A templom sárkánya

Egy régebbi mesém - illusztráció: Mészáros Zsuzsa (Amishael)



Volt egyszer egy falu, és abban egy templom, amelyet Szent Mihály templomnak hívtak. Az épület szerényen álldogált a falu szélén, a domboldal lankái közé simulva. Szép fekvésén és harmonikus arányain kívül nem volt különösebb érdekessége, hacsak az nem, hogy a tető alatt egy különös sárkányfigura állt ki a szentély falából.
A bronzból öntött sárkányon patinás zöld színekkel hagyott nyomot az idő múlása. A szobor vízköpőként szolgált, ha nagyon zuhogott, a faltól több méter távolságba köpte szájából a vizet. A gyerekek nagyon szerették, mert egyáltalán nem volt ijesztő, inkább kedvesnek és jóságosnak látszott. Állítólag sokkal régebbi volt, mint maga a templom. A földben találták kútásás közben, és a korábbi pap kérte el felfedezőitől a templom számára. Történetünk kezdete előtt hét évvel hunyt el az öreg pap, akit nagyon szerettek és tiszteltek a falu lakói. Mindig olyan érzésük volt, mintha egy magasabb erő nyilatkozna meg rajta keresztül, amikor hozzájuk beszélt. Az öreg saját kezűleg erősítette fel a szentély falára a vízköpő sárkányt, és nem győzte dicsérni az ismeretlen mestert, akinek köszönhették ezt a pompás kis remekművet.
Az új papnak viszont nem tetszett a sárkány. Szigorú ember volt, aki igyekezett minden szabályt betartani. Szerette a rendet, és ebbe sehogy sem illett bele a sárkányfigura, aki a templom falán élte titokzatos szoboréletét.
- Ezt a templomot Szent Mihály tiszteletére szentelték fel, akiről köztudomású, hogy legyőzte a sárkány képében megjelenő Fenevadat! Az arkangyalról nincs is kép vagy szobor a templomban, mit keres hát akkor pont egy sárkányfigura itt? - füstölgött eleinte csak magában a pap. Ám az utóbbi időben mind többször nyilvánosan is hangot adott nemtetszésének a szószékről. Méghozzá egyre indulatosabban, mert a falusiak vonakodtak egyetérteni vele. Nem tudtak ugyan mit felelni a vádakra, de szemmel láthatóan szerették a templom vízköpő sárkányát, és a maguk módján ragaszkodtak hozzá.
Egyik éjjel a pap sehogyan sem tudott elaludni. Ingerült volt, egyre csak a sárkány meg a falubeliek egymásra találása járt az eszében. Úgy vélte, gonoszság és önfejűség vert tanyát a faluban - a templom falán és az emberek szívében egyaránt. Éjféltájban nem bírta tovább, kirohant a templomkertbe. A telihold kísérteties árnyékokat vetített a fák közé. Hideg futkosott a hátán, de folytatta az útját. Létrát kerített, melyet a szentély falának támasztott, majd nagykalapáccsal a kezében felmászott a tetejére. Felemelte a szerszámot, aztán lesújtott vele újra meg újra...
Másnap reggel szokatlanul korán kelt fel két testvér, Sára és Mihály. Vasárnap volt, s szülői engedéllyel játszani mentek a vízköpő sárkányhoz. A gyermekek az öreg pap húgának unokái voltak, és nagyon szerettek a sárkány közelében lenni. Ott voltak akkor is, amikor kútásás közben a szobor kifordult a földből. Az első pillanattól kezdve különös vonzalmat éreztek iránta, és ha csak lehetett, meglátogatták.
A templomkertbe érve döbbenten látták, hogy eltűnt a vízköpő sárkány. Sára csakhamar belebotlott a magas fűben heverő bronzszoborba, aminek zöldes színe beleolvadt a környezetébe. A gyerekeket mélyen megrázta, hogy kis barátjuk, akire mindig felnéztek, most lábuk előtt fekszik a földön. Mihály hamar felfedezte a bronzfigura testén ejtett kalapácsnyomokat, melyek arról tanúskodtak, hogy nem véletlenül hullott le a magasból. A két testvér rögtön sejtette, ki volt a tettes. Sára szemében könnycsepp csillogott, de Mihály hangja is elcsuklott, amikor megszólalt:
