Aranykor

Hosszú és lassú az út Pest felé, a vonat csak cammog, aludnék, de szóval tart ez a kis poloskaképű.

 Néha ki kell mennem a ferdekre', felébreszt a fullasztó hőség.
Az ajtó alig egy méterre a hajókorláttól, nézem a sötét vizet, a lassan úszó jégtáblákat. Ha szél fújja szét a felhőket, s előtűnik a téli hold, fehéren virítanak, lassan, csikorogva utaznak lefelé.
Sokáig nyitvahagyom az ajtót, megigazítom a száradó pufajkát, mire fél öt felé beindul a csepel, mely csupán indítómotorja a nagygépnek, már száraz, szinte törik.
Estére persze újra teleszívja magát, mi mást tehetne tizenhat óra alatt a lucskos fedélzeten.
   Hajnali öttől este kilencig tart a műszak, egyszer váltanak le rövid időre.
Kapkodva nyelem a forró levest, meg ami utána következik.
   A szekrényem tele van kockasajttal. Mielőtt kilépek a fedélzetre, megtömöm velük a zsebeimet, ragad tőlük a szám egész nap, de nem ázik át, mint valami kenyérféle.
Néha innék rá valamit, de elég, ha csak a nyelvemet nyújtom ki, a hó vagy az eső is megteszi, nem engedhetem el a kötelet, mert elszabadulna az ötszáz tonna sóder.
   A dereglye orr-részénél állok, ha otthagynám, kifordítaná a Duna, s csak a jóisten tudná megállítani.
A hátsó részét Durkó tartja - rendes gyerek - sohasem beiglizik, lassan ereszti szabályos nyolcas hurokkal a két bak között.
Nemrég jött, már inkább tavasz felé.
Hozzám osztották be, a fedélzeti vendégszobába, magam sem tudom engem is miért ide, de jól e vagyunk.
   Megvárja amíg levetkőzöm, csak aztán kezd neki maga is.
Keveset beszélünk, mintha rejtőzködne. Bizalmatlan, ám néhány hét múltán kissé feloldódik.
Ismerem a környéket ahonnan származik, jártam az Orosháza melletti Gyopárosfürdőn a tavaknál, naponta jártunk át kölökkoromban Szentetornyáról, eleinte fizettünk a jegyért, aztán elköltöttük fagylaltra, és inkább koldultunk az állomáson. Végül már azt se, belógtunk a tó kerítetlen túloldaláról.
   Gádorost is említve elérzékenyül, pedig jókötésű parasztgyerek.
Jól keresett a fővárosban, gyakran járt moziba, értesült a világ dolgairól, látta a párizsi diákokat, ott a Dohány utca sarkán, a Híradóban, s beléjük szeretett.
A ruházatukba, a hajviseletükbe, a bátorságukba, s hogy nem félnek semmitől.
Forradalom?
Majdnem.
Megmutatja kék hurkákkal tarkított hátát - na ez lett belőle.
Van mit nézni rajta. 
A fején is van három öltés, kicsit csúnyán forrt össze a szakadás, azt mondja, elmúlik. 

   Minden pénze ráment, de szerzett egy farmert az Ecserin, egy igazit.
Balatoni beavatásra azonban már nem tellett. 
Tudnivaló ugyanis, hogy a farmer szakszerű beavatása, legalább is az igazié, a Balaton selymes vizében történik nyáridőben, melynek során a tulajdonos besétál az enyhén zavaros, kissé szürke vízbe, majd a parton állva a testére szárítja.
Anyagiak hányában Durkó a Dunába gyalogolt be a római parton, hogy szakszerű legyen, s meg is szárította magán a tavaszi szélben ahogy kell.
Néhány nap múlva kölcsönkért, hogy hazautazzon, s a csatlakozásra várva szólította meg a két közeg.
- Diák?
- Egyetemista... elsős az estin.
- Na jöjjön velünk.
Levetkőztették, jól megbotozták, s amíg feküdt tehetetlenül, a haját lenyírták papírvágó ollóval. A nadrágszárát is felvágták kétoldalt derékig, s aztán elengedték.
- Na így szellősebb is, meg betyárosabb is - mondta az egyik búcsúzóul.

Durkó csak hason fekszik azóta, de már nem bizalmatlan annyira. Néha beszélgetünk. Éjszaka a korlátnak támaszkodva nézzük a sötét vizet, a ragyogó holdat, a csillagokat. Nem marad sokáig, keres valami értelmesebb munkát, visszamegy az egyetemre, és már nem szereti annyira a párizsiakat. Van rá ígéret, hogy megteheti. 
Irigylem. Nekem nincs hová visszamennem. A központi bizottság begyűjttette a kiadványt, amit szerkesztettem. Meg aztán ott a múlt, amibe bárki belekapaszkodhat.

A bocman' leköltöztet a hajó gyomrába a 3-as kabinba. Kerek ablakocska, piszkoszöld vasfalak, egy szék kisasztallal, két ágy, az egyik felett három festmény.
Erős színek, valahonnan ismerős.
 - A dandy' váltója leszel, nem fog zavarni - egyébként az ő képei, fest.
Látásból ismerem a fickót. Magasabb nálam, szőke és kékszemű. Igazi belvárosi zsúrfiú, aki időnként eltűnik egy hétre, amíg a munka tart, s a következő szabad héten övé a világ. Senki nem tudhatja, hol jár ilyenkor.
 - Ha összefutnánk valahol a belvárosban ... - mondja, de nem kell folytatnia.
 - Miért pont Picasso-t másolsz?
 - Felismerted?
 - Nem volt nehéz...
 - Itt csak nézem őket, és gondolkodom. Szeretem, hogy velem vannak. Mintha becsempésztem volna őket ebbe a vasvilágba.

Esténként dereglyések jönnek a szalonba. Kártyáznak, ritkán szólnak. Egyedül élnek a Dunán, családjuk alig van, nincs kihez szólniuk. 
Jeleik vannak, csak számukra ismerős kézjelek, rövid kiáltások.
 - Elengedtek a temetésre - reggel elmegyek - mondja az egyik.
 - Megtalálták a Pokornyit?
 - Meg. Az mindent elvállal, senkije nincs. Amióta szabadult itt él a Dunán.
Ismerős név. Várom a holnapot, meg fogom kérdezni tőle, hol vándorol most benne a repeszdarab.
Délfelé tűnik fel a parton szabályos sötétkékben. Felnyitja a dereglye kabinját, lemegy, nem néz senkire.
Amint újra felbukkan, ráköszönök.
- Szia Pokorny...
Rám néz, látom, megismert. Főleg, hogy elhagytam az i-t a neve után - sokáig nem szól.
- Mit akarsz?
 - Semmit.
Olyan, mint volt. Én meg ostobán, valami mást vártam. Persze, hogy ő az. Hallgatag, merev és bizalmatlan. A Dohány utca sarkán lőtték le, a zsinagóga kerítésénél. Visszamegyek a helyemre, az érkező megrakott dereglye elé. Mire végzek, már kötélre vette az egyik jeges, áll a kormányállásban, csak a hátát látom. Mennek fölfelé.

Forró a vas a talpam alatt, éjszaka is alig képes lehűlni a rekkenő nyárban. Nehezen várom a másnapot, a heti váltást, amikor Cugaj lép mellém, a másik csoportfőnök. Erőteljes vasgyúró alkat.
- Éjszaka számítok rád - halászni megyünk. Kilencre visszajövök.
Itt lakik a faluban, néha benéz, amikor semmi keresnivalója, akkor is. Még jó, hogy holnap csak fél műszak, kibírok a tizenhat óra után egy kis éjjeli halászatot.
Amikor minden elcsendesedik, nekiindulunk. Közel a parthoz, a fák lombjai alatt csorgunk a gázló felé. Hárman vagyunk, semmi hang, csak a víz csobog, megkapaszkodunk a lombokban, amikor emberi hangot hallunk a közelben. Határőrök.
Valami szlovák banda tagjai szöktek át állítólag.
Kettesével járőröznek, a hajóra is feljárnak igazoltatni.

A gázló kőrakásai felett megállunk, illetve nekem kell egyhelyben tartani a csónakot, néhány méterre a gáttól, Cugaj a dobóhálót kezeli. Tudja hol és miképpen. Tilos, de hatásos szerszám a dobóháló, háromezerért csinálja a gépész. Vennék egyet, mert szép, de mire mennék vele?
A harmadik csak a halakat pakolja vödörbe - tizenegy vödör, te jó ég, mire készülnek ezek?
Világosodik, mire végzünk, a csepel már morog a hajó gyomrában, ahogy visszaérkezünk.
Délfelé szolgálati motorosokkal megérkezik a vezetőség Pestről. A fizetést is így hozzák, nem számít milyen az idő.
Hatalmas lakoma a szalonban. Nem szeretem a halászlét, de ezt azért megkóstolom, mielőtt lelépek. Fenségesnek találom, de nem viszek belőle. Nincs is miben. A górék persze hoztak magukkal jókora edényeket. Tizenegy vödör hal, már bánom, hogy nekik lapátoltam át az éjszakát.

Hosszú és lassú az út Pest felé, a vonat csak cammog, aludnék, de szóval tart ez a kis poloskaképű. Teli van bánattal, megalázottsággal, nem érti, hogyan történhetnek meg vele ilyen szörnyű dolgok.
Egyre jobban érdekelnek a sirámai, adom alá a lovat, hadd fájjon még jobban.

- Rohadt Hortysta csürhe az egész, az összes kapitány. Minden jegesen ők az urak. Hol itt a demokrácia? Be sem léphetek a szalonba - matróznak tilos - csak takarítanom szabad. Azt bezzeg muszáj. Átmennék egy másik hajóra, megtehetném, de mind ilyen. Beszéltem már a többi matrózzal is, de semmit se tehetünk. Ők az urak... érted? Hát hol élünk? Hiába vagyok párttitkár, átnéznek rajtam. És a vezetőség...? 
- Tudod mit mondott az igazgató elvtárs amikor kifakadtam?
- Mit?
- Ott az irodában persze más volt a hangnem, ott nem voltam matróz-1. Ott azért mégiscsak volt némi tisztelet.
 - Azt mondta: párttitkár elvtárs, a kapitány az kapitány. Élet és halál ura. A hajón még a jóisten is csak utána következik.

Kép forrása