A Sors pihenőhelyei

Egy autós utazás majdnem drámába torkollott. "Jókor, jó helyen!" - szokták mondani. Talán a sors akarta így?

A bátyám és én minden nyáron egy-két hetet töltöttünk a rokonainknál. Évekkel ezelőtt történt mindez, amikor még fiatalok voltunk, és a nyár egyet jelentett a szabadsággal.

Beültem a kölcsönkért autóba, és unokatestvérem fáradt arcára néztem. Alig aludt néhány órát munka után, de mivel két nappal később hazautaztunk, mindenképpen be akart iktatni egy autós kirándulást. Egy körutat tervezett a megyén belül, érintve néhány szép helyet, egészen a szlovák határig vezetve minket.

A munkája miatt kevés ideje maradt ránk a nyáron, és ezt szerette volna kárpótolni. Viszont a tizennyolc órás őrszolgálat után mindössze pár órát pihent, ami még kevesebbnek tűnt, ha unokatestvéremre pillantottam. Ma már felelőtlenségnek tűnik a dolog, amíg tizenévesként kalandnak. A történteket azóta sem felejtettük el.

Bátyám az anyósülésen, én pedig Csabi mögött a hátsó ülések egyikén foglaltam helyet, és miután kigördültünk az útra egy gondolat fészkelte be magát az agyamba: nem volt jó ötlet elindulni.

Ám az augusztusi meleg levegő eloszlatta a kételyeimet, és a boldogkői vár lábánál már teljesen elfeledtem, ám a várba belépni már nem tudtunk. Úgy éreztem, hogy Csabi nem szeretett volna sehol sem sokáig időzni; talán már ő is érzett valamit, amiért tovább kellett állnunk.

Miután tovább indultunk, már leszállt a sötétség, és ahogy a néma és kietlen falvakon vágtunk keresztül, kezdtem úgy érezni, hogy talán túl messzire mentünk.
Egy meredek domboldalon hajtottunk fölfelé, körülöttünk a tájat felzabálta az éjszaka. Lassan haladtunk, ám Csabi hirtelen leállította a motort, majd előre mutatott. - Azok ott a regéci vár romjai... - kiszállt az autóból és a reflektor fényeinél látható körvonalakat pásztázta, és így tettünk mi is.

Aztán tovább haladtunk. Egészen a szlovák határig mentünk a Ladával; unokatesóm egy erdő mögött húzódó tavacskáról beszélt nekünk az út egy részén, de leginkább csendben haladtunk bele az éjszakába.
Mielőtt visszaindultunk volna, megmutatta nekünk a halálkanyart, ahogy ő nevezte. Egy buli után néhány órával elindult hazafelé, és nem sokon múlt, hogy túlélte a találkozását a tűéles kanyarral. Ahogy lelassított a kanyarnál, lelki szemeim előtt láttam, amint éppen felébred, de nekihajt a fémkorlátnak. Az autó fara megcsúszik, és kipördül oldalirányba. Nagy szerencse, hogy nem hajtott keresztül a fémkorláton.

Ám ahogy elnéztem az unokatestvéremet nyugtalanság fogott el. Szinte teljesen előrehajolva vezetett a Lada kormányába kapaszkodva.
- Ne álljunk meg egy kicsit? - kérdeztem, és testvéremet is visszarángattam a félálomból. Az anyósülésen ásítozott. Fél kettő múlt, és ahogy a végtelennek tűnő egyenes szakaszra néztem, ami kettészelte a koromsötét erdőt körülöttünk, tudtam, hogy meg kell állnunk.

- Nem kell...nem vagyok álmos! - szólt, de még hátulról is láttam, hogy nem így van.Úgy tűnt, mindjárt elalszik, és lehajt az útról, csakúgy, mint évekkel ezelőtt. Egy pillanatra oldalra rántotta a kormányt. Erre már bátyám is erélyesebb lett.
- Csabi, álljunk meg! - Ezért megálltunk az út szélén, körülöttünk az erdő hallgatózott. A csendet csak a néha elsuhanó autók törték meg. - Tíz perc pihenő! - szólt Csabi, és bekapcsolta a gügyörésző rádiót.

Egy autó száguldott el mellettünk; beszédfoszlányt és hangosan dübörgő zenét árasztva a csendben. Összerezzenve nyitottam ki a szemem, majd láttam, hogy néhány száz méterrel előttünk az autó hirtelen jobbra kanyarodik, és belecsapódik egy út menti tölgyfába. A csattanás egy pillanattal később érkezik el hozzánk, én pedig kalapáló szívvel ébresztem az elől szundító unokatestvéremet.
- Csabi, ébredj! Baleset, előttünk... - Unokatestvérem nem rémült meg, megdörgölte a szemét, és már el is indította az autót. A fának ütközött kocsiból füst szállt fel, és a motorház felől apró lángnyelvek csaptak. Amint odaértünk, kivágódtunk a kocsiból, és a jajveszékelők felé siettünk.
Az autó két első ajtaja benyomódott az ütközés pillanatában, az ablak betört, de a sofőr nem tudott kimászni. A mellette ülő srác az övével bajlódott, és közben a hátul jajveszékelő lányt próbálta csitítani. Az autó elején egyre nagyobb lángok csaptak fel.

- Jézusom, nem fogok tudni kimászni! - ordította a vérző orrú lány, de a bátyám átnyúlt a törött üvegen, és segített neki kiszabadulni.

Egyre nagyobb lángok csaptak fel az éjszakában, bevilágítva az erdőt. Óvatosan megfogtam a sofőrt, és kihúztam az ablakon, ügyelve a törött lábára, ami ernyedten lógott. Hátrébb vittem, és letettem a fűre, a vérző arcú lánnyal egymást nyugtatták, viszont Csabi az anyósülésen ülő fiú biztonsági övével bajlódott. A csat már kezdett megolvadni a hőtől, de sikerült kiszabadítani őt is. Bátyám eközben már a mentőket hívta.

Fél háromkor már a mentő villogó fénycsóvájában álltunk, és néztük, amíg ellátják a sérülteket.
- Elaludt a volánnál... - még elcsíptem a mondatot, és éreztem, akár mi is járhattunk volna így.
- Bent is éghettek volna! - szólt az egyik mentős, a most már teljesen éber unokatestvéremnek. - Szerencse, hogy erre jártak...
- Nem jártunk... - mondja bátyám - itt álltunk meg... - és akkor értettem meg, hogy ez az egész nem a szerencséről szólt.

Aznap hősnek éreztük magunkat.