Áprilisi fagyok 5. rész

Imrének nagy szerencséje van, a gimnázium épülete mögötti utcában tudnak parkolni a két kocsival és Garaboly Jóska a kilencórás busszal máris mehet haza.

Hiába szeretné meghálálni neki a fáradozását, Jóska csak nevet, majd bevasalom rajtad, mondja és gyorsan elhúzza a csíkot.

-         Apa, mikor találkozunk Danikával? – kérdezi Lórika, aki el nem engedné az apja kezét, amióta kiszálltak az autóból, mert számára ismeretlen a környék, túl nagy a forgalom és kicsit fázik is, bár ezt nem meri bevallani, mert nem engedte anyjának, hogy ráadja a tavaszi kabátját.

-         Szerintem hamarosan. Úgy szokás, hogy a ballagás előtt a diákok még találkozhatnak a szüleikkel, átvehetik a virágokat. Tényleg, azt meg majdnem itt felejtettük! Mi van veled, Lórikám? Hiszen te reszketsz! Fázol? Gyere, még van pár percünk, beugrunk a plázába és veszünk neked egy dzsekit. Úgyis kinőtted a régit.

A belvárosban pár perces sétával szinte minden fontos intézmény elérhető, így a pláza sincs messze, melyben az üzletek már reggel nyolc óra óta nyitva vannak, mert ilyenkor feljönnek vidékről a szülők és a rokonok, megnézni a gyerekek ballagását, és ha már itt vannak, csak betévednek plázába nézelődni és nézelődőkből lesznek a vásárlók. Az ügyes kereskedők árleszállítással most akarnak megszabadulni a nyakukon maradt készleteiktől, és ez eleddig szinte minden évben sikeresen megtörtént.

Bartus Imre egy számmal nagyobb dzsekit vesz a fiának, mert őszig nő a gyerek és ezzel Lóri nincs kibékülve, nem akarja felvenni, vitatkozik az apjával, hogy már nem is fázik. A vita hevében nekiütközik egy magas, tűzpiros kosztümöt viselő hölggyel, akitől elnézést kér, de az vissza sem néz rájuk, csak elmegy mellettük.

-         Apa, látod, más sem fázik, nézd azt a piros nénit!

Van ízlése a gyereknek, somolyog apja az orra alatt, de a dzsekit akkor sem engedi levetni. 

Megtelt a gimnázium előtti tér, szinte mozdulni sem lehet. Imre szorítja Lórika kezét, nehogy elveszítse a tömegben. Végre meglátja a fiát és egyenesen oda furakodnak, már amennyire ez lehetséges.

-         Kisfiam, majd te adod oda Danikának a virágot! – mondja, csakhogy a virágot fizetésnél letették a pénztárgép mellé és ott is felejtették. 

Danika egyáltalán nem hiányolja a virágot, kazalnyit szorongat a kezében, ám annak nagyon örül, hogy megjelent az apja és magával hozta Lórikát is, aki máris jobban érzi magát, hogy meglátta Kirán a vastag pulóvert. Azon nem töri a fejét, hogy milyen rokoni kapcsolatban áll Kirával, egyszerűen úgy kezeli, mintha a húga lenne, egyébként is, olyan Lencsikével egykorú lehet. Bemutatkozik a társaságnak, utána suttogva kérdezgeti a kislánytól, hogy ki kicsoda. Nini, itt van a piros kosztümös néni, aki Danika anyukája férjének a lánya. Gyula bácsi vicces bácsi, adott neki egy tábla csokit, mintha tudta volna, hogy találkoznak egymással. Eszter néni megsimogatta a fejét és azt mondta az apjának, hogy olyan, mint Danika volt kiskorában. Danika már visszament az iskolába, és unalmas álldogálni a tömegben, melyből ki sem lehet látni. Kézen fogja Kirát, csendre inti, nehogy megszólaljon és elindul a tömegben, egyenesen a gimnázium bejáratához tart, mert onnan jön ki Danika, csak azt nem tudja pontosan, hogy mikor.

A bejárati ajtóhoz legközelebb álló padnál népes család tanyázik. Idősebb néni és három kisgyerek a padon ül és szendvicseket esznek, körülöttük négy fekete öltönyös bácsi dohányzik és három fiatal néni nevetgél.

-         Éhes vagyok! – súgja Lórinak Kira, aki megtorpan és le sem veszi szemét a társaságról.

Lórinak kényelmetlen, bár ismerős a szituáció, Lencsike is azonnal éhes lesz, amint meglát valakit, aki éppen falatozik. A padon ülő néni odaszól az egyik lányának, hogy adjon enni a két gyereknek, s mire észbe kapna Lórika, odalép hozzá és nyújtja feléje a két gondosan becsomagolt elemózsiát. Szó nélkül átveszi, és húzza maga után Kirát, hogy mielőbb eltűnjenek a társaság szeme elől.

A gimnázium bejárati ajtajánál ott egy üres szék, a pedellus bácsié, csakhogy az öreg éppen az ismerősével beszélget. Lóri úgy gondolja, elférnek ketten is a széken, leülnek, kibontják a szendvicseket és falatozni kezdik. Zsemle rántott hússal és zöldpaprikával, nagyon finom.

Eszter nagyon megijed, amikor észreveszi, hogy a két gyerek nincs a közelükben. Hogyan lehetett ilyen figyelmetlen, miért zavarta meg ennyire Imre jelenléte, aki most is kedélyesen cseveg Gyulával, közben rágyújtottak és békésen együtt füstölögnek. Bori is csak a gimnázium felé tekinget, mintha annyira várná Danika felbukkanását. Nincs mese, meg kell keresni a tömegben két gyereket! Négyen vannak, elindulhatnak a szélrózsa minden irányába, valahol itt kell lenni a két himpellérnek!

-         Nyugodj meg, Esztikém, nem lehetnek messzire. Lórika ügyes fiú, vigyáz Kirára.  – csitítja Imre, de az idegességtől férfi arcán is megfeszülnek az izmok.

Bori kapva kap az alkalmon:

-         Én megyek az iskola bejárat felé, apa, te menj a kollégium felé, Eszter a főút felőli oldalra, maga meg, Imre, a mellékutca irányába induljon! Találkozzunk a gimnázium bejáratánál, mondjuk úgy tíz perc múlva.

Eszelős Eszter tekintete, legszívesebben elkezdene kiáltozni, de Imre odahajol hozzá:

-         Ne hisztizz, nincs semmi baj!

Honnan a csudából tudja Imre, hogy nincs semmi baj? Nem is félti a fiát? Mindig ilyen higgadt volt, mit sem változott. Láthatóan Gyula sem aggódik olyan nagyon, szerinte a gyerek sohasem vész el, legfeljebb elkóborol, de visszajön, mint a bumeráng.

Imrének lelkiismeret furdalása van, hogy elbeszélgette az időt Gyulával, ahelyett, hogy Lórikára figyelt volna, de érzi, hogy nincs baj, itt vannak a gyerekek, csak meg kell találni őket.

Végre előbújt a nap, kissé melegszik a levegő is, a legfontosabb mégis az, hogy a napsütéstől jobb lesz az ember kedve.

Bori kecses léptekkel egyenesen az iskola bejárata felé tart, mert szinte biztos abban, hogy ott találja a két kalandvágyó gyereket, mert ő is odament volna a helyükben. Illetve most ő is odamegy, legalább közelről látja a ballagókat, főleg Fótos Ferit, aki miatt idejött. Hiába tudja józan ésszel, hogy ma nem ér rá a férfi, mert este a diákjaival együtt a banketten helye, űrt érez a szívében, melyet Ferin kívül más nem tölthet be. Jobb híján maga is a családdal tölti a napot, mert igazából kedveli Danit, s nem kétséges, hogy valamikor jó orvos lesz belőle.

Meglátja a két szökevényt, amint ott ülnek a széken és eszik a szendvicsüket. Csak nem a pedellus osztotta meg velük a tízóraiját? Jó ember Kövecses bácsi. Lám, háttal állva a tömegnek, most is beszélget valakivel, hogy kivel, azt nem látja, mert eltakarja az öreg robosztus alakja.

-         Megvagytok, szökevények! – lép a gyerekekhez, akik épp az utolsó falatot tömik magukba. – Látom, megettétek Kövecses bácsi tízóraiját!

-         Ki az a Kövecses bácsi? Egy nénitől kaptuk! – replikázik Kira.

-         Miért szöktetek el? Miért nem szóltatok, hogy éhesek vagytok?

-         Nem szöktünk el! – Lóriban is van önérzet. – Csak körülnéztünk.

-         Az a lényeg, hogy megvagytok, szólok apáéknak.

Előveszi a mobilját, megnyomja a hívó gombot és máris csörög Gyula telefonja.

-         Apa, megvannak a gyerekek, itt vagyunk az iskola bejáratánál, nincs semmi baj. Szólj a többieknek is!

Felpattan Lóri, hogy elvigye a szendvicsek csomagoló papírját a szemetesbe, és széles gesztussal, int Borinak, hogy üljön csak a helyére, ha elfáradt volna.

Meglepi a kisfiú gesztusa, mert kicsit Kira is megszeppent, így leül mellé, s amint felnéz, meglátja a kora reggeli vendégét, Karolinát, vele beszélget Kövecses bácsi, és úgy tűnik, hogy ismerik egymást, mert kedélyesen nevetgélnek. Rémlik, mintha azt mondta volna, hogy a vőlegénye is tanár. Micsoda véletlen!

Egyszerre ér ide a három szülő, és Imre átfogja Eszter vállát:

-         Ne bántsd őket! Inkább arra gondolj, hogy a te gyereked, meg az én gyerekem várják a mi gyerekünket! Klasszikus bonmot kissé elferdítve, de esetünkben igaz!

A lépcsőházban kihallatszik a kolompszó, majd felcsendül az ének:

Gaudeamus igitur iuvenes dum sumus
Gaudeamus igitur iuvenes dum sumus
Post iucundam iuventutem post molestam senectutem
Nos habebit humus nos habebit humus

 

Megkezdődött a ballagás.

Fótos Feri osztálya nyitja a ballagók sorát. Neki is ez az első osztálya, akiknek négy évig az osztályfőnöke volt és nem is gondolta volna, hogy a ballagás számára is legalább annyira megható, mint a tanítványai számára.  Végigjárják a gimnázium épületét, énekelve osztályról osztályra mennek, s amikor végre kilépnek az épületből, szemükbe világít a napsütés, melytől kicsit mindannyian hunyorognak, mégis érzékeli, hogy ott van mindkét asszonya, Karolina és Bori is, integetnek neki, de nem mer rájuk nézni, mereven a lába előtti utat nézi, mintha arra számítani, hogy közbejöhet kisebb akadály, amit ki kell kerülnie.

Dani szülei mellett állnak Dorina családtagjai is, még nem ismerik egymást.

 

Előzmény

Folytatása következik...

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek