A gyilkos

Egy percre sem feledhetjük a forradalom hőseit! "Belevágtunk hát az ünneplésbe, finom vörösborom volt, jócskán benyakaltunk belőle, amikor Tibor öcsém váratlanul megkérdezte:"

A gyilkos

Az unokatestvéremékkel csak igen ritkán szoktunk találkozni, valahol Zala megyében élnek, útjuk ritkán vezet mifelénk, mi meg nem vagyunk valami nagy utazók, így aztán nem túl gyakoriak a rokonlátogatások. De valamiért tavaly, így október közepén kaptunk egy telefonhívást, hogy Tibor öcsém erre felé járna, üzleti ügyben, tudnánk-e neki szállást adni néhány napra, úgyis régen láttuk egymást. Szó, ami szó, megbeszéltük a dolgot, régen látott unokaöcsém megvizitál bennünket. Meg is jött rendesen, busszal érkezett, kimentem eléje a buszpályaudvarra, szép kényelmesen hazasétáltunk - közben egy-két fröccsöt megittunk, így érkeztünk haza szép virágos jókedvvel. Feleségem ismerte a szokásomat, tudta, hogy ilyenkor be-betérek egy fröccsre, számára ez teljesen természetes. Este elbeszélgettünk egy kicsit, a családról, a régi gyerekkori ügyekről, és aztán nyugovóra tértünk.

Reggel az öcsémet korán kellett kelteni, egy bizonyos cégnél volt megbeszélni valója, aztán ebére haza is tért. Délután elment bevásárolni egyet, s mást, s úgy döntöttünk közösen, hogy még egy napig marad, s csak másnap megy haza. Igen ám, jutott eszembe, de másnap ünnepnap van - október 23-a - akkor meg a közlekedés sem a szokásos, hát úgy döntöttünk, hogy nálunk tölti az ünnepeket, úgyis özvegyember, nem tartozik elszámolással senkinek. A gyerekek már nagyok, így aztán szabad ember, nem kér rajta számon senki semmit.

Belevágtunk hát az ünneplésbe, finom vörösborom volt, jócskán benyakaltunk belőle, amikor Tibor öcsém váratlanul megkérdezte:

- Aztán tudod-e, hogy egy gyilkossal ülsz most szemben? Én azt hittem, hogy az elfogyasztott alkohol hatására beszél badarságokat az öcsém, legyintettem, és ráhagytam.

- Persze, mondtam, demizsongyilkossal, de, hát ketten gyilkoltunk, ha ezt gyilkolásnak nevezhetjük.

- Nem, mondta az öcsém, tényleg gyilkos vagyok. Egyszer összeszólalkoztunk 56-ról a szomszédommal, a forradalomról az mondta, hogy ellenforradalom és a vita hevében kést rántottam és szíven szúrtam a jó barátomat. Két évet kaptam, az összes mellékes körülményt figyelembe véve...

Egy pillanat alatt kijózanodtam. Unokaöcsém szintén. Csak ültünk egymással szemben, nem volt kedvünk egy szót sem szólni, egész este...Mintha egy kis nyulacska fejére esik egy atombomba: a mi kis joviális világunkra úgy hatott ez a kijelentés.

Ó, Istenem, meddig rombol még a gaz bitangok világa, meddig teszi tönkre békére, békességre vágyó világunkat egy-egy ilyen mondat, egy-egy ilyesfajta ilyen lelki brutalitás? Lehet egyáltalán nyugtunk valaha az akkori vérfürdő miatt, amit egy vad eszme nevében követett el egy hatalom, amelynek hatalmas voltát akceptálta ennek a kis országnak a söpredéke, aljas szervilista kitüremkedése? Meddig, meddig, meddig?

De el lehet-e felejteni az igazságot? Szabad-e elfelejteni?

Nem, nem, soha nem!

2008.