- Gyere, fogjuk meg szegényt, és vigyük innen!
A sárkány viszonylag kicsi volt, de így is megizzadtak, mire hazacipelték az édes terhet.
A faluban szélsebesen terjedt a hír, hogy odalett a vízköpő sárkány. Mindenki úgy vélte, csakis a pap keze lehet a dologban. A délelőtti misén alig néhány ember lézengett a padsorokban, s hallgatták konok csendben a szentbeszédet. A pap felidézte Szent Mihály dicső tetteit, és szemmel láthatóan úgy beleélte magát a történetben, mintha ő maga lenne a gonoszság ellen küzdő égi vitéz. A templomi nép távolmaradását is az elvetemültség jelének tekintette, s annál hevesebben ostorozta őket a szavaival.
Ettől a naptól kezdve soha nem látott szárazság lett. Egyetlen felhő sem tűnt fel az égen, hogy a perzselő napsugarak elől eltakarja, és esővízzel öntözze meg a földet. Kiégtek a növények, hamarosan a patak medre is kiszáradt. Már csak a legmélyebb kutak alján csillogott egy kis ivóvíz. Szenvedtek a növények, az állatok és a falu apraja-nagyja - az egész környék, ameddig a szem ellátott!
A pap egyre bizonytalanabb hangon motyogta szentbeszédeit az üres templomban. Hetek óta nem találkozott senkivel, mert kerülte az emberek társaságát, a templom küszöbét pedig rajta kívül nem lépte át senki.
Az egyik nap reggelén kiabálás és rohanó léptek zaja verte fel a falu csendjét. A pap riadtan ült fel az ágyában. Szívébe hasított a félelem, hogy a falu népe fellázadt ellene, és most jönnek elűzni őt a templomból, mint méltatlan szolgáját az Istennek! Reszketve ült, és kezdett beletörődni a sorsába, amikor észrevette, hogy az emberek nem a templom felé tartanak, hanem elfutnak mellette, miközben lelkesen kiáltoznak:
- Víz, víz! Csoda történt! Hozzatok vödröket gyorsan!
A pap kábultan kimászott az ágyából. Sietve felöltözött, és a falubeliek után eredt, akik úgy szedték a lábukat, hogy alig bírt velük lépést tartani.
A házat, ahol Sára és Mihály lakott, nagy csődület vette körül. A pap tisztes távolságból meresztgette a szemét, és bizony sokáig tartott, mire rájött, hogy mit kell néznie! De akkor kifutott arcából a vér, és alig akart hinni a szemének. A lakóház sarkán, a csontszáraz eresz alatt ott látta a vízköpő sárkány, aki vastag sugárban ontotta magából a vizet! Az emberek sorban odajárultak hozzá, és szemüket lehunyva a gyönyörűségtől, csak ittak és ittak. Aztán teletöltötték a vödrüket, és átadták helyüket az utánuk következőknek, akik türelmesen várakoztak.
Utolsóként a pap került sorra. Rajta kívül már csak a két testvér, Sára és Mihály volt ott, akik szótlanul álldogáltak a házfal előtt. A pap nem mert rájuk nézni, és gyalázatosan érezte magát. Több mint egy napja elfogyott a vize; teljesen ki volt tikkadva. Szájpadlását sebesre marta a szárazság, szívét viszont szégyen mardosta. Szerencsétlenül álldogált, majd anélkül, hogy ivott volna, megfordult, és elindult hazafelé a templomba. Megtörten kullogott, miközben még sokáig hátában érezte a gyermekek tekintetét.
Éjjel különös álma volt. Azt álmodta, hogy ő egy sárkány, akitől irtózatosan félnek az emberek. De már nem örült ennek, inkább arra vágyott, hogy szeressék. És arra, hogy elmúljon az a rettenetes szomjúság, ami kínozta. Nem tudta, mit tegyen - arra gondolt, hogy legjobb lenne meghalni... Ám ekkor egyenletes kopácsolást hallott a távolból: patkódobogást, amely egyre közeledett. A fák között egy páncélos vitéz jelent meg, akit sugárzó fény övezett. Egyenes derékkal ült a lovon, kezében aranykopját tartva méltóságteljesen közeledett. A sárkány nem támadott; nem is próbált menekülni. Lenyűgözve nézte a lovagot, akinek fényes alakja lassan betöltötte a látóterét. Ha meg kell halnia, inkább ez a kéz végezzen vele, mint bárki más keze! A vitéz magasba emelte az aranykopját, és szelíden, de határozott mozdulattal belemártotta a sárkány szívébe. És ekkor a pap, aki sárkánynak álmodta magát, érezte, hogy a szomjúsága egy egészen más, édes szomjúságnak adja át a helyét.
Kopácsolás hallatszott ismét: az aranyfénybe burkolózó lovag magasba emelte a kopját, és nyugat felé távozott. A sötétséget hajnali szürkület váltotta fel; világosodni kezdett az ég. Először halvány gyöngyházszínek képében, majd mintha egy égi rózsa készülne alakot ölteni rajta, vörös ragyogás kélt a felhők között. Igen, felhőket látott gyülekezni álmában a pap, aki szinte el is felejtette már, hogyan néznek ki a felhők... És ekkor, mintha eleredt volna az eső, halk sustorgás hallatszott, ami hol halkult, hol pedig erősödött.
A hangra szertefoszlottak az álomképek, és a pap kinyitotta szemét. A függöny mögött láthatóan szürkült már odakint. Az álombéli sustorgás tovább folytatódott, sőt hangosabbá vált. Kis idő múlva egy újabb hang is csatlakozott hozzá, aminek hallatán a pap hitetlenkedve rázta a fejét. Mert vízcsobogás hallatszott kintről, mintha egy bővizű patak keletkezett volna hirtelen a templomkertben!
- Csak nem képzelődöm? - vívódott magában, csalódástól tartva.
De a szíve tudta már a választ, mert örömteli várakozás áradt szét benne. A pap kipattant az ágyból, és úgy, ahogy volt, mezítláb kilépett a templomkertbe.
Odakint esett az eső. Langyos víz tocsogott a talpa alatt - pizsamáját is egy-kettőre átáztatta a vízpermet. A falu felé vezető úton két kis alak távolodott: Sára és Mihály tartott hazafelé az esőben. A pap álmélkodva nézett utánuk, majd villámként hasított belé a gondolat:
- Itt jártak a gyerekek, és újra eleredt az eső! Csak nem...
A kérdést nem merte befejezni. Pedig a szíve most is válaszolt a maga módján: úgy dobogott, mintha táncra készült volna perdülni örömében.
A szentélyhez érve falhoz támasztott létra fogadta. Felette pedig - mintha csak a világ legtermészetesebb dolga lenne - ott volt a vízköpő sárkány, és vastag sugárban ömlött belőle a víz. A papot leírhatatlan szomjúság fogta el; csurgott róla a víz, de belül száraz volt, akár a sivatag. Beállt a vízsugár alá, és úgy ivott, mintha be tudná pótolni mindazt, amit eddig elmulasztott. Behunyt szemmel, teljes odaadással ivott, csak ivott...
És ekkor egy égi kút nyílt meg fölötte, ami átfúrta az eget, és a pap egy pillantást vethetett rajta keresztül a mennyek országára. Az áldásként érkező vízzel életerő ömlött belé; mintha egyáltalán nem is élt volna mindeddig. Szent Mihálynak hitte magát, és lám, maga volt a sárkány! A falubéliek, élükön Sárával és Mihállyal, többet tudtak a sárkányról, mint ő, a templom papja... De most már ő is tudta - mindenki másnál jobban, hiszen átélte -, hogy a legelvetemültebb sárkányban is egy Szent Mihály lakozik.
Nagy sóvárgás kerítette hatalmába. Annyi mindent kapott, és annyi mindent magába fogadott... Most már mindezt tovább akarta adni másoknak.
Amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy elállt az eső. Keleten felszakadoztak a felhők, és a felkelő nap sugárkoszorút küldött a nyugati égbolt esőfelhőinek. Szivárvány ívelt át a templom fölött, aminek szentélyére végleg visszaköltözött a vízköpő sárkány.
A pap mosolygott. Tudta, hogy ez a szivárvány most már mindig vele lesz a szószéken, amikor megszólal a zsúfolásig megtelt Szent Mihály templomban.


