Amatőrnek ihlet kell, profinak előleg

egy pesti életművész mulatságos kalandjai egy mélyszegénységben élő faluban

 

1. Link Floyd bemutatkozik

– bemutatkozó –

 

Egy bágyadt szeptember végi napon, mikor Rajkó Félixnek elege lett a légkalapácsok reggeltől estig tartó ratatatájából, melyek még hétvégenként sem hagyták pihenni, elhatározta, hogy világgá megy. „Hazatérve egy szép várost látok majd!” – reménykedett, és megváltotta vonatjegyét Velencébe. Az 1973-ban a Rialto hídnál vásárolt fehér olasz inge még mindig kifogástalan volt, és makulátlan a korabeli – ám angol szövet! – öltönye. Kiadta hát a parancsot magának: „Szüzet szüntess! Előre!”

Az indulás napján derült csak ki, hogy az olasz kempingek kivétel nélkül bezárnak szeptember tizenötödikén – az indulás meggondolatlanul kitűzött napján. A vonaton kezdett el töprengeni, hogy hol is fog majd aludni akkor. Visszagondolván Lewis Mumford monumentális munkájára, a Városra, emlékezett arra a passzusra, miszerint a nomád, vándorló életmódról a letelepedett életformára váltás a halottak tiszteletéből keletkezett. Az emberek az állandó nyughelyre elhelyezett halottaik közelében akartak maradni. A temetők mellett hatezer évvel ezelőtt lassan kialakultak a városok. Velence vízre épült, de az ember csak akkor dobja vízbe halottait, ha tengerész.

Elhatározta, hogy Velencében egy otthonos kriptánál keresve sem találni meghittebb helyet, s megérkezvén azonnal áthajózott San Michele szigetére, hogy még zárás előtt Velence temetőjében keressen menedéket, egyébként is ott nyugszik Szvinszkij és Gyagilev is.  Olaszul Rajkó FélixSkorzeny kedvéért tanult meg, s böngészvén a sírfeliratok közt, talált alkalmasnak látszó sírhelyet egy carrarai márványobeliszk fölött:

XE VE L'AVEVA DITO XE STAVO MAL *

Rajkó Félix megnyugodott, mint aki hazatért, és kibontotta hálózsákját.

Kár, hogy Benő nincs velem – gondolta, vele együtt érettségizett, de már korábban összebarátkoztak a ceglédi gimnáziumban. Benő tizennyolc éves korában kialakult agydaganatát eltávolították már vagy harminc éve, s leszámítva a megsemmisülés ellen folytatott reménytelen küzdelmét, életkilátásai jónak mondhatók voltak. Benő időnként meglátogatta Rajkó Félixet, a látogatások kivétel nélkül váratlanok voltak, de mindig jólestek a két öreg harcosnak. Egy korábbi karácsonyi pánikját enyhítendő, Benő karácsony előtt vizitált Félixnél, aki egyik programként végigvezette a karácsonyi portékákat áruló boltokon. A rengeteg bóvli közt egyetlenegy dolog vonta magára a figyelmüket. Egy vastagon bélelt bőrkabát, mely még árkedvezménnyel is majd kéthavi jövedelmébe került volna Félixnek. Kabát helyett maradt a sóvárgás, mint a túlsó part után. A folyók közt, a fák felé – melyek ritkultak már, és vélük az ártatlan elsőfű’ kis ünők is egyre kevesebben bokáznak a korzókon. Benőt nem volt nehéz szeretni, fénykorában szemrebbenés nélkül megivott egy karton vodkát, bolgár származású, mohamedán hölgyet vett feleségül Szófiában, s noha az asszony meghalt, fiának, Pávelnek is fia született. Így lett Benő nagypapa. A nagypapaság, a mamusz, a kandalló előtti ücsörgés az ölben doromboló cicával azonban hiányzott Benő nagyapai repertoárjából.

Benő szabad idejében repült. „Ha már nem születtem madárnak” – tette hozzá minden esetben enyhe mosollyal. Félix Benő repülésében a katonai jelleget szerette, hisz mindketten ismerték a szólást még a hatvanas évekből, amely a Magyar Néphadsereg alapvetése volt: „Nem baj, ha lóg a katona bele, rá lehet kötni a géppisztolyt.”

Timur nem közvetlenül Velencét vette célba, eltöltött volna három-három napot a Comó-i és Garda-tavaknál, utána jöttek volna az észak-olasz kisvárosok, Modena, Padova, a végcél volt csak Velence. Napközben kóborolt, olaszul igyekezett elmagyarázni a trattoriákban, hogy olaszrizlinget akar inni, s a ritkán jelentkező sikernek annyira örült, mintha feltalálta volna az

önműködő ásót.

 

*Megmondtam, hogy szarul érzem magam. (Gombási Andrea fordítása.)

Az idő nem kedvezett. Lógott az eső lába, a Szent Márk téren a szemerkélő esőben a galambok sem voltak olyan virgoncak, Felix beszorult a cafeteriákba, noha hamisított nemzetközi újságíró-igazolványát több helyen sikerült elfogadtatnia képtárakban, múzeumokban. A londoni Szent Pál-székesegyházra gondolt, ahol egyszer napközben aludt, míg éjjel hajléktalanként dőzsölt a Cityben. Az olasz kripták is jól megfeleltek azért, nem volt válogatós. Romeo és Julia kriptajelenetét idézte fölt magában a sérves gerincének kellemes fekvést adó gránitágyán, s arra gondolt, hogy vajh ki mondhatta: „Hosszú távon mindannyian halottak vagyunk.”

Az idő egyre cudarabbra vált. Velence azt a lottyadt öregasszony arcát mutatta, melyet Márai oly pontosan írt le. Timur szerette a corto (rövid, magyaross) kávét, amit a turisták számára észrevehetetlen, teakonyhányi kis caffeteriákban főztek la espresso. A magával hozott keksz fogyott, esőre hajlott az idő megint, az idő hűvösödött, amit a tenger is átvett, még a sirályok is panaszosabban vijjogtak, a Corriere della Serrát olvasgatta egy hétköznapi délelőtt, amikor egy keleti német (ossie) turistacsoport jött be a caffeteriába. Hangosak voltak, kispolgáriak, gőgösek (a keleti németek külföldön még most kezdik kiélni kapitalizálódó énjüket). Kávéik után jöttek a snapszok, már csak a jodl, meg az „Erika” hiányzott. Felix lassan megunta őket, s zavarni is kezdte őt, hogy az egyiknek a vécé melletti fogason lógó bőrkabátja kísértetiesen hasonlított arra, amit Benővel kinéztek múlt karácsonykor. Félix szórakozott és dekoncentrált volt. Egyszer pszichiátriai terápiás sétára jogosító papírját mutatta fel a buszon az elképedt sofőrnek. A németek már egybekapaszkodva, dülöngélve táncoltak és gajdoltak (Ein cognack nein cognack)

Ezek miatt vesztettük el a második világháborút, melyet ők az újraegyesítéssel később valóságosan megnyertek! – gondolta bosszúsan.

Fölállt, letette az újságot, fizetett, kiment a mosdóba, visszafele a fogasról fölvette a német irhakabátot és hangos wiedersehennel búcsúzott.

 

2. Tibi válasza a neoliberális gazdaságpolitikára

 

Édesapám rendkívül takarékos ember volt. Velünk. Amúgy a hatvanas-hetvenes évekbeli kortársai szintén. Kenyeret nem dobtunk el, megszárítottuk, ledaráltuk, abból lett a prézli, a kenyérmorzsa. Ha megsavanyodott a tej, tüllzacskóba rakta, felakasztotta, abból lett a túró, legrégebbi játékaim babzsákok voltak. Ma már nem is ismerik a gyerekek ezt a szót. Vadászott az árleszállításokra, mindenen takarékoskodott, amin csak tudott. Így volt ez a környezetemben mindenkivel. Édesanyám maga kötötte a pulóvereinket. A nagymama pedig befőtteket tett el.

A kor, melyben felnevelkedtem, nem ismerte a tékozlást. Nem voltak hajléktalanok, rokkantak voltak, azokat ismertem is, számláikat kifizették, tévére nem telt, kártyáztak, velünk, gyerekekkel. Nem volt munkanélküliség, de igazán gazdag embereket sem ismertem. Kiszámíthatósága volt a múltam legjellemzőbb vonása. Édesapám igyekezett engem is takarékosságra szoktatni, rendkívül kevés sikerrel. Mondogattam is neki, hogy kuporgatásból nem lehet meggazdagodni. Két és fél diplomámat ingyen szereztem, sőt a harmadiknál be sem fizettem a tandíjat. Áldja meg az Isten Almási Miklós urat, máshelyt megírtam már ezt a történetet. Egy liter tej három forint volt, ma száznyolcvan.

Természetesen a jövedelmem nem emelkedett hatvanszorosára. A gyermekkorom szegényei nem utaztak, nem jártak színházba, olcsó lecsóra nyáron mégis futotta, ünnepnap pedig a vasárnapi fröccsre. A rendszerváltás előtt érezni lehetett, hogy nem ér semmit a pénzünk. Egy középiskola kollégiumában tanítottam, ahová líbiai diákok jártak be. Jó, ha délben bejöttek a suliba, nyugati kocsijuk ott parkolt az iskola előtt, rendkívül jól öltöztek és nagy sikereik voltak a lányoknál. Az igazi bajok, amelyek engem is érintettek, az első gazdasági megszorító intézkedésekkel egy időben történtek. Egyre nehezebben kaptam állást. Egy munkanélküli periódusomban, ami egy évig tartott, annyi adósságot halmoztam fel, hogy el kellett adnom a lakásom, és bérlakásba költöztem. Baj bajt szül, mert jelzálogfedezet nélkül nem ad kölcsönt a bank, és ráadásul, ha egyedül öregszem meg, nyugdíjas otthonba sem kerülhetek, mert ennek is feltétele a felajánlott öröklakás. Jelenleg egy műemlékké nyilvánított, klassz lakásban élek, adósságaim nincsenek. Utazásra, színházra, lakásfelújításra nem telik. A dohányzást és a kemény ivást már korábban abbahagytam. Most gondolkodnom kell, mert újabb megszorítások várhatók, hogy miről mondjak le? Egyre nehezebb. A heti egy lottó-szelvényemről, a napi kávémról, mely mellett átfuthatom a szomszédos kávézóban a napilapokat?

Kortársaim szintén rendkívül nehezen élték át az elmúlt időket. Tizedelte őket az öngyilkosság. A válás általában (mely rendre követte a munka elvesztését) gazdasági lecsúszással is járt. Jött az alkohol, a lerongyolódás, a fogak elvesztése, a magánéletről való lemondás. Egy barátommal találkoztam, akivel együtt jártunk gimnáziumba. Ez alatt a négy év alatt vesztette el édesapját. Amikor Szolnokon, talán tíz éve szembejött velem az utcán, egy pillanatig azt hittem, hogy az édesapja, de rögtön eszembe jutott, hogy az már meghalt. Ő volt az, soványan, ráncosan, kopasz fejjel, fogatlanul. Azt mondta, már csak nyolc évig akar élni. Nem tudom, hogy sikerült-e neki.

Amikor gyermek voltam, az áldozatokat a szocialista béketábor érdekeiért hoztuk, tizenöt éve pedig a NATO, az Európai Unió mézesmadzagja az, mely a terheket az egyedül megsarcolható középosztályra hárítja át, noha jól megmondta az Erdélyből kijött Tamás Gáspár Miklós, hogy az újabb megszorításoknak semmi értelme. Egekbe emelkedett a benzinár, újabb elbocsátások várhatók, nem sorolom az újabb terheket. Az viszont érdekel, hogy a barátaim miképp akarják átvészelni. Fogadkoznak, hogy lemondanak a cigarettáról, a piáról. Tapasztalatból tudom, hogy ez ezerszer könnyebb, ha belső elhatározásból fakad. A pénztelenség tartós deprimáltsághoz vezet, mely vonzani fogja az alkoholt. Legkönnyebben a nyaralásról mondanak le. Azt is a bőrömön érzem, mennyire megvisel, hogy tíz éve nem tudtam nyáron, vagy télen elmenni Szolnokról két hétre. Nincs a feltöltődésnek semmi lehetősége. Aztán a tévéelőfizetés lemondását tanácsolják, majd az otthoni internet- használatát. Elvileg lemondhatok róla, hogy aztán a neoliberalizmus iskolapéldájaként mint véglény asszisztáljak. Barátaim azonban elmaradoznak, nincs pénzük kifizetni a szauna-bérletet vagy uszodabérletet, ami jó alkalom, hogy összejöhessünk. És a sörözések is megritkultak.

Van azonban olyan barátom, aki semmit nem vesz észre a közelgő viharfelhőkről. Tibi az, aki átszellemült arccal mesél arról, hogy éhhalála előtt egy brabanti zenész, milyen gyönyörű Mária-planctust szerzett. Aztán négy nap múlva éhen halt. Tibit, aki nyomorog, végképp nem érdekli az egész. Új mániája köti le. Átszellemülten mesél róla, mi pedig lesütjük szemünket. Koprofág lett. Most boldog. Katowice mellett részt vett egy nemzetközi találkozón, díjat, érmet, plakettet nyert. Szárnyal, suhan a föld felett. Glóriája repül. Boldogan dicsekszik: harminchat mintából, bekötött szemmel, íz alapján felismerte a sajátját.

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek