Agysaláta műtét

Ócskább zongorát, mint Gyapjúé volt nem ismertem. Sok gazdával, még több évvel, felkutathatatlan eredettel bíró jószág volt szegény.

Zongorában ritka fehér színe, arany girlandjai azt sejttették, hogy boldogabb esztendőkben táncparkett mellett lehetett főszerepe. Hangolva is akkor volt utoljára talán. Ez a fogyatékossága Gyapjút egyáltalán nem zavarta, tudta ő hogy kéne megszólalnia, s ez neki elég volt, én meg nem nagyon tudok zongorázni, engem sem bántott. Máskülönben Gyapjú az egyik legígéretesebb muzsikus volt, hegedű volt a fő hangszere, de játszott trombitán és basszusgitáron is. Még húsz éves sem volt, mikor lemezfelvételre hívták, nagy szó volt ez akkoriban, mikor évente egy, vagy két jazzlemez jelent meg, sok zenész hiába álmodott korongról. Különben a felvétel csak tavaly jelent meg, akkor nem adták ki. Erősítője, hangfala nem volt, a ruhásszekrényt ürítette ki, annak nyomta rezonálni a basszgitárt ha játszott rajta, mint a deltavidéki négerek, a deszkabódéikra szögezett drótokon.

Gyakran jártam hozzá, anyja készítette isteni baracklekvárt enni, muzsikálni, zenét hallgatni. Ilyenkor vittem a furulyáimat, szopranino, szoprán, alt és egy melodikát. A fuvola a mindenem, csak pénzem nem volt rá, azért a hangszereket féloldalt fújtam, egy lábon, ahogy Anderson. Néha játszottam a zongorán, bár mint mondtam nem vagyok az efféle dologban jártas, ilyenkor basszuson kísért, vagy játszottunk duót két flőtével, esetleg hegedű, furulya összeállásban. Fickó kutya, foxi-tacskó keverék mindig a zongorista ölébe ült, szinte átölelve lehetett elérni a billentyűket. Nem volt nagy repertoárunk: néhány népdal, Parasztkantáta, pár Beatles, Jethro Tull, Zappa, Mini és egy szvitt a Seherezádéból.

Ezeket játszottuk csak úgy a magunk örömére, mások előtt igen ritkán, mert az én zenei hozzájárulásom miatt már egészen halkan is idegesítő volt, mint a jó punk.

Aztán ha meguntuk, vagy jöttek még más barátok előkerültek a lemezek, meg a lekvár. Led Zeppelin, Emerson, Lake and Palmer. Ezek voltak Gyapjú kedvencei.

Mint régen, Lekvár előttem (ezúttal saját), száraz vörösbor (Hadik vére, az akkori sörök helyett) és keresgélek a csövön. Sajnos az írás címéül választott dalt nem találom. Először Emerson korábbi zenekara, a Nice America című felvétele:

Youtube link

Majd a Creole dance zongoraszóló:

Youtube link

Egy kiállítás képeiből a Promenád és a The nome Emerson, Lake and Palmer módra:

http://www.youtube.com/watch?v=_Y1x04hAUT4

Végül a nagy mesterrel, Oscar Petersonnal a Honky tonky train blues

http://www.youtube.com/watch?v=ZvQIobg0BwU

Mindenkinek kellemes muzsikázást kívánok, azért most Inszeminátor felé húzott a szívem (fülem)

A kép forrása: http://blogmusic.files.wordpress.com/2008/02/emerson-lake-and-palmer.jpg

Márkus