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Fer-Kai
#9. 2014. szeptember 6. 21:52
Köszönöm, kedves Mara.
Tavaly szeptemberben - abban a reményben, hogy tényleg a valódi életre asszociál - ez a mese ("A vízköpő sárkány" címmel és fontos kiegészítő gondolatokkal) elhangzott a budapesti FUGA Építészeti Központban, a Remény hívószóra építő, 7. Szakrális Építész-Belsőépítész Konferencián:

tollal.hu/mu/a-vizkopo-sarkany

Idén is lesz ugyanilyen konferencia szeptember 23-án a FUGÁ-ban, csak most a Szeretet hívószóval. Idén is fogok mesélni itt, szokásos "előzenekarom" (bocsánat a szemtelen viccért...), Jelenits István teológus professzor fejtegetései után.
előzmény: Mara hozzászólása, 2014. szeptember 6. 19:27
Mara
#8. 2014. szeptember 6. 19:27
Kedves Fer-Kai!
Most töredelmesen bevallom, nem vagyok meseimádó, sem sci-fi kedvelő, de a Te meséd az lírai hangvételű és valódi életre asszociál. Ezért olvasom el .
Szeretettel gratulálok: Mara
Fer-Kai
#7. 2012. június 23. 23:08
Pedig ez mindig így van.
Egy központi, vezetői szerepkört betöltő egyén - pl. család-, kormány- vagy egyházfő - miatt egy egész közösség "bűnhődik".
Persze mindennek oka van: ki mint vet, úgy arat.
Keleti szóhasználattal: van csoportkarma is - családé, népé, országé stb.

A válságok (közös) próbatételek. Ilyenkor világosabban megmutatkozik, kit milyen erők éltetnek, mozgatnak valójában. Ami a legnehezebb, hogy magunkon vegyük észre a hiányosságokat: a tudatlanságot, csökönyösséget, képmutatást.
És magunkat kezdjük - vagy inkább hagyjuk - alapvetően megreformálni, a saját kis világunkat. Ha ezen az úton járunk, mindennél többet teszünk a világért - a többi pedig magától értetődő, természetes segítség lesz.
előzmény: Eliza Beth hozzászólása, 2012. június 23. 21:23
Eliza Beth
#6. 2012. június 23. 21:23
Minden jó, ha jó a vége, de azért a közepe nem tetszik. Az egész környék megbűnhődte a pap túlbuzgóságát.
Fer-Kai
#5. 2012. június 23. 21:20
Köszönöm, Gandalf.

Egy papot (vagy egyházat) kizárólag az általa (általuk) megvalósított lélekminőség tesz valóban pappá (vagy egyházzá), nem az iskola, kinevezés, felszentelés - cím és rang, múlt és hagyomány.
előzmény: Gandalf hozzászólása, 2012. június 23. 09:30
Fer-Kai
#4. 2012. június 23. 21:10
Köszönöm, Balage.
előzmény: Balage hozzászólása, 2012. június 23. 08:39
Gandalf
#3. 2012. június 23. 09:30
Hm....a magasabb erő a másik papnál is meg fog nyilatkozni, csak meg kellett tanulja ezt hagyni kell, Gyönyörűűűűűű...Gratulálok.
Balage
#2. 2012. június 23. 08:39
Tetszett ez a meséd is. Grat!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek