Answer: Origó 7.

Az inga kileng...

7.

  - A francba - mondta Attila, miközben idegesen játszott a slusszkulccsal - még hogy zsugorítani... Melyik volt az?

  - András, az a sánta, tudod az anyja szokta elkísérni, olyan vékony asszony, már felhívtam hogy jöjjön ide, mert a fia rossz fát tett a tűzre - vihogott a nadrágtartós a saját poénkodásán.

Ibolya nem látta a gyerekeket sehol. Várta, hogy a férfi megkérdezze nem történt-e bajuk, hol vannak, de semmi ilyen nem történt. Azt viszont észrevette, hogy idegesen fel s alá jár, mindenhová benéz, amit időnként káromkodások kísérnek.

  - Elnézést kérek - szólította meg Ibolya a köpcöst - a kicsik jól vannak?

  - Miért, talán valamelyikük a rokona? - kérdezte az, jelentőségteljes hangsúllyal.

  - Nem, csak... - válaszolta a nő zavartan.

  - Akkor szabadna tudnom, mit keres itt?

  - Velem jött - lépett melléjük Attila - Feri, a képek?

Az asszony félrevonult, és leült egy deszkából ácsolt padra. Nézte amint a két férfi erős gesztikulálások közepette elemzi a történteket, de hangjuk nem jutott el hozzá.

Miféle intézet ez, ahol ilyen Feri félék foglalkoznak a sérült gyerekekkel? - rágódott a hallottakon - És Attila miért hagyja ezt, egyáltalán hogyan tud itt dolgozni? Pedig ő...

Röviddel később egy tűzoltó lépett be az oldalbejárón, majd mindhárman elindultak a földszint irányába. Követte őket. Társalgóhoz hasonló nagyobb helyiség ajtaja sarkig kitárva állt, odabenn többen beszélgettek. A gyerekek az ablak melletti székeken ücsörögtek, odébb néhány felnőtt a történteket elemezte. Állt közöttük egy kissírt szemű sovány asszony, aki remegő kezében tartott zsebkendőjével időnként a szeméhez nyúlt, miközben zavartan kapkodta a tekintetét ide-oda. Balját fekete hajú fiúcska fogta át, látszott, hogy nagyon meg van szeppenve.

  - Maga Vándorné ugye, az András anyukája? - kérdezte Attila hivatalos hangon, és választ sem várva folytatta - Van fogalma mekkora galibát csinált ez a kölyök? Az egész épület leéghetett volna, igaz? - nézett a tűzoltóra, mintegy megerősítést várva.

  - Szerencsére nem volt komoly baj - mondta az, közben látszott rajta a feszélyezettség - legközelebb...

De nem tudta befejezni a mondatot.

  - Nincs legközelebb, legalábbis neked nincs - fordult most a gyerek felé a férfi - Maga pedig - ezt már a szepegő nőnek szánta - miért nem tanítja meg a fiának mit lehet és mit nem? Nem az agya sérült, hanem a lába... Tűzzel játszani! Egyébként a kárt meg kell térítenie, ezt ugye tudja? Meg fogjuk küldeni az okozott kárról szóló számlát.

A nő némán bólintott, és megalázottan elindult kifelé, a sánta fiú pedig mellette araszolgatott.

  - Gyere - intett Ibolyának, aki leforrázottan állt az ajtó mellett - Ferikém intézkedj, mindenkit küldj haza. Zárjunk be, holnap a főnöknek referálni kell erről az egészről tudod. Van még valami dolgunk? - kérdezte a tűzoltót.

A vörös hajú altiszt megrázta a fejét.

  - Nincs, a jegyzőkönyvet majd elküldjük. Nem kívánnak feljelentést tenni?

  - A fene... Vándorék majd kifizetik a keletkezett kárt, és passz. Köszönöm.

Kezet fogtak. Attila bele akart karolni Ibolyába, de az elhúzódott.

  - Mondd, miért beszéltél ilyen durván azzal a szerencsétlen asszonnyal? - kérdezte szemrehányóan - hiszen a fia még gyerek, ilyen korban még senkinek sincs veszélyérzete, amúgy a kollégád azt mondta az egyik szülőnek, hogy a kár sem jelentős. Nem is értelek. Talán mégis igaza van a volt barátnődnek, amikor azt mondta, hogy időnként agresszív vagy.

A férfi a szokásosnál nagyobb gázzal indult, percekig nem válaszolt semmit, látszott rajta, gondolkodik. Aztán kissé lassított a tempón, majd megszólalt.

  - Jól van már, most egész úton erről fogunk beszélni? Inkább hadd adjak egy engesztelő puszit... - áthajolt a nő felé.

  - Mit csinálsz? Az utat nézd... - tétován pillantott Attilára - és miért mondtad, hogy annak a gyereknek a lába sérült, nem az agya?

  - Mondtam ilyet? Lehet... mérges voltam, és vagyok is. Még az kell, hogy az a vézna nő kitalálja, én meséltem a srácoknak a zsugorítási eljárásról. Akkor magam adtam az ötletet, amiért  akár ki is rúghatnak.

  - Miért, meséltél?

  - Dehogyis, direkt kihagytam a különleges technikai eljárások ismertetésénél, úgysem értették volna.

Az asszony fürkésző tekintettel nézte a férfi arcát, amikor az ezt észrevette felé fordult, és jött a már ismert páros szemű kacsintás.

  - Hagyjuk már a fenébe az egészet, csak nem fog elrontani egy ilyen apróság közöttünk mindent? - miközben ezt mondta, odaértek a ház elé, és leállította a motort - Gyere kedves, vár a munka.

Úgy érezte miközben nézte a férfit, aki éppen átöltözni készült, mintha - kereste a hozzáillő fogalmat - valami hiányozna. Egyfajta hirtelen jött kérdőjel jelent meg benne ott hátul, az érzelmek és ösztönök kusza birodalmában.

  - Attila - szólt neki - szereted te a gyerekeket?

  - Micsoda kérdés, hiszen tudod, hogy tanítom őket - adott rá választ, miközben visszasétált, és leült a nő mellé.

Megpróbálta megfogni a kezét, de Ibolya felállt.

  - Nem így gondoltam, hanem úgy, hogyha mindig veled lenne, szeretned, óvnod, nevelned kellene...

  - Mármint a sajátomat?

  - Akár úgy...

A férfi jó darabig szótlanul babrált a farmerja csatján, majd váratlanul megszólalt.

  - Te is kérdeztél, én is kérdeznék valamit. Még soha nem fordult meg a fejedben, hogy a fiadat intézetbe add? Ott mégis jobban, szakszerűbben próbálhatnák meg rávezetni az élet nehézségeire, meg aztán később lehetne nekünk is... - abbahagyta, mert meglátta a nő eltorzult vonásait.

  - Nem, érted, soha... sohaa - az utolsó szót már torkaszakadtából üvöltötte - felfoghatatlan, amit annak a sánta fiú anyjának mondtál ... Nem tudom elfelejteni. Milyen ember vagy te, mondd? Egyáltalán mit akarok én tőled? Mit akarunk egymástól?

Egyszerre megmerevedett az arca. Egy idegent látott maga előtt.

  - Menj el, most azonnal! Kifelé!

Egyetlen mozdulattal a bejárat felé mutatott.

A férfi mondani akart valamit, de a szikrázó tekintet beléfojtotta a szót, felvette a táskáját és kikullogott. Némán csukódott be mögötte az ajtó.

Hallotta a távolodó lépteket, levetette magát a kanapéra, és hangos zokogásban tört ki. Minden nyirkos lett körülötte, a díszpárna, a kárpit, de csak sírt egyfolytában, mintha életének minden fájdalma könnyek formájában hagyta volna el a testét. Azután hanyatt fordult, és szepegve, köhögve bámulta a mennyezetet. Akaratlanul az árnyékot kezdte figyelni a sarokban.

Egy koponya - képzelte bele az arcot. Olyan, mint a halál. Felkelt, tétován az íróasztalhoz ment. Kihúzta a fiókot, amelyben a gyógyszereket tartotta, és elővett egy üveget. Hosszan nézegette, és akkor a pillantása az asztali lámpán függő parányi, fűzőjénél összekötözött cipőcskékre esett. Ott lógtak, mint egy mementó, a gyermeki mindenség megtestesítői.

Istenem - gondolta - Tomika kiscipői, még nem volt egy éves... Azok az ennivaló kis lábak...

Visszatette az altatót tartalmazó orvosságos fiolát, majd lassan, szakaszosan betolta a fiókot.

A végtelennek tűnő csendben váratlanul megszólalt a telefon.

  - Kelemenné? Borszéki vagyok, üdvözlöm. Sajnos rossz hírt kell közöljek. Úgy döntöttünk, Tamást hazavisszük. Az egyik gondozónk eltörte a karját, ezért kevesebben is vagyunk, nincs rá érkezésünk, hogy egy beutalttal külön foglalkozzunk. Nézze, ennek így semmi értelme, nem vehet részt a közösség programjaiban, a viselkedésében nincs változás, ennél fogva felesleges, hogy tovább az üdülőben maradjon. Saját hatásköröm megengedi, hogy méltányossági alapon elintézzem, az ötven százalékát visszafizetjük a befizetett részvételi díjnak. Az egészet nem lehet ugye, mert voltak költségeink. Kérem, mondja, meg mikor van ma otthon, a kocsink hazaszállítja a gyereket. Elnézést kérek, de ezt tartom helyesnek.

  - Megértem - küszködött ismét a sírással az asszony - itthon vagyok most is.

  - Akkor három órán belül ott lesz az autó Tamással. Ami pedig a pénz visszautalását illeti, intézkedni fogok. Még egyszer sajnálom. Kezét csókolom, szép napot.

Szép nap... Ez egy szép nap? Bágyadt szemei végigsiklottak a félig festett falon.

Ezt nekem  kell tovább csinálnom - kesergett - de mi az, amit nem?

Elhagyta az ereje, a negatív érzések fogásai szinte maguk alá gyűrték. Visszaheveredett a kanapéra, tekintete ismét a sarokba tévedt. Már nem látta a koponyát, eltűnt. Fektében kifelé bámult az ablakon, látta az eget, és a felhő mögül éppen előbújó napot. Bántotta az erős fény, lehunyta a szemét. Nem érzékelte mennyi ideig feküdhetett így, de amikor feleszmélt a nap már jóval lejjebb járt. Megmosakodott, felvette a fehér ruháját, odatett egy széket az ablakhoz, ráült és nézni kezdett a sarok irányába. Nem kellett sokáig figyelnie, az ismert sötétkék furgon rövidesen befordult, majd megállt a ház előtt. De ezt már nem várta meg, futva indult lefelé, és amikor kinyílott a kisbusz ajtaja, ott állt Tomika.

  - Kicsikém - szaladt a gyerek elé - édes kicsikém...

Elcsuklott a hangja, segített lekászálódni a fiúnak.

  - Mégiscsak itt lesz neked a legjobb, anyukád mellett - mondta a szőke kísérőlány, a csomagot pedig Ibolya mellett letette - Borszéki úr üzeni, hogy majd hívni fogja magát, tudja a visszautalás...

  - A.ana jossz v.olt... nem jó - dadogta Tamás - A.ana vii.tta jöt.tem..

  - Most már minden jó lesz kincsem, minden.

Átkarolta a sután járó gyereket, megtörölte könnyes szemét, beléptek a kapun, és elindultak felfelé a lépcsőn. Miközben az emelet felé araszoltak, édesanyja mondása jutott eszébe: "Tudod kislányom az úgy van, hogy az inga kileng, leng-leng, de aztán egyszer megnyugodik, és visszaáll".

Megálltak a fordulóban egy pillanatra, miközben a drótüveges ablaktáblán lévő lyukon át beeső késődélutáni fénynyaláb egy karikát rajzolt a szemközti falra.

  - O, mint origó - mondta félhangosan az asszony, és ujját körülfuttatta az árnyékon. Ködös szóemlékei között, szerepelt ez a kifejezés, de az értelmét csak sejtette.

Talán kiinduló pont. Igen, biztosan az.

Aztán a fiúra pillantott.

- Gyere drágám, anya csinál neked valami finomat...

Előzmény

Vége