A halál kacér mosolya

Pénzt kell szereznem! De honnan?

 

 

Tudtam, hogy ez a nap is rosszul kezdődik, amikor reggelizés közben feleségem arról faggatott, vajon befizettem-e időben a törlesztőrészleteket, mert az utolsó hat hónap csekkjeit nem találja. Persze, válaszoltam, benn vannak a feladóvevények a munkahelyemen, az íróasztalom fiókjában. Nem mertem levenni szemem a szendvicsemről, mert hazudtam. Már kilencszázötvenezerrel tartozunk, mert hat hónapja nem fizetem. Nincs miből, mindig másra kellett a pénz. Abban bíztam, hogy az idén is kapunk jutalmat, a tavalyi eredményeink után, úgy féléves bérre számítottam. De nem kaptunk, a cégtulajdonos kivett minden szabad pénzt. Az ügyvezetőnk azt mondta, örüljünk, hogy van munkahelyünk.

Pénzt kell szereznem valahonnan! Egy hetem van arra, hogy befizessem az elmaradt törlesztő részleteket, ha nem sikerül, egyéves részletfizetést kapok a banktól, és akkor havi kétszázhúszezret kell fizetnem 12 hónapon keresztül. A nettó háromszázezres fizetésemből. Bravó!

Fehérvárra kell mennem, céges kocsival, közben beugrok Béla bácsihoz, a nagybátyámhoz, hátha észen lesz az öreg, és tudok tőle kölcsönkérni.

- Margó, jössz velem Fehérvárra?

- Ha nem muszáj, maradnék, mert össze kell állítanom az építési engedély anyagát. Ma mindenképpen beadom, tudod, szorít a határidő.

- Rendben. Ha gondom lesz, majd hívlak.

Szorít az idő, mert péntek van, s csak három óráig dolgozunk. A főnök szereti, ha addig visszaérünk a céges kocsival.

De jó, hogy melegen süt a nap! Kicsit jobb a hangulatom, ahogyan kiszabadulok az irodából!

Szeretem a májusi meleg napokat, még nincs hőség, de a hangulatunk a hosszú téli napok után, emiatt is javulófélben van.

Harmincöt perc alatt Fehérvárra érek. Lehajtok az autópályáról, s öt perc múlva már az üzleti partnerünkkel kávézom a belvárosi cukrászdában. Fogalmam sincs arról, miért pont itt akart velem találkozni, nekem ugyanolyan jó a kávé az irodájában szürcsölve is.

Tóth úr, életkorát tekintve, alig néhány évvel idősebb, ám meg kell vallanom, sokkal dörzsöltebb nálam. Elfogy a kávé, a kristályvizet is megittam, mégsem akar a lényegre térni. Célzatosan a karórámra nézek, kivételesen sietnék, mire kapcsol, és végre megszólal:

- Tudja, Kovács úr, már dolgoztunk együtt a maguk cégével, és nagyon jók a tapasztalataink. Amikor megláttam a felújítás terveinek első vázlatrajzait, biztos voltam benne, hogy kiváló ötleteikkel feldobják áruházunk megjelenését. Hanem nekem úgy tűnik, mintha kicsit alábecsülték volna tervezői költségvetésükben a kivitelezési költségeket, és nem igazán hagytak tartalékot sem. Nem lennék hálátlan, ha a tíz évvel ezelőtti metódust követnénk, és öt százalékon osztoznánk. Mi ketten. Érti, ugye? Ha meg nem sértem - húz elő zakója belső zsebéből egy közepes borítékot, - nyomatékot is adnék kérésemnek.

Tíz éve még nem dolgoztam a cégnél. Érzem, amint lilulni kezd a fejem, az adrenalinszintem az egekig emelkedik, és kiszárad a torkom. Intek a pincérnek, kérek két konyakot. Azonnal hozza, fizetek is, majd az egyiket szó nélkül lehajtom.

- Nézze, Tóth úr! Nem tudom, hogy régen mi volt a szokás, mi nem. De engem ennyivel nem tud megvenni. Az ezerszeresével sem. A becsület nem eladó. Már annak, akinek még van. Viszontlátásra!

Kirohanok a cukrászdából, s érzem hátamban az értetlen pillantásokat.

