Talán igaz, de én inkább úgy érzem, hogy szinte mindent Másoktól kaptam, tanultam - a többi pedig emlékezés, felelevenítés.
A varázsgyűrű
Mesés történet, amelyet Tóth Eszter (Evelino) "Tündérkert (avagy visszaadom a gyűrűd)" című képéhez írtam egy pályázaton. Egyúttal ily módon szeretnék megemlékezni a holtukban is élőkről.
Volt egyszer egy kislány, akit Tündének hívtak, és rajongott a tündérmesékért. Duci kislány volt, az arcát sem lehetett így igazán csinosnak mondani, de ha mosolygott, nagyon megszépült. Anyukája esténként tündérmeséket olvasott neki; miközben hallgatta, szemei úgy ragyogtak, mint a gyémánt.
Az egyik nap szörnyű dolog történt: Anyukát kórházba vitték, ahonnan nem tért haza többé. Elmaradtak a megszokott esti mesélések is. Apuka próbált helyt állni, de az ő hangján távolibbnak tűnt a tündérek birodalma. A meseolvasásból beszélgetés lett, hogy rögtönzött mese szülessen belőle.
- Hol van most Anyuka? - kérdezte Tünde.
- Elment Tündérországba, és annak közepén, a Tündérkertben él.
- Jobb neki ott, mint itthon?
- Igen, mert ott nincs betegség, se fájdalom, se félelem. Ott mindig tavasz van, virágok nyílnak és szökőkút csobog. Tündérek ápolják a kertet, de nem verítékes munkával, hanem énekszóval, muzsikával, körtánccal.
- De nekem akkor is úgy hiányzik!
- Nekem is... - mondta Apuka, és megköszörülte a torkát. - Viszont küldött neked valamit, hogy ne legyél szomorú!
- Mit? - kapta föl a fejét a kislány.
- Nézd! - nyújtotta felé Apuka ökölbeszorított kezét. Tünde egyenként fejtette fel az ujjakat. Amikor az utolsóval is végzett, apja tenyerén egy arany karikagyűrű csillogott.
- De szép! - lelkendezett Tünde. - És milyen ismerős... Mi ez?
- Varázsgyűrű! Anyuka viselte kezén az esküvőnk óta, de most már nincs rá szüksége, mert a Tündérkertben enélkül is boldog. Tiéd lesz a gyűrű, most már téged fog szolgálni. Elűzi a bánatod, és Anyukára fog emlékeztetni, no meg a Tündérkertre, ahová egyszer majd te is követni fogod.
- De te is, ugye?
- Hát persze! Nem könnyű eljutni oda, azonban előbb vagy utóbb sikerülni fog.
Tünde csillogó szemekkel próbálta fel a gyűrűt, ám mindegyik ujján lötyögött. Mielőtt kihunyt volna tekintetéből a gyémántként csillogó fény, Apuka egy vékony bőrszíjra fűzte fel a gyűrűt, és kislánya nyakába akasztotta. Tünde nem is vált meg tőle: egész nap a blúza alatt viselte, mint egy talizmánt, éjszaka pedig a párnája alá rejtette.
Három évvel később Apuka bejelentette, hogy meg fog házasodni. Nem is akárki lesz Tünde mostohaanyja, hanem Sára, az a szép, fekete hajú nő, akivel többször is találkozott az elmúlt évben. A kislányt nem érte váratlanul a hír, de szíve-lelke berzenkedett ellene. Anyuka csak egy van, őt nem lehet helyettesíteni! Úgy érezte, elárulják őt, ha Sára hozzájuk költözik. Látta azonban, hogy Apuka végre megint sokat mosolyog, neki pedig van egy varázsgyűrűje, hogy ne legyen szomorú... Nem ellenkezett, de azért tartózkodóan viselkedett Sárával, aki viszont mindent megtett, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz. Szeretett volna esténként mesét mondani a kislánynak, de Tünde elzárkózott ez elől. Apjára maradt hát a feladat, Sára pedig a másik szobában üldögélt, vagy a konyhában tett-vett, mígnem a mese után visszakapta kedvesét.
Az egyik este így szólt Apuka a lányához:
- Nálad van a varázsgyűrű, ugye?
- Hát persze! - nézett rá Tünde csodálkozva.
- És érzed a varázserejét?
- Nem is tudom... Néha szomorú vagyok, de nélküle biztosan többször az lennék.
- Szeretnék elmondani egy titkot - súgta Apuka, mire a kislány rögtön csupa fül lett. - Már nem mi ketten vagyunk a legszomorúbbak itt...
Tünde először nem értette a dolgot, de a konyhai zörgés hallatán világosság gyúlt a fejében - arcán viszont árnyék suhant át.
- Gondolj a Tündérkertre - mondta Apuka halkan. - Ha tündér lennél, mit tennél?
- Segítenék... - nyögte ki a kislány. - De hogyan?
- Talán ha beszélnél Sárának a tündérekről, vagy hagynád, hogy meséljen neked...
Tünde szólni sem tudott, csak bólintott. Apuka mögött csendesen becsukódott az ajtó, majd néhány perc múlva ismét kinyílt. Sára jött be kicsit tanácstalanul, és kérdően nézett a kislányra.
- Mesélsz nekem ebből a tündéres könyvből? - kérdezte Tünde, miközben nagyot nyelt. Sára arca felderült, nagyot bólintott. Belelapozott a könyvbe, és érdeklődve nézegette a képeket.
- Melyiket olvassam? Választhatok én? - kérdezte.
A kislány nagylelkűen ráhagyta. Csodálkozva kapta fel a fejét, amikor jövendőbeli mostohája a legkedvesebb meséjét kezdte olvasni. Sára hangján a történet új színekkel gazdagodott. Tündérvilág megelevenedett, érezhetően ott volt körülöttük. Egy-egy halk csörömpölés jelezte, hogy a konyhában most Apuka serénykedik, mire ők megnyugodva visszamerültek a történetbe. A zárómondat utáni csendet Sára törte meg:
- Ez volt a kedvenc mesém kislánykoromban. Milyen rég olvastam, és milyen jó, hogy megvan neked is!
- Én is ezt szeretem a legjobban - mondta Tünde. - Kár, hogy sohasem leszek olyan szép, mint az álruhás királylány a tündérbálon... vagy mint te!
Sára nagyot nézett.
- Ha láttál volna kislányként, rám se ismernél! - kuncogott. - Kis töltött galamb voltam, de kamaszként hirtelen sokat nőttem, megnyúltam. A barátnőim inkább csúnyultak akkoriban, én viszont úgy megszépültem, hogy csak ámultak-bámultak!
- Tényleg? - csillant fel Tünde szeme, majd kis töprengés után megkérdezte: - Mit gondolsz, én is megszépülhetek?
- Hát még szép! - kiáltotta Sára, és elmosolyodtak az idevágó szóismétlésen. - Csak arra kell vigyázni, hogy ha megnyúlsz, ne hízzál hozzá. Sokat kell mozogni, és megválogatni, mit és mennyit eszel. Erőt meríthetsz a mesékből is - tette hozzá. - Én se mertem elhinni tavaly, hogy apukád, aki mindig olyan fáradt és szomorú volt, sokat fog mosolyogni! És hogy hamarosan... - ám ekkor elhallgatott.
Tünde közelebb húzódott hozzá.
- Mit szólna Anyuka, ha látna? - gondolta. Kicsit tétovázott, majd torkában dobogó szívvel előhúzta a blúza alá rejtett varázsgyűrűt. Leoldotta a bőrszíjról, és Sára kezébe nyomta.
- Legyen ez a gyűrű a tiéd, a párja Apukánál van...
Sára szeme fényesebbé vált. Pupillája hatalmasra nőtt, s betöltötte a kislány egész látóterét. Mint egy varázstükörben, egyszer csak képek jelentek meg benne: a Tündérkert mesés színei. Hullámos törzsű fák táncoltak egy tisztás körül. Tüzes fények kísérték az ágak mozdulatait, és bársonyos hangok: egy soha véget nem érő tündérmuzsika foszlányai. A tisztást virágszirmok borították, melyek közül fehér márványobeliszk emelkedett ki középen. Talán nem is kőből volt, hiszen megremegett, mint egy lepkebáb. Az emlékmű csúcsából előbújt egy tündér, és utánozhatatlan lebegő járással lesétált a talapzat lépcsőfokain. Megállt egy tál előtt, ami egy jókora napraforgó tányérjának látszott. A tündér nagyon hasonlított Tünde anyukájához, csak légiesebb teremtés volt, és hullámos aranyhajzuhatag omlott a vállaira.
- Ugye nem baj, Anyuka, hogy odaadtam Sárának a varázsgyűrűt? - kérdezte a kislány.
- Dehogyis baj - mosolygott a tündér -, hiszen éppen így lett igazán a tiéd. Varázsereje akkora lett, hogy itt, a Tündérkertben is testet öltött. Nézd csak - mutatta fel, és belehelyezte a napraforgó tányérjába.
A varázsgyűrű felfénylett, és tágulni kezdett, mígnem körülfogta az emlékművet. Anyuka ismét megérintette, mire látható lett, hogy a fénykört seregnyi tündér alkotja. Anyuka is beállt közéjük, majd intésére még ketten jelentek meg a tisztáson. Tünde felszisszent a meglepetéstől: a baloldalon hullámzó fából Apuka, a jobboldaliból pedig Sára lépett elő. Két oldalról kézen fogták Tündét, s gyengéden a tündérekhez terelték. Az élőgyűrű befogadta őket, és az élénkülő zene hangjaira a körtánc elkezdődött. Szinte repültek a levegőben, mintha a napraforgó szirmaiként pörögtek volna. Tündével szemben Anyuka vidáman mosolygott, miközben hosszú aranyhaja hullámzott a szélben. A muzsika hangjai beleolvadtak a légörvény suhogásába. Tündérkert egyre gyorsabban pörgött-forgott, s egyszer csak elsötétült. A kislány Sára nagyra nőtt pupilláját látta ismét maga előtt.
- Jól vagy? - kérdezte Sára. - Mintha megszédültél volna egy pillanatra!
A szoba kivilágosodott. Tünde úgy érezte, hogy nagyon messziről jött vissza.
- Most már jól vagyok - mondta, és Sára kezében látva a gyűrűt, hozzátette: - Rég voltam ilyen jól!
- Akkor jó - mondta Sára. - Én pedig sohasem kaptam még ilyen szép ajándékot! Köszönöm.
E pillanatban csattanás és csörömpölés hallatszott kintről, melyet halk szitkozódás követett. Sára és Tünde összemosolyogtak. Egyszerre indultak kifelé, hogy segítsenek összeszedni a szétszóródott cserepeket.
Vissza a főoldalra
Talán igaz, de én inkább úgy érzem, hogy szinte mindent Másoktól kaptam, tanultam - a többi pedig emlékezés, felelevenítés.
Talán azzal is, hogy úgy szólt életről, halálról, szeretetről, hogy ezek a szavak - ha jól emlékszem - nem is szerepeltek benne.
Ha "megdolgozott" érte, jobban megbecsüli, jobban érzi az ízét (a rosszat magától kiköpi), és tökéletesebb lesz az emésztés is.
A növekedés úgyszintén.
Szeretettel és jósággal közel került a két szomorú szív egymáshoz.
Grat!
János

Valahogy így van ez a haláltémával, a negatívumok ábrázolásával is. Nem véletlen, hogy a (nép)mesék sokat foglalkoznak fénnyel és árnyékkal, jóval és rosszal, vereséggel és győzelemmel, küzdelemmel kivívott békével, megbékéléssel, megbocsátással.
Élettel, halállal, újjászületéssel.
Kellenek az ellentétek, kontrasztok, hogy kialakuljon a megkülönböztetőképesség, a belátás.
Nem jó sem a rózsaszín, sem a fekete szemüveg, minél tisztább, elszíneződésmentesebb látásra van (lenne) szükség.
A mesék segítenek beláttatni, hogy az arany középút az ellentétek "között" van, de nem ugyanazon, hanem magasabb szinten.
Fel kell nőni hozzá.
Ehhez pedig kell az ellentétek szorítása, mint ahogy az repíti ki a cseresznyemagot is az ujjaink közül.
A kisebbeknek biztosan másképp kell írni, mint a nagyobbaknak vagy felnőtteknek. De abban nincs különbség, hogy a fényt ők is fényesebbnek fogják látni az árnyék mellett, a békét a békétlenség mellett. Az élet értékeit annak hiánya, vagy ellentéte mellett, között.
Így az érték megmagyarázza számukra is önmagát, nekünk csak bábáskodni kell ebben, tisztán láttatni.
(Régi vesszőparipám, de csatabárd elásva... :)
Fájdalom amortizálása - milyen eredeti megfogalmazás!
puszi.ariadne
Ami széthull, újra összeáll; lehetőleg egy magasabb szinten (is). Mint a szétszóródott cserepek - a szívben, lélekben.
Külön öröm, ha több korosztály is magáénak érzi.
Mert ki a "célcsoportom"?
(Egy alapítvány tervezi, hogy a meséim, mesés történeteimből könyvet adna ki.
Ehhez írtam egy kis fülszövegtervet:)
A fény meséi a bennünk rejlő Örök Gyermekhez szólnak, aki egykoron maga is a fényből született.
Őt akarják táplálni, ám nem földi, hanem égi eredetű ételekkel és italokkal.
Nem akarják álomba ringatni, hanem éppen ellenkezőleg: fel akarják ébreszteni Őt
csillagkorszakok óta tartó önkívületi álmából.
A fény meséi olyan varázstörténetek, amelyeket bárki elolvashat, meghallgathat, legyen akár gyermek vagy felnőtt.
Csupán egy dolog szükséges hozzá:
a fényt felismerni és befogadni készséges szív.
Érdekes és elgondolkodtató, hogy az emberek többsége nem tudja elképzelni, hogy a halálával örökre véget érne valami. Többnek tűnik ez valami naivitásnál, inkább emlékezés, hogy a halál, akár a születés: átváltozás.
Ha így szerepel egy mesében, történetben, beszélgetésben, akkor szerintem épp hogy oldani fogja, mintsem növelni a szorongást.
Lenne még mit javítanom: bosszantó szóismétlést, ami javítás közben került bele új hibaként, körülményes megfogalmazásokat "kisimítani" stb. De legalább tudom, hogy legközelebb jobb lesz...
Korosztály? Nagy kérdés.
Talán 8-10 évtől felfelé. Kicsit együtt nő a történet menetével, miközben hullámzik, örvénylik, visszatér, előreszalad - észre sem vesszük, "felnövünk".
Bevallom olvasás közben könny szökött a szemembe.
12 éves unokám is örömmel olvasta. Szerintem felnőtteknek is szól.
Gratula!

Összességében viszont tetszik, főleg a végkifejlet.










