A varázskút

A kopottas öreg kút, ami a falu szélén állt elhagyatottan, állítólag varázskút. Azt mesélték, hogy karácsony éjszakáján néha megszólal, és akik hallották a hangját, nagyon megváltoztak.

Egy eldugott kis faluban élt a szüleivel két testvér: Áron és Nóra. Nem voltak igazi testvérek, csak féltestvérek, de úgy hasonlítottak és úgy ragaszkodtak egymáshoz, hogy sok igazi testvér, sőt ikertestvér is megirigyelhette volna őket. Még a nevük is majdnem azonos volt, ha fordítva olvasták.
Karácsony éjszakáján történt, hogy egyszerűen képtelenek voltak elaludni. Fehér karácsony köszöntött rájuk ebben az évben: térdig érő hó borította a tájat. A délelőtt szánkózással telt, majd izgatott készülődéssel folytatódott a napjuk. Este vidám csengettyűszó adta hírül, hogy kezdődik az ajándékozás a gyönyörűen feldíszített karácsonyfa alatt. Minden a lehető legjobban sikerült – olyan ajándékokat kaptak, melyekre gondolni se mertek –, mégis valami megmagyarázhatatlan hiányérzettel küszködtek egész este.
Sokáig forgolódtak az ágyban; halkan beszélgettek, nehogy felébresszék a szüleiket. Egy legenda foglalkoztatta őket, amit a falu vénjeitől hallottak. A történet szerint a kopottas öreg kút, ami a falu szélén állt elhagyatottan, állítólag varázskút. Azt mesélték, hogy karácsony éjszakáján néha megszólal, és akik hallották a hangját, nagyon megváltoztak. Bár mendemondának tartották, a falubéliek mégis félve merészkedtek a kút közelébe.
A szomszéd házban élt az egyik mesemondó, Mihály bácsi, akit a testvérek úgy szerettek, mintha a nagyapjuk lett volna. Az öregember a térdére ültette őket, és oly színes történeteket mesélt, hogy fájdalmasan szürkének tűnt utánuk a világ. Mihály bácsiról azt rebesgették, hogy egyszer régen ő is hallotta a varázskút hangját. Ha a gyerekek rákérdeztek erre, csak mosolygott, és meséjébe beleszőtte a kutat is.
Mihály bácsi fél évvel ezelőtt örökre elment. Az év leghosszabb nappalán kisétált hajnalban a kúthoz, és ott töltötte az egész napot. Másnap reggel egy juhászlegény talált rá. Azt hitte, alszik, de aztán kiderült, hogy Mihály bácsi egy egészen másfajta álom részese lett. A testvérek nem feledték az utolsó meséjét, amiben ők hárman, egy égből alászálló bárkán útra kelnek a Napkirály birodalmába. A történetnek köszönhetően – bár nagyon hiányzott az együttlét –, nem siratták meg Mihály bácsit. Úgy gondoltak rá, mint aki él, csak előrement oda, ahová egyszer ők is követni fogják.
A faluban ezek után újabb találgatások keltek lábra. Nem csoda, hogy a két testvér gondolatai is a varázskút körül forogtak, és mint karácsony éjszakáján is, nem tudtak szabadulni tőle. Izgatottan találgatták, mit mondana, ha megszólalásra méltatná őket. Egyszerre jutottak az elhatározásra, hogy lesz, ami lesz, ma éjjel kiderítik az igazságot! Csendben visszabújtak hát az ünneplőruhájukba, és kiosontak a házból.
Odakint nagy hideg volt. Az égbolton úgy szikráztak a csillagok, mintha egy óriási csillagszórón keltek volna életre. A csendet csak néhány távoli kutyaugatás törte meg. Csizmájuk alatt ropogott a hó; a mező érintetlen fehérségén csak ők ketten hagytak nyomot. A szívük hevesebben kezdett dobogni, amikor megpillantották az öreg kutat.
– Látod, amit én? – kérdezte a fiú rekedt hangon.
Húga csak némán bólintott. A kút most sokkal hatalmasabbnak és pompásabbnak tűnt – mintha ő is ünneplőruhába öltözött volna. Riadtan álltak, mert minden idegszálukkal érezték egy ismeretlen erő jelenlétét. Megfogták egymás kezét, így sikerült egy kis bátorságot meríteniük, nehogy megforduljanak és hazaszaladjanak. De aztán eszükbe jutott Mihály bácsi, és a varázskút már nem látszott olyan félelmetesnek – inkább úgy tűnt, mintha hívogatná őket.
– Ha már itt vagyunk, ugye továbbmegyünk? – kérdezte Nóra, és most Áron volt, aki rábólintott.
Közelebb érve csodálkozva látták, hogy a kút káváját faragott minták díszítik: kőindák között két egymásba fonódó kígyó tekergett. A kelet felé néző kígyó lángsugaras Napot tartott a szájában, a túlsó oldalon lévő pedig a Teliholdat hordozta. Vastag hó borított mindent, a varázskútról azonban hiányzott. Mivel nem esett bántódásuk, kicsit nekibátorodtak. Megérintették a kőfaragványokat, melyek langyosak voltak, mintha nyári napsütés melengette volna őket. A kútkáva peremén régies betűkkel vésett feliratot láttak, és egyszerre olvasták ki a felszólítást:
– Mondd ki a nevet!
Tanácstalanul néztek egymásra, de aztán a játéknak megörülve neveket kezdtek mondogatni. Ide-oda keringtek a kút körül, és versengve sorolták az ismerőseik nevét, de nem történt semmi – csak a kútból visszhangzott a nevetésük. Egyszer csak, amikor megálltak egymással szemben – Áron a Napkígyó, Nóra a Holdkígyó oldalán –, egymásra néztek. Hidegtől és a játék örömétől kipirult arccal álltak. Szépek voltak, és szép volt a pillanat is, amikor önkéntelenül kimondták egymás nevét. A kútból ekkor megszólalt egy különös, se nem férfi, se nem női, se nem magas, se nem mély hang:
– Áron henceg és Nóra hencegő!
A testvérek megörültek a hangnak, de nem tudták mire vélni az elmarasztalást. Előfordult, hogy túloztak egy kicsit, de azért nem szoktak dicsekedni.
– Miért vagyunk szerinted hencegők? – kérdezte Nóra izgatottan.
A varázskútból nevetésféle hallatszott, majd nyomatékosan megismételte, mintha felszólította volna őket valamire:
– Áron herceg és Nóra hercegnő!
A két gyermek szívében e szavakra valami sejtelem ébredt – mintha egy rég elfelejtett emlék akart volna előbújni a múlt homályából. A kút fölé hajoltak és lenéztek a mélységbe. Valami azt súgta nekik, hogy hamarosan megtudják, milyen emlék nyugtalanítja őket!
A kút kivilágosodott. Mintha távcsővel nézték volna a távoli múltat, látták, hogy a Napkirály gyermekeiként, hercegként és hercegnőként játszanak a fényes Napbirodalomban. Látták, hogy égi otthonuktól elkalandozva, minden intelem ellenére megközelítették a Földet, ezt a veszélyesnek tartott bolygót, ahol a Napgyermekek könnyen fogságba eshetnek – hiszen aki ide kerül, elfelejti égi származását, és Földgyermeknek gondolja magát. Látták magukat, hogy a Föld bűvkörébe érve hullócsillagként szántják végig az eget, majd fényüket elveszítve lezuhannak. A kút mélyén ekkor kialudt a fény.
A testvérek megrendülten álltak. Mindig is éreztek valami megfoghatatlan idegenséget, és most megtudták az okát. Értették már, miért változtak meg, akik hallották a kút hangját. Ők is a Napkirály gyermekei voltak – tehát a testvéreik, mint ahogy, bármilyen furcsa, Mihály bácsi is… De mi van a többiekkel, akik még nem találtak ide? Ők is a Napkirály fiai és lányai?
A varázskút, mintha olvasott volna a gondolataikban, ismét megszólalt:
– Magatoknak kell megtalálnotok a válaszokat. Azt viszont elmondom, hogyan léphettek kapcsolatba a Napkirály birodalmával. Fogjátok meg egymás kezét fölöttem, és mondjátok ki újra egymás nevét, de ne felejtsétek el hozzátenni, hogy herceg, illetve hercegnő! Hamarosan éjfél. Várjatok addig, és ne féljetek, bármi történik! Vigyázzatok, nehogy engedjétek el egymás kezét! Hogy mi lesz azután, majd meglátjátok – mondta a hang és elhallgatott.
A két gyermek összenézett. Kicsit megszeppenve, de eltökélten álltak: Áron a Napkígyó, Nóra a Holdkígyó oldalán. Egyszerre nyújtották a kezüket, és az érintésből erőt merítettek. Egymás szemébe nézve kimondták egymás nevét, s nem felejtették el hozzátenni égi rangjukat sem.
Eleinte nem történt semmi, csak múltak a percek. Vérük lüktetve rohant fel és alá az ereikben. Egymásba kulcsolt kezeikből hőség és alig látható fény áradt. Köd gomolygott feléjük, de csak néztek egymás szemébe, és honvágy kerítette hatalmába őket.
A faluban megkondult egy harang – éjfélt ütött az óra. A kút mélyén ekkor fény gyúlt, és fényfolyosót vágott a ködbe. A gyermekek körül sötét árnyak tűntek fel; némán hadonászva kavarogtak, keringtek, de ők észre sem vették őket. Lenyűgözve nézték a kutat, melynek vize lassan megemelkedett. Három vékony vízsugár tört fel a magasba; illatos-langyos vizével permetezve az összekapaszkodó kezeket. A köd visszahúzódott, és a gyermekek ámulva vették észre, hogy nyár lett körülöttük. A mezőn pipacsok virítottak; bódító illat szállt a levegőben. A virágok szirmai szélforgóként egy irányba pörögtek – oly vidáman, hogy a testvéreknek kedvük támadt közéjük hemperedni. A pipacsok között manók tűntek fel; mókás grimaszokat vágva hancúroztak. Elbűvölő tekintettel néztek fel az elgémberedetten álló gyermekekre, és úgy hívogatták őket, hogy már-már elindultak játszani a pöttöm emberekkel.
– Vigyázz, nem mehetünk el innen, és nem engedhetjük el egymás kezét! – kiáltotta Áron, akinek eszébe jutott a figyelmeztetés. Ha lehet, még szorosabban fogták egymás kezét. A virágok forgása ekkor lassulni kezdett, majd megállt. A manók úgy eltűntek, mintha elnyelte volna őket a föld. A köd utolsó foszlányai is feloszlottak. A kutat pipacsmező övezte, távolabb viszont hó borította a tájat. Az arany fénysugár a magasban ibolyakék színűvé vált és beleolvadt az égbolt feketeségébe.
A gyerekek izgatottan várakoztak. Érezték, hogy túljutottak a nehezén, és valami új veszi kezdetét. A pipacsok forogásba lendültek, de ellenkező irányba, mint eddig. Földöntúli illatok szabadultak fel, és a kút halkan zenélni kezdett. Egy időtlen, soha nem hallott dallam szólt. Egyszerű, de magába foglalta az egész világot; csendes, azonban mégis hatalmas. Kívülről hallatszott, de úgy érezték, hogy a szívükből tör elő.
A magasban, ahol a fénysugár ibolyakékre váltott, megjelent egy fényes csillag, ami közeledni látszott. Ahogy lejjebb ereszkedett, felismerhetővé vált egy égi bárka. A fejük fölé érve lebegni kezdett, majd még alább szállt. A testvérek most már elengedték egymás kezét, de az erő, ami összekötötte őket, cseppet sem lett kisebb. Az aranybárka közéjük ereszkedett, és a varázskút fölött lebegett. Közepén parányi Napként egy aranygömb ragyogott, melyet három ezüstbe öltözött tündér vett körül.
Az első tündér felemelt egy gyémántkristályt, és szívükre irányította vele az arany fénysugarat. Érezték, hogy szívükbe költözik a fény, és lángra lobban bennük a szeretet.
A második tündér a homlokukra tükrözte a fénysugarat. Érezték, hogy a fejükben bölcsességet kel életre.
A harmadik tündér hasuk közepére irányította a fénysugarat. Érezték, hogy ott, ahol köldökzsinóron keresztül anyjuktól kapták az éltető vért, egy hatalmas, ismeretlen erő táplálja őket. Kezük-lábuk bizsergett, ahogy megtelt szolgálatkészséggel.
Tudták, hogy még nem térhetnek haza a bárkával: feladatuk, hogy minél több Napgyermekben keltsék fel a honvágyat, még ideköti őket. Tudták, hogy kapcsolatuk a fénybirodalommal többé nem fog már megszakadni, és ha eljön az ideje, bárkába szállnak majd, mint Mihály bácsi, és útra kelnek hazafelé.
Az aranybárka felemelkedett és egyre gyorsabban távolodott. A gyerekek most már nem fogták egymás kezét, hiszen az érintésnél sokkal nagyobb, háromszoros erő kötötte össze őket. A Napbárka csillaggá vált, és eltűnt a szemük elől. A varázskútból áradó dallamok elhalkultak, a fénysugár is elhalványodott. A három vízsugár visszaereszkedett a kútba. A körülöttük lévő fehérség közelebb húzódott, s megborzongtak a hideg levegő érintésétől. Ellenállhatatlan álmosság tört rájuk. Mintegy félálomban látták, hogy a kút faragványai kisimulnak, a hó fehérsége aztán lassan mindent elborított.
Máig sem értik, hogyan kerültek haza. Egyszer csak arra ébredtek, hogy a szüleik ébresztgetik őket.