Ma ez volt a szereposztás. A spániel még nem gondolt arra, hogy ő is beszáll a társalgásba.

- Azok a madarak régóta itt tanyáznak?

Megint egymásra néztek, nyilván, mert nem bírták követni a kérdéseim logikai láncolatát, ami őszintén megmondva, nekem is nehezemre esett volna, mivel éppen improvizáltam.

- Ó, azok már évek óta itt élnek, ide-oda röpdösnek, néha még a nyitott ablakon is beröppennek, a kutyát sem érdekli, igaz, Ben?

Ben bólintott, hogy igaz. Ahogy elnéztem, bármire bólintott volna, amit a nő mond. Hirtelen ötlettől vezérelve elindultam a ház felé. A bougainvillea ugyan sűrűn nő, de nem annyira sűrűn, hogy ne tudtam volna felfedezni a mátyásmadár fészkét. Kértem Bentől valami botot, ő idehozta az úszómedence mellől a levélszedő hálót, annak a nyele elég hosszú volt.

- Majd építetek egy másikat, vagy, ha nem tetszik, pereljetek be - közöltem a madarakkal, és lepiszkáltam vele a fészket, ami tényleg nem tetszett nekik. Bennek és a nőnek sem. A spániel nem nyilatkozott.

A fészekben több söröskupak, egy kulcs és néhány színes üveggolyó társaságában ott csillogott egy gyémánt függő. Ben és a nő bambán nézték, ahogy a zsebkendőmbe göngyöltem. A spánielt nem érdekelte a dolog. Visszamentem a hallba, azon át ki a teraszra. Még hátra volt egy kis ornitológiai felvilágosítás, meg a házirend megváltoztatására vonatkozó javaslat, de az már gyerekjáték volt.

Visszahajtottam Hollywoodba. Az ötven dollár jólesően melengette a tárcámat.

Első rész...