A mama rántott csirkéje

Egyszer eljön az az idő, amikor mi is ott fogunk ülni a lassan sötétedő konyhában, és várjuk a gyerekünket, csak várjuk, bizakodva, hogy hátha, mégis...

A fiát várta, ebédre.



Már vagy tizedszer simította le a hófehér abroszt, pedig azon egy ránc sem volt. Az ünnepit, az azsúrosat tette fel, mégiscsak a fiát várta, nem lehet a köznapi kockással tálalni neki!



Nem sűrűn jött, így hát, ha jött, akkor az egy kicsit mindig ünnep volt. Megértette ő, fontos ember a fia, vezető ott fent, Pesten, egy nagy gyárban, sok a dolog, meg tanulmányutak, meg hozzá is jönnek messzi földről, azokat is kísérgetni kell. Megértette ő, csak kicsit sajnálta, hogy olyan keveset látja. Hanem, ha jött, mindig hozott csokoládét, meg virágot, hiába mondta neki, bolond vagy, te gyerek, nem vagyok én eladó lány, hogy virággal édesgess! Nomeg, ha kell virág, hát itt van a kertben, szedek a magam örömére, de a fia csak nevette. Édesmama, ez kijár magának - kurjantotta -, aztán csak felölelte, forgott vele vagy pár lépést, valami valcert fütyörészve, egészen addig, míg a mama hangosan nem követelte, hogy tegye már le, mert szédül. Boldogan, kipirosodva, a levegőt szaporábban szedve ült le az asztal mellé, kibomlott haját a kendő alá igazgatni.



Csakhát, ez már egy kicsit arrébb volt. De ma, ígérte a fia, ma megkerül, hát ünnepire terített.



A kedvencét főzte, aranyló húslevest, meg rántott csirkét, a kedvéért egy jércét a késnek eresztett, nem sajnálta, pedig csak egy pár káricált az udvar végében, hogyisne, hogy az ő fiának ne legyen meg a kedvence?



Aprajából a levest dúsította, kertből friss répát, gyökeret vont, megmosta, belekarikázta, a kamorából, a deszkáról, amit jófajta vászonkendővel takart, rövidmetéltet - maga gyúrta, szálazta -, olyan jó maroknyit készített, hogy ha jön a fia, csak megbuggyantja egy kicsit a levest, különben még szétázna, csipetnyi macskapöccsel bolondította - úgy szerette a fia, ha enyhén csípett.



A mellét meg a combját - azokat kétfelé szedte, úgy kiadósabbnak tűnt - bepanírozta - a panírba belemorzsolt két gerezd fokhagymát, attól olyan jó pikáns ízt kapott - letakarta egy könnyű szalvettával, aztán csak ült az asztal mellett, és várta a fiát.



Olyan jó volt nézni, ahogy a fia evett! Belemerítette az arcát a leves párájába, szinte itta magába, a csontokat fényesre szopogatta, aztán, amikor végzett, nagyot szusszantott, megveregette a pocakját - na igen, domborodott már egy kicsikét - és elégedetten mondta: na, édesmama, ez megint valami fölségesre sikeredett, és kezet csókolt neki. Amikor fia a kezére hajolt, mindig elfogta a vágy, hogy megsimogassa a fejét, csak most az egyszer, úgy, mint régen, amikor kicsi volt, de aztán visszahúzta a kezét. Nem való már ez, hogy tutujgassa a fiát, felnőtt ember, nagy ember, tán még nem is esne jól neki.



Ha autó fordult be az utcába, felugrott, és a konyhaablakhoz sietett - onnan rá lehetett látni a kertkapura - de nem állt meg előtte senki. Az öreg kakukkos óra elütötte már a felet is, meg az egészet is, immár harmadszor. A konyha sarkaiból lassan kúszott elő a sötétség.



Nagyot sóhajtott, és meggyújtotta a gázt. A metélt tésztát visszatette a többihez a kamorába, jó neki az a leveske a nélkül is. Kisütötte a húsokat - közben egyre csak figyelt, hogy a fia, hátha, mégis, micsoda boldogság lenne, frissen forrón - vigyázz, kisfiam, most sütöttem - adni eléje, de nem...



Aztán csak ült a sötét konyhában, ölébe ejtett kézzel, gondolattalanul. A gyomrába belecsavart az éhség: a nagy készülődésben nem is gondolt magával. Kivett a tálból egy felső combot, beleharapott. Rágta, csak rágta a falatot, gépiesen.

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Eliza Beth
#4. 2014. január 26. 16:16
Most, hogy a generációk nem élnek együtt, bizony szomorú az öregek sorsa...
Mara
#3. 2014. január 23. 13:19
Kedves Harunelrasid!

Gratulálok írásodhoz. Az ember mindég nagy szeretettel és gondoskodva várja a családtagjait, még akkor is, ha sok a dolguk.

Szeretettel gratulálok az életből vett témádhoz: Mara
siktár éva
#2. 2014. január 23. 12:36
Nagyon szép - szomorú - gondolatok egy anya-fia kapcsolatról, amikor már a "kisfia" felnőtt férfivé válik.

Mindenkinek meg van a saját problémája - tudja ezt jól a mama is - no de milyen jó érzés haza várni a fiát.

Nagyon jól szemléltetted ezt az érzést, és végül a lemondást, a belenyugvást, hogy "ma sem érkezett haza ebédre", pedig Ő a lelkét beleadta a készülődésbe...

Gratulálok!
Üdv: Évi
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek