A megálló idő

Az idő múlása amit jelent nekem!

Ülök csöndben és hallgatom az óra kattogását a falon. Monoton, unalmas, talán kissé idegesítő is, de tűröm, mert az időt jelenti. Ki ebben, ki abban méri, de igazából mindenki másképp, mégis szinte kísértetiesen azonosan.

 

Ha eldobom a perceket, vagy éveket mérhetem az időm a lecserélt kocsikkal, elveszett ismerősökkel, esős napokkal, de legjobban mégis a boldog emlékek állnak a legközelebb hozzám. Egy mosoly, egy bájos, megkapó mozdulat egy melegséget sugárzó, az összetartozást erősítő érzés.

 

Az olyan napokon, mikor felgyűlik az idő salakja és az értelmetlenség és hiábavalóság érzése fut végig rajtam, előveszem magamban ezeket, hogy volt értelme a velem múló időnek.

 

Néha épp azok kérdőjelezik ezt meg, akik a legközelebb állnak hozzám és ez attól fájdalmas, hogy a külvilág felé húzott páncél mögött sebeznek meg. Ilyenkor kiszolgáltatott vagyok, védtelen, esendő és érzem a saját tökéletlenségem groteszkségét. Ezekre a napokra tettem félre a múló idő relikviáit, mint az utolsó érvet a saját létem igazának igazolására.

 

A napok hol ilyenek, hol olyanok, nem kergetek álmokat, nem látok csodákat, egyszerűen irányítom a sorsom tehetségem szerint. Nem bánok és nem bánkódok, mára békében élek magammal.

 

Amikor az óra utolsó kattanása hallatszik számomra, készen állok elszámolni mindennel, bár még akkor is úton fog érni a megálló idő.

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

Kovács L István Kedves levél