A templom belülről, avagy - A templom egere

A mű saját élmény alapján íródott, ahogy az a valóságban megtörtént, ahogy a néző nem láthatta.

Fodor László: A templom egere című színpadi művét- több sikeres előadás mellett- nemrég a Karinthy Színház húzta elő tarsolyából és tűzte műsorra. A darab rendezője, Karinthy Márton nem kisebb neveket vonultatott fel Buda „kis" színpadára, mint Kovács Patrícia, Bartsch Kata, Mihályi Győző, Kertész Péter, Schnell Ádám, Schruff Milán, Honti György/ Lázár Balázs, Németh Gábor továbbá a statiszták, akiknek névsorába jómagam is beletartozom.
Ez az írás remélhetőleg tükrözni fogja a színházban eltöltött, de még le nem zárult időszakunk történetét, vagy legalább segít annak elképzelésében.
Őszintén bevallom mikor először álltam az akkor még üres nézőtérrel szemben, fent a színpadon, nem gondoltam volna, hogy egyszer még írni fogok erről.
Persze a színpadot el kellett először érnem, érnünk. Mindenek előtt ugyanis, még a közelünkben sem volt a színpad. Egy amolyan „belső próba" volt az első lépegetésünk a nagy színház falain belül, ahol nem is történt más, mint hogy a történet idejéhez megfelelő ruhadarabokat válogassanak össze nekünk a méretünk szerint. Gombostű, papír, névdiktálás, rohanás, ez jellemezte ezt az egy-két órás időszakot. A gombostűhöz viszont annyit fűznék: kellemetlen a nadrágod hátsó felében lévő, szúrós tárggyal a színpadon mozogni. Persze ez sem tarthatott vissza.
Ezután a procedúra után következhetett minden, a színházi világ rabjának vágya, felmenni a színpadra és körülnézni. A színpadi tér bejárása, ismerkedés minden egyes kis apró járással, sarokkal. Szinte hihetetlen volt. Muszáj itt megemlítenem Honti György nevét. Ő volt a felelős minden egyes mozdulatunk betanításáért, így ő kezdetben inkább pedagógusra hasonlított mint sem színészre. Persze ezt a legnagyobb tisztelettel írva.
Az első próbán mindent megtudtunk, ami később a feladatunk lett a színpadon. Rögtön még akkor elkezdődött a munka, ami persze akkor még nem is tűnt hatalmas feladatnak, mivel nem töltünk annyira sok időt a színpadon, de mint az később kiderült, hatalmas felelősség elkezdeni egy ilyen produkciót. Megtapasztalhattuk, hogy a leállásokon, újrakezdéseken, az összeveszéseken és a fáradtságon kívül mit is jelent tulajdonképpen ‑ színésznek lenni. A délelőtti próbák döcögését, a délutáni olajozottságot, az esti próba varázsát - néha ezt így együtt is. Majd ezek szaporodásával elérkezett a főpróbahét. Mindennapos próbasorozatok, amiben pozitívum volt, hogy beülhettünk a nézőtérre a két megjelenésünk között és nézhettük a színészek játékát. Az első főpróbához érkezvén szépen lassan totális fejetlenség lett úrrá a színház összes dolgozóján. Utólag belegondolva gyönyörű volt ez is, bár akkor nem volt időnk gondolkozni. Az összeszokottság és a csapatjáték legkisebb szikrájának hiánya nélküli, csodálatra méltó őrültekháza, mely engem személy szerint magával ragadott. Bár az jobban, mikor megtapasztalhattam ama feltételezésem bizonyítottságát, hogy a színészek nem sokkal különböznek az általuk megformált karakterektől. A bankigazgató úriembersége, a régi titkárnő dívai jelleme, a templom egere szerénysége, a gavallér mindenkori igazgató, az elnök fiának kisfiús jelleme és sorolhatnám. Egytől-egyig mindenki helyesen alakítja a való életben is a maga kis szerepét. Komoly munkával teli heteket tudhattunk magunk mögött, a főpróbával bezárólag.
Végre elérkezett a munka, a rohanás beteljesedése: a közönség előtt való játék, illetve a köztünk zajló, szünetekbeli lórumbajnokság kezdete. Ugyanis, mint ahogy máshol, itt is fontos a ranglétra. Mivel mi az elnök beosztottjai, a bank dolgozói vagyunk, így mi alul foglalunk helyet. Persze ez csak amolyan színházi mizéria. Mi is a csapat tagjai vagyunk, ki is vívtuk magunknak Major Attila színházi ügyelőtől a „kedves statiszták" megszólítást. Azért nincs okunk sírni. Amíg mindenki más csak egy-egy szerepet játszik, mi statiszták, rögtön kettővel kápráztathatjuk el a főpróba közönségét. Röpke másfél óra alatt gyönyörűen magasodunk ki - a mai szemmel minimálbéres - alkalmazottak soraiból, az elegáns, drága szmokingot viselő felső tízezer tagjai közé. Viccet félretéve, tényleg nem lehet okunk panaszra. Mindenki kedves velünk, közvetlenek, csak egyszerűen az a helyzet, hogy - ma még csak - kis halak vagyunk ama nagy színészóceánban.
De kanyarodjunk vissza a főpróba napjára. Mi is történt... Mint ahogy azt a filmes produkciókban a hatásvadász rendezők szokták megalkotni, - nem becsmérelve ezzel senkit - ide egy kis sejtelmes zenebejátszás igazán jól jönne.
Diákszinpadosként éreztem már magam rosszabbul is előadás előtt, de ez más: igazi, „rendes" színház. Megérkezett mindenki, megkezdődött a rohanás. Fodrász, haj szépen oldalra fésülve, lányoknak konty, ahogy az a darab korszakához illik, átöltözés, még egy utolsó cigaretta a művészbejárónál és startol az előadás. A csengő megszólal, majd a második, végül a harmadik - ahonnan már nincs visszaút. Nem mondom, hogy nem tartottam semmitől, azonban már késő volt. A következő pillanatban már bent álltam a takarás mögött, az első jelenet szereplőivel.
Elkezdődött: függöny fel, zene, telefoncsörgés, fények. A következő pillanatban már bent álltunk a színpadon, én személy szerint egy hirtelen nevetőgörcsöt fojtva el magamban. A pillanat megviselt - el sem hittem, hogy ott fent, a színpadon állok, végzem a feladatomat, teszem amit kell - játszom! Vége az első jelenetnek, minden zökkenőmentesen ment.
Ekkor kezdődött el a komoly harc: a kártya melyről nem szeretnék egy szót sem írni,révén, hogy akkor ismertem meg magát a játékot is, és mit is mondjak: ingem-gatyám is ráment volna, de valamivel mégis el kellet ütni az időt, a lehető legkisebb feltűnés nélkül.
Egy óra elteltével, a következő színben elérkezett  a várva várt, komoly ugrás: az arisztokrácia jeles képviselőivé váltunk Párizsban, mert hogy a történetet röviden megemlítsem, egy fiatal és nagyon szegény hölgy belopakodik egy bankba, mert állást keres, mint titkárnő. Természetesen a bankigazgató nem tud ellenállni neki, mégis csak csinos és talpraesett hölgyről van szó. Nagy Zsuzsi, a „templom egere", a főhős, felküzdi magát szorgosságával, és elnyeri főnöke szívét egy üzleti úton Párizsban. Egy kicsit tündérmese jellegű a történet, de mondhatjuk (sajnos), hogy mégis komoly aktualitása van. Ami fontos mindemellett, hogy a történetben nagyon szépen kidolgozott karaktereket lelhetünk fel. A legnagyobb komikusságot persze a jó öreg Schüntzl hozza, aki a bank legrégebbi dolgozójaként mindmáig aktív. Kertész Péter játéka pedig ad egy pluszt is a figurának.
Visszatérve az arisztokráciához, igen, ott álltunk a kis nyikorgó erkélyen és vártunk a következő megjelenésünkre. Eljött, bementünk, eljátszottuk. Mosolyogva, előkelően.
 Igaz, én személy szerint nem nagyon tudtam, hogy is kell ezt eljátszani, mégis minden képzelőerőmet beleadván, úgy érzem, sikerült. Úgy gondolom, hogy az első színházi előadásom, előadásunk nagyobb hiba nélkül zajlott le. Ez persze „csak" a főpróba volt, de nekem egy mérföldkő, a színházi szüzességem elvesztése.
Úgy érzem, hogy a Karinthy Színház mint mindig, most is kitett magáért, és közönségéért.