Mit mondjak, gyorsan végeztünk! Ezért kár volt leutaznom.

Az idősek otthona, melynek atyai nagybátyám, a megrögzött agglegény, immár öt éve a lakója, igen impozáns, régi kúria épületben működik, melyhez hatalmas telek tartozik. Kinn sétálgathatnak az öregek, vagy ha úgy tartja kedvük, kicsit dolgozhatnak is a kertészetükben, melyben tulajdonképpen megtermelik az ellátásukhoz szükséges zöldségeket.

Béla bácsi tehetős embert volt világ életében. Szorgosan dolgozott, nem szórta feleslegesen a pénzt, biztos tud kölcsön adni. Rajtam kívül már nincs élő rokona.

Szeretem az öreget, mert mindenre van szentenciája és a humora is kiváló.

Megkérdeztem, hogy a nyolcvanötödik születésnapjára milyen ajándékot szeretne. Összecsippentette a szemét, és szája sarkában bujkáló mosollyal, nagy komolyan válaszolt:

- Tulajdonképpen kérhetnék egy húszéves szűzlányt, de mit kezdenék vele? Ahhoz túl drága, hogy csak beszélgessünk! Egyébként is, legalább egy évig kereshetnéd, mire rátalálsz! Tudod, mit? Hozz nekem egy egész sült malacot, és megvendégelem az itteni barátaimat! Meg pezsgő is kell, vagy öt üveggel. Mennyi pénz adjak rá?

Nagyon jól tudta, hogy egyetlen fillért sem fogadnék el tőle. Janka, a feleségem, azonnal kiakadt:

- Csak nem akarod teljesíteni az öreg hóbortjait?

Kocsmáros barátomnál megrendeltem a lakomát, és még meleg volt a malac, mire leszállítottam az öregnek. Kapott dobostortát is, mert az a kedvence. Nagyon meglepődött, és úgy örült, mint egy gyerek a karácsonyi ajándékoknak.

A személyzet is megjegyzett magának, mert hasonló eset még nem fordult elő az intézmény húszéves fennállása alatt.

- Jó napot, Kovács úr! - köszön rám az egyik gondozónő. - Béla bácsit tetszik keresni, ugye?

- Jó napot! Igen, ő a nagybátyám.

- Kinn találja a kertészetben! Képzelje, a fejébe vette, hogy saját maga ülteti ki a paprikapalántákat, mert tavaly nem hagytak közöttük elég távolságot, és a kelleténél kevesebb lett a termése.

Béla bácsi megadja a módját a palántázásnak. Kis sámlin üldögél, s amikor körbeülteti magát a palántákkal, arrébb teszi a kisszéket.

- Szervusz, fiam! Mi ez a soron kívüli látogatás? Vagy segíteni akarsz a palántázásban?

Elszégyellem magam, hogy én, az életerős negyvennyolc éves, kölcsön akarok kérni a nyolcvanöt éves öregembertől, aki még most is képes kertészkedni, csakhogy megmutassa a többieknek, mennyivel több termést lehet elérni.

Nem maradok öt percnél tovább, átadom Béla bácsinak a szokásos mogyorós csokiját, és hajtok vissza Budára.

Majd még jobban összehúzzuk magunkat. Dénes fiam már kirepült. Hiába építettünk családi házunk tetőtérben egy kétszobás lakást, a menyem nem akart velünk lakni. Olyannyira nem, hogy friss diplomásként Ausztriában vállaltak munkát, Sopronban bérelnek egy lakást, és onnan járnak át dolgozni vonattal. Janka bizakodik, hogy Vera lányunk, aki harmadikos gimnazista, majd velünk marad, mégsem volt hiába az építkezés. Nem tudom. A mostani eszemmel másként tennék.

Péntek délután kettőkor nagy a fővárosba tartó forgalom, araszolgatunk az autópálya bevezető szakaszán.

Ha ilyen jó marad az idő, holnap leugorhatnánk a Velencei tóra. Fürödni még nem lehet, de horgászni igen, és Vera imádja a bográcsban főtt ételeket. Jankára is ráférne egy kis napozás.

A cégnél a szokásosnál nagyobb csend fogad, pedig rajtam kívül senki sincs kiküldetésben. A főnök titkárnője elkap, amint belépek a folyosóra, hogy menjek be Edéhez.

Kimegyek a mosdóba, iszom egy kávét, és irány a főnök.

Morcos Ede, csak úgy villog a szeme, mint amikor nagyon mérges.

- Szervusz, ülj csak le!

- Szervusz, Ede. Most értem vissza Fehérvárról.

Matat a hatalmas íróasztalán, s végre megtalálja, amit keresett.

- Mesélj, mi történt Fehérváron.

- Semmi különös. Nem volt érdemi észrevétele Tóth úrnak. Kár volt lemenni.

- Én is azt hiszem. Nemrég hívott, hogy meg akartad vesztegetni.

- Hogy mit akartam?

- A tartalék keret terhére öt százalékon osztozni vele. Ne tagadd!

- Tagadom! Ő akart engem megvesztegetni!

- Szóval mégis igaz.

- Csak fordított előjellel, főnök!

- Van rá tanúd?

- Nincs.

- Miért nem vitted magaddal Margót?

- Nem akart velem jönni, építési engedélytervet adott be a hatósághoz. Határidős munka.

- Aha. Értem. Akkor, kérlek, vedd át a felmondásodat. Hétfőn már nem kell jönnöd.

- De, Ede...

- Nincs semmi de Ede! Nem engedhetem meg magamnak, hogy korrupt kollégákkal dolgozzunk. Közös megegyezéssel megválunk egymástól. Ha nem írod alá, akkor azonnali hatállyal kirúglak! Mindkét papír itt van. Melyiket vegyem elő?

Az íróasztalom fiókjaiból kiszedem a személyes holmiijaimat. A többiek szótlanul nézik. Margó úgy behúzza a nyakát, mintha az nem is lenne neki. Pedig van. Csak gerince nincs.

Ragyog a város a májusi napfényben. Még napszemüvegben is szúrja szemem a fény.

Lehúzom a kocsi ablakát, légszomjam van.

Pénzt kell szereznem! De honnan? Már fizetésem se lesz, nem tudom fizetni a törlesztő részleteket. Ránk tenyerel a bank, elveszi a házunkat. Romba dől az egész életünk!

Megvan! Ott az életbiztosításom!

Ezerrel hajtok ki a városból. A tizenegyes út éppen jó lesz! Kétsávos és nagy a forgalom! Küldök egy üzenetet Jankának, hogy a kötvény a szüleimtől hozott fényképalbumban találja.

Nem gondolkodom, már nincs min.

Állást találni az építőiparban szinte lehetetlen. A korom miatt egyébként sehol sem kapkodnak utánam.

Valóban nagy a forgalom.

Nem vagyok bekötve, minek a biztonsági öv. Már nem kell.

Sorjáznak az autók. A szemben lévő sorban jön egy teherautó. Az jó lesz.

Zümmög, szörcsög körülöttem minden. Nem tudom kinyitni a szemem, hogy megnézzem, hová kerültem. Angyalok vagy ördögök vannak körülöttem? Mindegy.

Mozdulni sem tudok. Mintha egy szoros teknőben feküdnék. Szomjas vagyok.

Emberek állnak a közelemben. Hallucinálok.

- Jaj, kislányom, csőstül itt a baj! Apád élet-halál között! Még az is lehet, hogy egy életre lebénul! Béla bácsi meghalt! Mi lesz még?

 

 

 

Kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Csilla
#5. 2013. június 16. 18:20
Íme, egy megrázó példa, hogyan lehet egy embert módszeresen tönkretenni.
Lehet, hogy Margó is asszisztált Edének(?)
Nagyon jó írás, tetszik.
Gratulálok.
Yolla
#4. 2013. június 15. 12:27
Ebben a kiszámíthatatlan világban a becsület, mint fogalom, nagyon sok ember számára ismeretlen szó.
S valóban, a szegény ember manipulálható.
előzmény: Fer-Kai hozzászólása, 2013. június 14. 22:10
Fer-Kai
#3. 2013. június 14. 22:10
Aktuális, világméretű költői kérdés.
Akik a szálakat mozgatják a háttérben, azt hiszik, ők tudják, s nem veszik észre az őket mozgató szálakat.
Eliza Beth
#2. 2013. június 14. 18:48
Huh! Erre mondják, ember tervez.... és ő issza a levét is.
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek