A százéves kastély 3/3

Mese - Hol lehet a csodatévő kút? Talán az emeleten, vagy még feljebb? A kislány megsimogatta Pegazus fejét, majd elindult az aranylépcsőn.

Közelről egyre jobban látszott, hogy a várkastély temérdek arany fénysugárból épült. A tünemény pompás koronaként ragyogott a hegytetőn.
Hőseink megérkeztek a kastély bejáratához, ami egy kapuszárnyak nélküli átjáró volt. Tágas csarnok fogadta őket odabent, melynek közepéről aranylépcső vezetett fel az emeletre. Pegazus kényelmesen leheveredett elé, jelezve, hogy az ő feladata egyelőre véget ért. Viktória is szívesen lepihent volna, hiszen fárasztó út volt mögöttük. De tudta, hogy miért jöttek, vállalva minden veszélyt. Kíváncsian körülnézett. Hol lehet a csodatévő kút? Talán az emeleten, vagy még feljebb? A kislány megsimogatta Pegazus fejét, majd elindult az aranylépcsőn.
Minden lépés után nőttön-nőtt a csend, csak a saját szívdobogását hallotta. Az emeleti folyosóról hét ajtó nyílt, pontosan úgy, mint a százéves kastélyban. Középen egy csigalépcső vezetett még feljebb, aminek a végén díszes ajtó fogadta a kislányt. Akárcsak nagyszülei dolgozószobájánál, ezt is dombormű díszítette: két egyszarvú állat a felettük lebegő szárnyas lóval. A háromszög közepét szív alakú nyílás törte át, s vakító fény áradt ki rajta a szobából. A kislány lábujjhegyre állva bekukucskált. A szoba közepén egy díszkutat látott, amiből fényként tört elő a víz. A kút két oldalán tüzes szárnyú angyalok álltak.
- Ez nem lehet igaz - suttogta -, hiszen az egyik Viktória néni, a másik pedig Viktor bácsi! De milyen furcsa: úgy néznek ki, mintha sokkal fiatalabbak lennének. Vagy inkább, mintha nem is lenne életkoruk...
A kislány felrántotta az ajtót, és szinte átesett a küszöbön.
- Viktória néni, Viktor bácsi - kiáltotta. - Megjöttem!
Ám a szobában rajta kívül nem volt senki.
- Hova tűnhettek? - álmélkodott Viktória. Nem voltak itt, mégis tele volt nagyszüleivel a szoba - mindenütt ott érezte őket.
Ilyen csend még sohasem vette körül: mintha megállt volna a szíve is, hogy ne zavarja meg. A csodakút egy óriási fenyőtobozhoz hasonlított. A tetején iható fényként bugyogott elő az éltető víz, és folyt le a pikkelyszerű részeken, mígnem egy kör alakú kis medencébe ért.
A kútból kifogyhatatlanul áradt a fény. Viktóriát olyan szomjúság fogta el, mint még soha. A kút tetején ekkor megjelent egy aranykehely - hét Nap díszítette, és mindegyikből hét lángsugár tört elő.
A kislány a kehelyért nyúlt. Töltött magának a kútból, és ivott, csak ivott, mintha sohasem akarná abbahagyni. És ekkor hirtelen mindent elöntött a fény.
Szeme elé kapta a kezét, mert úgy érezte, hogy megvakul.

- Viktória, ébredj, ideje már felkelni! - szólongatta Viktória néni, miközben sorra elhúzta a függönyöket.
A kislány hitetlenkedve nyitotta ki a szemét, és hunyorogva körülnézett. Igen, ott volt a százéves kastély vendégszobájában, a paplanos ágyban...
- Hát csak álmodtam volna az egészet? - jajdult fel, noha ott érezte még nyelvén az iható fény semmivel sem összemérhető ízét.
- Mi történt, Viktória, mi a baj? - kérdezte nagyanyja, mert látta, hogy kis unokájánál mindjárt eltörik a mécses.
- Ha elmesélném, mi történt az éjjel, el sem hinnéd! És az a baj, hogy én is kezdek kételkedni benne - felelte a kislány.
Közben bekopogott, s belépett a szobába Viktor bácsi is. Érezte, hogy nagy dolgokról van itt szó, mert csendesen leült az ágy szélére. Viktória szíve megtelt szeretettel, ahogy rájuk nézett. Még mindig érezte a varázskút vizének ízét, ami olyan volt, mintha fényt szopogatott volna. Végre elmosolyodott, és így szólt:
- Akkor most én fogok mesélni nektek. Akár átéltem, akár álom volt, igaz történet volt!
És Viktória mesélni kezdett. Hallgatói nagyon figyeltek, és sokat sejtető pillantásokat váltottak egymással. Amikor a kislány befejezte, újra átélte a pillanatot, amikor kiszakadt a várkastély csupa fény szobájából, a csodakút mellől.
- Hozni akartam nektek is a fényitalból, de a kehely is, az ital is sajnos ott maradt... - mondta, és a hangja elcsuklott.
Mélységes csönd ereszkedett a szobára. Amikor Viktória félve rájuk pillantott, csodálkozva látta, hogy nagyszülei mosolyogva néznek rá. És ekkor a dolgok mintha átcsúsztak volna az éjszakába: a kislány újra megpillantotta a fiatalabb, de valójában időtlen lényüket. Újra látta a tüzes szárnyakat, sőt érezte, hogy ő is ugyanilyeneket visel a hátán.
- Drága Viktória, mindent magaddal hoztál, amit csak lehet! - mondta Viktória néni kedvesen, és nagyapa is helyeslően bólintott. - De most készülődj, mert hamarosan itt lesznek a vendégek. Mindhármunk részéről teljes odaadásra van szükség, hogy az együtt töltött hét a lehető legjobb legyen!
Mire a kislány megértette a szavait, nagyszülei már el is tűntek. Az ajtón, ami csendesen becsukódott mögöttük, egy kehely látszott, melyet lángsugaras Napok díszítettek.
Viktória már meg se lepődött. Kipattant az ágyból, és úgy, ahogy volt, mezítláb és hosszú fehér hálóingben elindult. Kitárta az ajtót, lesietett a lépcsőn, és a százéves kastély kapuján kilépett a derűsen szikrázó napsütésbe.

VÉGE

Előző rész...

Első rész...