Áttelepülés

Honnan, hová jutunk az emlékezetben...

Amikor a téli szervizelés során felújított, rendbe hozott első sportrepülőgép felszáll, nekem, mint első fecske hozza el a tavasz hírét. Így történt ez az idén is, az elmúlt hétvégén. Kihasználva a langyos napsütést, férjemmel a kertben tettünk-vettünk, amikor felpörgött egy motor s az erdő felé fordulva már láthatóvá is vált a felemelkedőben éppen felénk tartó fehér kis sportgép. Egy kört tett a környékünk felett, majd a Tisza felé vette az irányt, s eltűnt az erdő mögött. Kicsit megfáradva leültem egy kerti székbe, s a távolabbi motorzúgást hallgatva megrohantak gyerekkori emlékek.

Apám, miután lecsökkentették a hadseregben a repülő órák számát, leszerelt az állományból, s a Repülőgépes Növényvédő Állomás pilótája lett. Akkoriban alakult a vállalat, s Magyarországon is megteremtette a repülőgépes növényvédelmet. A pilóták brigádokba voltak osztva. Ez úgy nézett ki, hogy két pilóta és két szerelő tett ki egy brigádot. Két repülőgép és két gépkocsi tartozott hozzá. Ahogy a mai időkben, úgy akkoriban is a reptér, azaz a munkaterület közelében lévő településen bérelt üres házat vagy szobákat a vállalat, a pilóták és szerelőik részére. Az egész hetet ott töltötték, és csak hétvégén tértek haza. Nyáron azonban, ha a helyzet úgy kívánta, hétvégén is dolgozniuk kellett. Ilyenkor, ha volt szálláslehetőség, anyám összepakolta a szükséges ruhaneműinket, s egy-két hétre szabadságot kivéve, s a nyári szünetet kihasználva, apámhoz költöztük. Csodálatosabb nyaralást el sem tudok képzelni. Jártunk egész apró faluban, és laktunk Mátrafüreden egy idős hölgy-testvérpár villájában. Azóta sem ettem olyan vadon termő apró, mézédes szamócát, mint a Pipis-hegyen.

Amikor egy munka véget ért, a brigád áttelepült a következő területre. Ez lehetett a befejezett munkától, akár száz kilométerre is. A két pilóta a gépével költözött, a szerelők a GAZ típusú dzsipekkel. Kiválóak voltak a terepen. Egy alkalommal, az ottlétünk alatt kellett tovább költözniük. Én addig nyaggattam apámat, hogy végül megengedte, hogy vele menjek. A másik gép és a két szerelő anyámmal előbb indult, apámnak még el kellett rendezni az ottlétükkel kapcsolatos papírdolgokat. Ragyogó idő volt felhőtlen kék éggel, melegen sütött a nap, kiváló repülőidő. Kis segítséggel bekecmeregtem a gépbe, s apám bekapcsolta rajtam a hevedert. Hasonlított a mostani biztonsági övekhez, csak sokkal vastagabb, erősebb anyagból készült, és meglehetősen bonyolult zárral lehetett ki-bekapcsolni. A motor nagy pöffenésekkel beindult, füstöt okádott, majd nagy zajjal, de egyenletesen dolgozni kezdett. Miután apám is bekötötte magát, elindultunk. Egyre gyorsabban gurultunk, s a mellettünk húzódó erdősor egyre gyorsabban haladt visszafelé. Majd felemelkedtünk, s egy ideig szembenéztünk a végtelen kékséggel. Majd vízszintesen repülve lenéztem az alattunk elterülő tájra. Apró tehenek legeltek jobbra kissé messzebb, s traktor haladt mögötte pótkocsival a megelevenedett terepasztalon. Ahogy távolabbra tekintettem, egy apró vonatot láttam. Fekete gőzmozdony húzta, s szakaszosan tört fel kéményéből a sötétszürke füstoszlop. Távolabb egy erőmű ontotta az ég felé tömör, fehér füstjét. Egy gólya egész közel került hozzánk, azt hitte versenyre kelhet velünk. Fent úgy érzi az ember, mintha a világ tetején ülne. Érzések, melyeket elég nehéz „földi" szavakkal kifejezni. Apám az órájára nézett, és azt mondta, lassan megérkezünk. Előttünk erdő húzódott, s a feltámadt szélben fekete füst szállt fel valahonnan a fák mögül.

- Valamit égetnek - mondta apám, és előre nyújtotta a nyakát mintha akkor előbb láthatná. Elértük a fákat, szaladtak alattunk, láttam földutat, melyen egy autó haladt valahová. A füstöt jobbról kerültük, s apám kissé bedöntötte a gépet, hogy lenézzen. Aztán csak arra emlékszem, hogy hirtelen nekidőlt az ajtónak amennyire a heveder engedte, és mondott valamit. Talán „Istenem"? Valami ilyesmit, és fordulóba vitte a gépet. Nem az erdő felé kanyarodott, hanem jobbra, így lenézve én is láttam a tüzet. A másik gép égett. Ami még épségben látható volt belőle, a citromsárga farok rész. A feketére égett roncs részeként a zöld fűben, valószerűtlen volt. Míg ereszkedtünk lefelé, egy földúton autókat láttam haladni a katasztrófa helyszíne felé. Amikor leértünk, megállította a gépet, és kiszállt. Én nem tudtam utána menni, mert nem tudtam a heveder zárját kikapcsolni. Egy ideig vártam, majd visszajött, és bejelentkezett a rádión. Vannak dolgok, amikre csak foltokban emlékszem. Nem tudom mennyi idő telt el, megérkezett a két autó a szerelőkkel és anyámmal. Képekben jelenik meg előttem, ahogy anyám sírt. Apám átölelte, és tisztán láttam, ahogy megremegett a szája. Aztán megbeszélték, hogy mivel intézkednie kell, és mi csak útban lennénk, hazajövünk. Így a csomagjainkat összeszedve a szerelője bevitt minket a legközelebbi település állomására, és vonattal estére már itthon is voltunk.

Mikor ennyi év után ezt a történetet felelevenítettem, megszólalt a mobiltelefonom. A lányom kérdezte meg, hány órára jöjjenek ebédelni. S mivel még a régi történet hatása alatt voltam, arra gondoltam, mennyit könnyít életünkön az a sok új dolog, amit akkoriban nélkülöznünk kellett.

Például, a mobiltelefon.    

Kép forrása