A segítő társ

A történet egy vak emberről és segítő társáról szól.-Ferenc magába roskadva ült a nappali nagy bőrkanapéján. Még mindig nem akarta elhinni, hogy felesége, - Zsuzsa - nincs többé.

Egy hete még semmi baja nem volt. Erős hasi fájdalmak miatt került kórházba, s napok alatt végzett vele az alattomos kór. Érezhette, hogy nagy a baj, mert utolsó kívánsága az volt, hogy hamvait szórják szét a Lillafüredre vezető út mentén lévő Molnár-szikláról.

Ferenc tudta, hogy ez ma délután megtörtént. Ő nem volt ott, hisz fel sem tudott volna jutni olyan magasra, barlangászok vitték az urnát, meg aztán úgy sem látta volna, hogyan olvad e számára drága lény pora egybe a természettel.

Egy betegség következtében 17 éves korában elvesztette látását, mindkét szemére. Zsuzsa gyermekkori barátja volt, s mikor ő beteg lett, el nem maradt mellőle, naponta látogatta. Később össze is házasodtak, de nem vállaltak gyermeket.

48 éves volt, mint én - merengett a férfi. Mi lesz velem, nélküle?

Ferenc a város zeneiskolájában tanított, zongoratanár volt. Kétszeri átszállással tudott eljutni családi házukból munkahelyére. Zsuzsa korábban gyakran elkísérte, s ha tehette, elé ment.

Most végtelen ürességet érzett. Nem csak a külvilág volt számára sötét, de eltűnt az a belső fény, ami éltette, amit Zsuzsa sugárzott felé.

Nem tudta érzékelni az időt, fogalma sem volt, mióta ült már itt, egy helyben.

Kintről hangokat, majd csengetést hallott.

-         Jó napot, Ferenc. Őszinte részvétem - szólt a szomszédasszony, aki lányával jött át hozzá, hogy segítsenek, ha kell.

-         Kérem, most hagyjanak még magamra - válaszolt ingerülten. Talán később beszélhetünk... tette hozzá halkabban.

Jó emberek, de most képtelen vagyok bárkivel beszélgetni - sóhajtott, és visszaroskadt a kanapéra.

Iskolai szünet volt éppen, s Ferenc lelki fájdalma nehezen oldódott, bár a jó szomszédok - amiben tudták - segítették.

Margit néni elvállalta, hogy egy kis nyugdíj kiegészítés ellenében elvégzi az összes házimunkát, bevásárol.

Szeptembertől Ferenc egyedül közlekedett az iskolába. Egyszer megbotlott, és elesett a parkoló gépkocsik között. Fejsérülését látva, diákjai igen megsajnálták, s az egyik lány - Emese - felvetette társainak:

-         Mit szólnátok hozzá, ha a tanár úrnak szereznénk egy vakvezető kutyát?

Javaslatát a többiek egyhangúan helyeselték. Előzetes tájékozódás után - a következő héten - Budapestre utazott Emese és édesapja, egy kutyakiképző központba.

-         Nagy szerencséjük van - fogadta őket az iskola vezetője. Jelenleg három előképzett kutyánk is vár gazdira, egy adományozó jóvoltából. Már hat hónapja tanítjuk őket, és sikeresen elsajátították a vak ember vezetésének technikáját.

Megbeszélték, hogy hamarosan eljönnek a tanár úrral.

Emese boldogan újságolta társainak a hírt, akik vállalták, hogy zsebpénzükből összegyűjtik a vakvezető kutyáért fizetendő összeget.

Ferenc meglepődött, mikor a kis diákcsoport kész tények elé állította, - hét végén mennie kell Budapestre.

Edit, - aki a három kutya kiképzője volt, kedvesen fogadta az érkezőket, s közben tanítványait dicsérte.

-         Testvérek mindhárman - mondta. Öröm volt velük együtt dolgozni. Jó természetűek. Bátor, intelligens, kitartó mindegyik.

Tudják, a labrador retriever kutya nagyon emberszerető, agresszivitástól mentes, nem kell tőlük félni. Tanulékonyak, szófogadók. Majd meglátja, milyen önálló és határozott társat kap - mondta, és az udvaron ülőhellyel kínálta a vendégeket, s a kennelek felé ment. Elővezette a három nagytestű, szép zsemleszínű kutyát. Egymás mellé állította őket.

-         Jöjjön közelebb - szólt Ferencnek, aki gyermeki izgalommal állt fel, és elindult a kutyák irányába.

Szerette nagyon az állatokat, de saját jószága még soha nem volt.

Amint a férfi megmozdult, a jobb szélső kutya érdeklődő tekintettel előre lépett, és le nem vette szemét a vak emberről. Megmagyarázhatatlan módon Ferenc is az ő irányába lépett. Érezte, hogy a kutya megérinti a kezét. Hűs, nedves volt az orra.

Ferenc lehajolt és végigtapogatta az állat fejét, hátát. Megsimogatta selymes, bársonyos rövid szőrét, a nyakán kissé meggyűrődött bőrt. Érzékelte, hogy jó kiállású, erős állattal ismerkedik, aki iránt azonnal szeretetet érzett.

Átölelte a nyakát, és úgy tűnt neki hirtelen, hogy az a belső fény, mely Zsuzsa elvesztésével kihunyt, újra pislákolni kezdett.

Sokáig tartotta kezei közt a kutya nyakát, aki türelmesen viselte a szokatlan helyzetet.

A jelen lévők meghatottan nézték őket, s Edit halkan megszólalt:

-         Kiválasztották egymást.

A hosszú csendet Ferenc hangja törte meg.

-         Alexnak fogom hívni - mondta.

-         Örülök,- válaszolt Edit, de még a neheze hátra van, tanár úr! Meg kell tanulniuk együtt élni.  Két hétig Ön is a vendégünk lesz. Ez alatt majd eldől, hogy valóban magához való-e Alex. Az ilyen spontán kiválasztások szerencsések szoktak lenni - tette hozzá biztatóan. A nálunk töltött idő alatt megtanítjuk, hogyan gondozza segítőtársát, mit jelentenek jelzései, és milyen módon irányítsa. Mert ne feledje, ez az Ön dolga, a kutya csak vezeti és óvja.

Emese és édesapja elégedetten távoztak, Edit pedig megmutatta Ferencnek szálláshelyét, ahol a közös együtt tanulás ideje alatt lakni fog.

Másnaptól kezdődtek a gyakorlatok, melyek célja annak kiderítése volt, Alex hogyan tudja gazdáját védelmezni a legnehezebb közlekedési körülmények között is. Nagyon ügyesnek bizonyult. Kikerült gödröket, pocsolyákat, kőrakást, árkot, oszlopot, felbontott járdákat, parkoló gépkocsikat.

A napi gyakorlatok során ügyesen megállt a járda szélén, megismerte a gyalogos átkelő helyeket, a buszmegállókat, a forgalomirányító jelzőlámpákat.

Később üzletekbe, aluljárókba is elvitte őket Edit, s elégedetten látta, hogy különleges, jó összhang van az ember és a kutya között.

Két hét múlva a kiképző így szólt Ferenchez:

Ma nagy nap lesz. Meglátjuk, milyen az, mikor egy tanár vizsgázik.

Közlekedésbiztonsági vizsgát kellett tenni kutyának, és gazdájának, de hiba nélkül teljesítettek minden feladatot.

A vizsga után Emese és édesapja ismét felutaztak Budapestre, hogy a tanár urat és segítő társát haza szállítsák.

-         Otthoni és munkahelyi környezetben is sokat kell majd gyakorolniuk- látta el Edit tanáccsal őket búcsúzáskor. Segítünk, ha bármi probléma felmerülne  -  ígérte.

Alex örömmel vette birtokba a kis kertet, mely gazdája házához tartozott.

Ezek után nem busszal jártak az iskolába, hanem gyalogosan. A fél órás út jót tett mindkettőjük egészségének.

Egy alkalommal - hazafelé jövet - Ferenc erős lökést érzett, Alex szinte ráugrott, és a földön találta magát. Hatalmas csattanást, puffanást, furcsa zajokat és emberi kiáltásokat hallott. Hirtelen nem tudta felfogni, mi történt.

-         A kutya... a kutya mentette meg! - hallotta a háta mögül.

Egy autó kiütött egy beton villanyoszlopot, mely Alex reflexeinek köszönhetően nem ütötte agyon gazdáját.

Ferenc és Alex barátsága napról napra erősödött. Esténként órákat töltöttek egymás társaságában. A kutya igényelte a játékot, visszavitte az eldobott tárgyakat. Szerette, ha gazdája simogatta, beszélt hozzá.

Hosszú ideig a szőnyegen aludt éjszaka, de az életmentő akció után Ferenc megengedte neki, hogy a széles ágyra felugorjon.

Jól van, elférünk ketten is - simogatta meg ilyenkor hűséges segítő társa fejét, mielőtt álomba szenderült.