Az arany rózsaablak

Mese egy befejezetlenül maradt kerek ablakról.

Élt egyszer egy szegény építőmester, aki már nagyon öreg volt. Senki se tudta, hány éves lehet, de a vének szerint több mint száz éve élt a királyi városban, ahol seregnyi palota készült a tervei nyomán. Ezek az épületek sok mindenben különböztek, de abban egyformák voltak, hogy mindegyik meglepően élőnek, elevennek látszott.
Az öreg építőmester gazdag ember lehetett volna, de csak annyi pénzt fogadott el fizetségül, amennyire szüksége volt. Egyszerűen élt, de mégis gazdag volt - nem pénzben, hanem tehetségben és valamilyen ismeretlen, titokzatos tudásban.
Amikor a főváros régi temploma szűknek és rozogának bizonyult már, szükség lett egy új székesegyházra. A király az öreg építőmestert bízta meg a tervezéssel, aki olyan katedrálist épített, hogy messzi földről csodájára jártak az emberek. Mire azonban a templom elkészült, az öreg építőmester mindenki nagy bánatára váratlanul meghalt. Az egyik reggel ott feküdt az oltár előtt, amin saját kezűleg végezte el az utolsó simításokat. Lelke olyan magasságokban szárnyalhatott már, ahová emberfia nemigen követhette.
De itt maradt utána emlékül az új templom, aminek a belseje is lenyűgözően szép volt. A szentélyben hatalmas üvegablakok sorakoztak. Az öreg mester ezeket is saját kezűleg festette színesre, és olyan nagyszerűen sikerültek, hogy a leghíresebb művészek is megirigyelhették.
Egy hét múlva ünnepélyesen felszentelték a templomot. A jelenlévők, közöttük a királyi vendégek is, megilletődötten ültek a padsorokban. Olyan érzésük volt, hogy a mester többi művéhez hasonlóan ez az épület is él: mintha egy magasztos angyali lény fogadta volna őket magába. Az ünnepséget követően az öreg építőmester hamvait - végrendeletének megfelelően - szétszórták a főbejárat melletti füves területen. Itt vettek tőle végső búcsút a város lakói, akiknek szomorúságát feledtetni tudta az épület nagyszerűsége. Mindannyian büszkék voltak új templomukra, és szélnél sebesebben terjedő hírnevére.
Eközben valahogy senki sem vette észre, hogy főkapu felett lévő kerek kis ablak még nincs befejezve. Az öreg építőmesternek nem jutott már ideje rá, hogy sajátos motívumaival ezt is színesre fesse. A szentélyben lévő üvegablakok bezzeg észrevették a dolgot, és nem is állták meg szó nélkül! Éjszakánként - miután eldicsekedtek saját szépségükkel, és azon vetekedtek, melyikük a legkülönb - közös erővel, kórusban csúfolták a kerek ablakot, hogy milyen hitványan néz ki így, festetlenül. Ő nem védekezett, csak hallgatott, és nagyon egyedül érezte magát. Amikor késő éjszaka végre mindannyian álomba merültek, gyakran álmodta, hogy visszatér az öreg építőmester, és szebbnél szebb motívumokat pingál rá. Ilyenkor boldog volt álmában, és minden ecsetvonást simogatásnak érzett. A bevilágító fényekkel együtt öröm áramlott át rajta. Hiszen nem vágyott dicsőségre, csupán azt szerette volna, ha az üvegén átszűrődő fények színessé válnának, és így jutnának el az emberekhez.
Ahogy telt-múlt az idő, a befejezetlenül maradt ablakhoz futórózsa kapaszkodott föl a falon. A főkapu melletti füves részen ültetette el a templomszolga, aki az öreg mester tanítványa és nagy tisztelője volt. A futórózsa tavasszal egy-kettőre felfutott az ablakhoz, és koszorúként körülölelte. A kis ablak megcsodálta a rózsa virágait, melyek vörösen virítottak, és pompásan illatoztak. A kerek ablak sohasem volt még ilyen boldog. Már nem érezte magányosnak magát, sőt az a furcsa gondolata támadt, hogy az öreg építőmester jött vissza hozzá, vagy az ő szeretetereje. Mert életerő költözött belé, és amikor az egyik vasárnap hajnalán a futórózsa elhullajtotta szirmait, az ablak alakulni kezdett. Mérete és a formája nem változott, de a köralakon belül - mint egy kerék küllői - elválasztó részek nőttek. A kő anyaga életre kelt, növényként nőtt, növekedett. Az ablak szerkezete olyan lett, mint egy virágé: sziromformák sorakoztak több rétegben a középpont körül. A kő ezután újra megszilárdult.
Aznap délután nagyon sokan gyűltek össze a katedrálisban. A szertartás közben elgyönyörködtek az épület és a hatalmas üvegablakok szépségében. De amikor az alkonyati nap fénye hátulról betűzött a kerek ablakon át, soha nem látott szépségű fénysugarak ragyogtak fel az oltáron. Az emberek álmélkodva forgatták a fejüket, hogy honnan érkeznek ezek. Egy apró kislány volt a legszemfülesebb, aki rögtön megpillantotta hátul az ünnepi díszbe öltözött ablakot, és elragadtatott hangon felkiáltott:
- Egy rózsaablak! Nézzétek, milyen gyönyörű, arany rózsaablak!
Az emberek csodálkozva nézték a korábban észrevétlenül maradt ablakot, amely immár nem is üvegnek látszott, hanem mintha megnyílt volna ott a templom fala, és megnyílt volna mögötte az ég is. A nap mögött pedig felragyogott egy másik, még hatalmasabb Nap, melyből arany fénysugarak áradtak kifogyhatatlanul.