Áhítat

Szólni vágynék, de nem tudok.

Napok óta egy kép tölt be csak. Valós, ábrándszerű kép. Lényétől elszáll minden. Elszáll minden: a végtelen ihlet, a múzsa édes csókja, öröm, eufória, kín, fájdalom... Csak a bús melankólia várakozik az ajtóban, majd betör, engedély nélkül, alantasan, de mégis várom. Lassan beterít engem, beteríti a környezetem, beterít mindent. Nem mozdul semmi. Nyomasztó ez a mozdulatlanság.

Szólni vágynék, de nem tudok. A Tévelygő Vándor ellopta a szavamat, a szívemet, a lelkemet. Üresen fekszem az ágyban. Magányosan. Mint egy szélvihar, úgy tört be az életembe, s oly gyorsan is távozott. Nem hagyva maga után mást, csak romokat s port. De testem romjaiba örökre bevésődtek a porszemek.

Ilyen volt ez a Szélvihar, ez a Tévelygő Vándor. S most nem szólok, nem érzek. Csak a bús melankólia bilincselte magát hozzám, visszavonhatatlanul. Ilyen vagyok én most. Lerombolt, kitekert, eltört. Valami végleg eltört.

S itt fekszem - a porlepte ágyban, ahol a porszemek végeláthatatlanul bőrömbe vésődnek, vérző, édes sebeket hagyva maguk után. Itt fekszem a bús melankóliához láncolva magamat.

De hát „hová fusson, kit egy kép tölt be csak?"