A tiszt

Lehet, másképp kellett volna megfogalmaznom, lehet, hogy nem. Minden egyszerű és bonyolult is egyben, döntsd el, melyik a Te utad! Én már választottam!

 

Csúnya, foltos, felhős idő volt, az a fajta, ami semmi jóval nem kecsegtet. Lógott az eső lába és borzongató szél fújt. A polgármester barázdált homlokkal, gondterhelten ment az utcán. Háború volt már három éve és a megszállók minden napra kitaláltak valami sarcot, amit teljesíteni kellett. Már eldugni sem volt mit, mindenből annyira kifogytak. Felnézett az égre és azt kívánta, bár csak így júniusban sütne ki a nap, mert ez az egy, amit nem vehetnek el tőlük.

Közben kinyitott a zöldséges és kurtán biccentett neki. Az széles mozdulattal köszönt vissza a falu első emberének, mintegy elismerve azt a tehetséget, amivel ezt a süllyedő helyet még mindig fenntartotta. Nem kevés lelemény és tehetség kellett ehhez. Hirtelen nem is olyan távolból fegyverdörgés hangját hozta a szél. A polgármester összerezzent, mint volt katona azonnal felismerte a hangokat. Olyan sokszor hallotta már és csak éjszaka jöttek ezek elő rémálmaiban. Akkor még nem üres ingujj lobogott a bal karja helyén, amit egy borzalmas napon gépágyúrepesz tépett le. Hihetetlen, de a nem létező kézfeje néha iszonyúan viszketett. Pragmatikusan csak arra gondolt, szerencsés volt, hogy még életben van.

A fegyverek a megszállók fegyverei, minden dörrenésük egy jajkiáltás volt. 7.86 mm-es gépkarabélyok és géppuskák, és 22 mm-es gépágyú, amihez néha bedördült egy 98 mm-es löveg. Elszórtan visszafeleseltek 8,51 mm-es automata puskák és néhány gránát is robbant. Innen már akár le is írhatta volna a helyzetet. Ezek ellenállók voltak, akik rátámadtak a reguláris csapatokra. Ezt igen egyszerűen két szóval tudta volna jellemezni: esztelen öngyilkosság. A páncélozott csapatszállítókkal megerősített egységre, amelyikhez egy tank is csatlakozott, puskákkal és gránátokkal rátámadni bátor, de egyben buta, sőt öngyilkos dolog volt. A dörrenéseket hallva hirtelen mindenki eltűnt az utcáról, mert ha a megszállók legyűrik a partizánokat, itt megtorlás lesz. Ő is gyorsan hazaszaladt és mikor a kaput nyitotta, már csönd lepett be mindent. Egyetlen egy dolog jutott eszébe: Istenem, kezdődik!

Benn a felesége és az unokahúga fogadta hamuszürke arccal. Mikor mindketten felzokogtak, egy kézmozdulattal intette csendre őket. Neki figyelni kellett mindenre, azt a luxust, hogy síró nőket vigasztaljon, nem engedhette meg magának. Nem kellett csalódnia, mert a kurta csönd után lánctalpak csikorgása és nagyteljesítményű motorok dohogása ugatott fel. Az ablakból annyit látott, hogy három páncélozott csapatszállító és egy tank állt meg a főtéren. A tank gonosz, fekete ágyúcsöve kutatóan fordult körbe és mivel tudta, mivel jár, ha tüzel, a hideg veríték verte ki a testét.

Acélsisakos, álcaruhás, fiatal, elszánt arcú, késpenge szájú katonák zúdultak le a páncélosokról, tüzelésre kész fegyverekkel és a tér két pontján már géppuskások feküdtek. Egy olajtól és lőportól piszkos fiatal tiszt szállt ki az első járműből, bal karján az egyenruha fölött hevenyészett kötéssel, ami azt mutatta, ideje sem volt levenni a zubbonyát, amelyen lassan átütött a vér. Ebből már tudta is, hogy a tiszt nem lesz jókedvű. Ekkor a piszkos, tépett és vérző tiszt szálfaegyenesen kiállt a tér közepére és hangosan elkiáltotta magát: polgármester!

Egy pillanatig dermedten bámult, de még mozdulni sem volt ideje, amikor a tiszt röviden szólt a géppuskásnak, majd intett. Az hosszú sorozattal verette végig a házak homlokzatát és ekkor érezte meg a polgármester a jóindulatot. Nem lőttek az ablakokra, hanem minden lövedék fölöttük csapódott be. Ez az ember nem gyilkolni jött, hanem célja van, villant fel benne és már futott is ki az ajtón. Megállt a sápadt tiszt előtt és bemutatkozott. Az szúrósan nézett rá és kérdezett:

- Az üzemanyag-állomáson van gázolaj?

A polgármester biccentett és annyit mondott:

- Tele vannak a tartályok, de csak a körzeti parancsnokság engedélyével adhatok.

A tiszt egy papírt vett elő, ami arra jogosította fel, hogy korlátlanul vételezzen üzemanyagot.

- Küldjön ki valakit, aki leveszi a zárakat, majd a katonáim feltankolják a járműveket!

- Nem kell senki - mondta a polgármester -, nálam vannak a kulcsok.

Ezzel átadta a tisztnek, aki odadobta egy hanyag mozdulattal az egyik álcaruhás altisztnek.

- Tankoljátok tele a járműveket, ha kész van, jelentést kérek! A páncélos talpa fölötti tartalék tartályokat is töltsétek fel! - Majd, mintegy magyarázólag hozzátette: - Nem várható, hogy tüzérségi tűzbe kerülünk!

Az altiszt összevágta a bokáját, tisztelgett, és csak annyit mondott:

- Értettem!

A polgármester már el is akart somfordálni, mert nem szerencsés ellenséges katonák között téblábolni, de a tiszt kurtán rávakkant:

- Maradjon!

Értetlenül nézett rá, aki a poros, csata és lövések nyomait velő harcjárművek előtt állt, de aztán belevillant a felismerés: ez az ember sebesült, orvost fog kérni. Nem is csalódott, mert a tiszt csak annyit szólt:

- Küldje ki az orvost, és maga is jöjjön vissza!

Ez utóbbit nem értette, de sietve távozott. Az orvos is a főtéren lakott, igen hamar jött, mert számított a hívásra. Táskájában műszerek és kötszer lapult, meg némi fertőtlenítő. Megálltak a tiszt előtt, aki a legnagyobb meglepetésükre nem vette le a kötést, de a zubbonyát sem, hanem hátraszólt:

- Őrmester! Hozzák ide!

Két zord arcú, fiatal katona egy kölyköt terelgetett fegyvercsővel maga előtt, akinek szintén a karja volt átlőve. Rövid pillantást vetett a tiszt az orvosra, és csak annyit szólt:

- Lássa el a sebét!

Ez meglepte a polgármestert, mert a partizánokat a helyszínen le szokták lőni. A tiszt a fel nem tett kérdésre is válaszolva csak annyit mondott:

- Ez a kölyök a katonáimra lövöldözött ott az úttorlaszon. Agyon kéne lövetnem, de nem harcolok gyerekek ellen! Biztos, hogy ide való, mert a következő falu harminc kilométerre van. Ismeri?

Kérdőn rámeredt a polgármesterre, aki rövid gondolkodás után kurtán bólintott, csak később jutott az eszébe, hogy az volt az a pillanat, amikor az életével játszott.

- Hozza ide az apját, de azonnal!

A polgármester sietősen elment, és kerékpárra ült. Gyorsan bekopogott az ajtón és rámeredt a férfira, aki ajtót nyitott.

- Elfogták a fiad, most te kellesz nekik!

Az egy pillanat alatt elsápadt, de szó nélkül szintén biciklire pattant. Együtt kerekeztek a főtérre, a tiszt még mindig azon a helyen állt, ahol hagyta. Odaálltak mindketten elé, és a tiszt szúrós szemmel meredt a megjelent férfira:

- Ez a maga fia?

A férfinak nem volt sem ereje, sem hangja válaszolni a dermedt félelemtől, csak bólintott. Hihetetlen gyorsasággal az ép kezével egy hatalmas pofont adott a tiszt a férfinak.

- Milyen apa maga? Magát kéne lelövetnem! Hogy engedte el ezt a kölyköt banditának?

A férfi alig tudott kinyögni egy mondatot:

- Engem lövessen le parancsnok, csak a gyereket engedje el!

A katona lassan, megfontoltan válaszolt:

- Senkit nem lövetek le, de ha ez a gyerek még egyszer lövöldözni merészel ránk, magát lövetem agyon! - Oldalt fordulva az álló doktorra meredt: - Végzett a kölyökkel doktor? - Az csak bólintott. Ekkor a tiszt a férfira nézett és annyit szólt: - Őrmester! Engedje el! Takarodjanak a szemem elől, és ne feledje el, amit mondtam!

A férfi a gyerekkel távozott, valami köszönetfélét próbált kihebegni, de a tiszt egy kézmozdulattal rálegyintett. Egyenes tartással a tankhoz ment, leült a homlokpáncélra, majd megszólalt:

- Doktor! Jöjjön, nézze meg a karom!

Míg a doktor a sebet ellátta, a polgármester a döbbenettől szólni sem tudott. Végül is odaállt a tiszt elé, akit már bekötöztek, és udvariasan megszólalt:

- Százados! Ebédelne velünk?

Valószínűleg az sem lepte volna meg jobban, ha hirtelen fegyvert fognak rá, de látszott a tapasztalt fronttiszt tartása, ahogy legyűrte a meglepetést egy pillanat alatt. A megszállókat nem hívták meg semmire, és ők nem is kértek semmit, azt vettek el, amit akartak. Ilyesmi nem volt szokás. Azonnal felismerte, hogy a meghívás annak szól, hogy a kölyköt megkímélte. Felállt, és kissé meglepve, de mereven ejtve ki a szavakat azt mondta:

- Köszönöm! Nagyon kedves!

Kimért léptekkel követte a polgármestert és halkan, szinte finoman csukta be az ajtót. Az asztal már meg volt terítve, egy szemvillanással jelezte a feleségének, hogy még egy terítéket tegyen fel. Csöndben, szinte szertartásosan ültek le, és szó nélkül ették meg az ebédet. A tiszt szeme gyakran villant a polgármester unokahúgára, aki értette a helyzetet, hiszen az ablakból minden eseményt követtek, így rámosolygott a nyúzott arcú, mégis sármosan jóképű, tépett egyenruhájú idegenre. A polgármester felesége az ebéd végén elkérte a tiszt zubbonyát, hogy megvarrja, aki elámult ettől a kedvességtől. A zubbonya alatt az inge is több helyen lyukas volt, aminek a befoltozását egy kézmozdulattal hárította el:

- Nem kaptunk ellátmányt! Az egyik elesett katonámé volt és megszoktam már, hogy lyukas!

Kissé zavartan elnézést kért, és kiment. Hamarosan visszatért és a házigazdának mindenféle, hiánycikknek számító élelmiszereket adott, majd megállt a szép mosolyú unokahúg előtt:

- Kérem, fogadja el tőlem ezt a csekélységet! - Ezzel egy üveg, nagyon finom francia parfümöt adott a meglepett nő kezébe, aki elpirult. - Tudja - és ekkor kissé megbicsaklott a hangja - a feleségemnek szántam eredetileg, de az önök bombázói eltörölték az otthonomat, és megölték a feleségemet. Nincs senki, akinek jó szívvel odaadhatnám, egyedül az ön mosolya győzött meg arról, hogy ennek az ajándéknak itt a helye!

A megdöbbent nő hirtelen szólni sem tudott, majd hozzá hajolva arcon csókolta a lőporfüstös, maszatos arcot. Égszínkék szemével a tiszt szinte résnyire nyitva levő zöld szemébe nézett és megszólalt:

- Köszönöm! Kérem, jöjjön vissza a háború után!

Most a zord, marcona, borostás arcon futott a pír végig, de mégis, határozott, zengő hangon válaszolt:

- Ha életben leszek, visszajövök!

A nő érezte, ezt a férfi érett komolysággal mondta, hogy akár kőtáblába is véshetnék. Ez olyan ember, aki a pokolba is elmegy, de ha megígéri, onnan vissza is jön! A tiszt röviden búcsúzott, emberei is végeztek. Egy gyors, ruganyos mozdulattal felpattant a lánctalpas lépcsőjére, majd mikor csörögve, bőgő motorral elindultak, még intett a kezével a szép mosolyú hölgynek. Ekkor a polgármester feltartotta a kezét, mintegy megálljt parancsolva, ami meglepte a tisztet. Megálltak a dörgő motorú lánctalpassal, és azoknak a tekintetével néztek rá, akik megszokták, hogy eleven testeken gázolnak át.

- Kérem, adja vissza az üzemanyagtank kulcsát, és ha teheti, szálljon ki a járműből!

Meglepte a kérés, de egy ilyen ebéd után nem akart udvariatlan lenni. Megállt a polgármester előtt és mélyen a szemébe nézett.

- Kérem - szólt a polgármester -, engedje meg, hogy kezet foghassak önnel! Jöjjön vissza a háború után! Győzzön bárki, szívesen látom.  

Nem voltak szavai, csak lassú, mindent elfedő, kegyelmes idő! Mivel a harcos kifogyott a mondatokból, csak bólintott és megszorította a kinyújtott kezet. A tiszt visszaszállt a járműbe, és még egy utolsó mozdulattal intett a szép mosolyú hölgynek, akinek szinte lehetetlen ígéretet tett. Ő lelkesen visszaintegetett, és aztán már csak a porfelhő volt, ami az idegenek után maradt.

A következő évben véget ért a háború. A saját csapatok kiverték a megszállókat és a győztesek bizalmával nézhettek a jövőbe. A nő sokat álmodozott még a jóképű katonáról, de hiába várta, nem jött el. Arra gondolt, biztosan elesett, és már el is siratta az idegent.

A következő évben estefelé halk kopogás hallatszott az ajtón. A polgármester ment ki kissé bosszankodva, ki az, aki ilyen lehetetlen időben zavarja, de hirtelen elszállt a bosszúsága. A vékony, kissé sápadt tiszt állt civilben az ajtó előtt, és amikor meglátta a polgármestert, csak annyit mondott:

- Volt egy ígéretem. Szeretném teljesíteni! Tudja, eddig kórházban voltam sebesülten.

A polgármester nem szólt egy szót sem, hiszen nem volt rá szükség, csak melegen és hosszan megrázta az idegen kezét. Mögötte ott állt az unokahúga, aki csillogó szemmel, minden sallang nélkül a férfi nyakába csimpaszkodott, s ő hosszan megcsókolta. Ekkor már tudta, hogy számára örökre véget ért a háború, és a volt ellenség országában is, de végleg hazaért! Nincs több harc, de ha el akarják venni tőle ezt a kincset, tudta, ezen az oldalon fog küzdeni. Nem volt kétsége, a tudásával és a tapasztalatával a földi poklot hozza vissza, ha kell, és addig harcol, míg az utolsót nem dobban a szíve és még azután is, mert olyan szerelmet birtokol, amit csak ő és az Istenek érezhetnek, míg a világ világ marad.

 

 

A kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Eliza Beth
#9. 2013. július 10. 07:45
Hááááááááááát.......... én csak kerestem egy jóképű tankot vallási és faji megkülönböztetés nélkül :-)))

Számomra is a címszereplő a főszereplő. Gratula az emberségedhez!
Szívesen olvasnám tovább is, az sem baj, ha nekem kell tördelnem :-)))
előzmény: Hunter hozzászólása, 2013. július 10. 07:36
Csilla
#8. 2013. július 10. 07:41
A címben szereplő tisztre gondoltam, vagyis Rád.
Megemelem a szalmakalapom :-))))
előzmény: Hunter hozzászólása, 2013. július 10. 07:36
Hunter
#7. 2013. július 10. 07:36
Köszönöm a kedvességeteket!
A képen, ha nem tévedek egy T-80-as páncélos látható, 122 mm-es sima csövű löveggel, amelyhez egy 7,62 mm párhuzamosított géppuska tartozik.

Amúgy Csilla megéreztél valamit, de én nem a polgármester vagyok, hanem a tiszt!
Fer-Kai
#6. 2013. július 9. 19:08
Elismerésem.
Mara
#5. 2013. július 8. 21:53
Szeretettel olvastalak és gratulálok: Mara
Answer
#4. 2013. július 8. 21:47
Tetszett!
Gratulálok!
Csilla
#3. 2013. július 8. 14:28
Nagyon szép, szívre ható történet. Jól tükrözi, hogy az emberség és a szeretet képes felülkerekedni a gyűlöleten és az ellenségeskedésen.


A bevezető mondatai arra engednek következtetni, hogy a főszereplő Te magad vagy (?). Lehet, hogy tévedek........
Eliza Beth
#2. 2013. július 8. 12:43
Nekem nagyon tetszett. Néha kicseréltem volna egy-egy szót szinonimára, néha felcseréltem volna a szórendet, de a lényege remek.
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

Miket olvastunk októberben?