Az élet árnyékos és napos oldalán

Magánéletről, érzelmekről, írói létről, inspirációról beszélgettem a fiatal győri írónővel, Szabados Rékával harmadik regénye megjelenése kapcsán.

 

Kanyarodjunk vissza a kezdetekhez! Hány éves korodban kezdtél el írni, és milyen műfajban?

 

Verseket kezdtem el írni 12 éves koromban. Persze, hogy szerelmes verseket. (nevet) Próbálkoztam a regényírással is 15 éves korom körül, még füzetbe írtam. De nem tetszett a történet, túl gyorsan megírtam, és túl rövidre sikerült. Így feladtam a próbálkozást. 17 évesen visszatértem egy verses regénnyel, „Catherine szerelmé”vel (nem került kiadásra). Ezt az írást Puskin Anyeginje, Katona József Bánk bánja és Dante Isteni színjátéka ihlette. Nagy hatással voltak rám ezek a remekművek.

 

Három regényed jelent meg eddig. Témáját tekintve a Két életem inkább erotikus krimi, Az utolsó csillaghullás kissé apokaliptikus, az Attren pedig futurisztikus történet. Melyiknek a megalkotása tartott a leghosszabb ideig?

 

Talán az ATTREN volt az, amelyiket a leghosszabb ideig tartott megírni. Viszont ennél a könyvnél nem kellett annyit javítanom, tehát ha az egész időintervallumot nézem, nem nagyon volt különbség a három regény között. Ha elkap az ihlet... nincs megállás.(nevet)

A Két életem utójavítása több időt vett igénybe, első könyv lévén. A végkifejletet is átdolgoztam még, hogy legyen benne plusz egy csavar. A másik két könyvnél már másképpen csináltam magát az írást is. Eleve formázott szövegként írtam, nem utólag formáztam. Illetve fejezetenként javítottam a hibákat is, így gyorsabban haladtam.

 

A három könyved tartalmát összehasonlítva a Két életem és Az utolsó csillaghullás könnyen emészthető – ha mondhatom így -, az Attren című regény viszont alapos figyelmet igényel, ha valaki csak felületesen olvassa, könnyen elveszítheti a fonalat. Ez valamiféle írói fejlődésnek, érésnek tudható be?

 

Inkább csak másfajta műfajt képvisel. Azt szerettem volna, hogy izgalmas legyen, és a férfiak is szívesen olvassák. Tudom, hogy az emberek egy része jobban szereti a lendületes, akciódúsabb jeleneteket, amikor jelen van az izgalom. Magamból kiindulva, én is jobban preferálom az olyan olvasmányokat, amikor figyelni kell, mert különben nem fogod érteni a későbbi ok-okozatokat. Cserébe viszont lesz egy „váó-élményed”.

 

Bevallom, egy kicsit kutakodtam az Attren szó jelentése után, de rájöttem, hogy ez csak egy fantázianév. Van jelentősége annak, hogy éppen Attren, vagy akár más is lehetett volna?

 

Van jelentősége igen, ez egy majdnem mozaikszó, a könyv angol címének: Attempt to the resurrection első, illetve utolsó betűiből adódik össze.

 

Nagyon frappáns az alcím: Kísérlet a feltámadásra. Számomra többféle jelentéssel bír a feltámadás kifejezés. Te mire utalsz ezzel?

 

Én szó szerint értelmezem: a halálból visszatérni az élők közé. Mivel a könyv címe, az Attren nem sokat árul el a regény tartalmáról, ezért az alcímmel elhintek egy kis morzsát a tartalomból.

 

Mindhárom kötetben női főszereplőkkel találkozunk. Mi a szándékod azzal, hogy írásaidban előtérbe helyezed a nőt?

 

Könnyebben dolgozom női főszereplőkkel, mert tudok azonosulni velük, az érzéseikkel.

Szeretném megmutatni, hogy egy nő is lehet erős, okos és bátor. Sokszor jobban átgondolnak bizonyos helyzeteket, a lényeg mögé látnak, és a nőiességüket fel tudják használni arra, hogy elérjék a céljukat. Ezt teszi Chantal is, mikor szüksége van segítségre, de erről többet nem is árulok el.  Viszont a nőknél hátrány, hogy túl emocionálisak, gyakran beleesnek abba a hibába, hogy az érzelmeik vezérlik őket. Ezt viszont a férfiak használhatják ki.

 

Mindegyik regényedben jelentős hangsúlyt kapnak az érzelmek. Te magad is érzékeny ember vagy, így nem nehéz emóciókról írnod. Miért tartod fontosnak, hogy a legintimebb, legbensőbb érzelmek is tollhegyre kerüljenek?

 

Néha szeretném, ha mások is ugyanolyan érzelmesek lennének, mint én. Hogy igenis ki kell mutatni, ki kell mondani az érzéseinket. Kell, hogy azokat is előtérbe tudjuk helyezni, máskülönben boldogtalanok leszünk. A másiknak is jólesik, ha elmondjuk, mennyire szeretjük, és mi is azt várjuk el, hogy őszinte legyen hozzánk. Még ha fáj, akkor is. Számtalan személyes élményem volt, amikor félreértettem az embereket. Nem is értem, sokan miért nem beszélik ki magukból, ami bennük zajlik, inkább kínlódnak. Félnek a csalódástól? Szerintem a csalódáson is hamarabb túl lehet lépni, ha beszélünk az érzéseinkről. Ha megtudjuk, a másik mit gondol, és azonnal tudunk rá megfelelően reagálni. Viszont, ha nem mondjuk el, mit érzünk, hosszú ideig őrlődhetünk, amíg teljesen felemészt minket ez a kín. Igaz ez a szerelemre, vagy ha megbántjuk a másikat. Lehet, hogy a másik fél nem is gondol ránk úgy, ahogy mi, és rájövünk, hogy nem érdemes időt vesztegetni rá. A harmadik könyvemben (Attren) is számtalan ilyen helyzet adódik. Mindhárom férfi szereplő esetében.

 

Talán kijelenthetem, hogy a legdrámaiabb regényed az Attren, mégis – akárcsak a másik két kötet – pozitív végkicsengésű. Általában optimista szemléletűnek tartod magad?

 

Úgy gondolom, a legnehezebb helyzetekből is van kiút. Nem szabad feladni a reményt.

Próbáltam úgy alakítani a szereplők sorsát, hogy legyen benne mélypont, de valahogy mégis ki tudjanak mászni a gödörből. A kalandokat nem élheti át mindenki pozitívan, mindig van veszteség is. De a rosszból is ki kell hozni valahogy a jót, hogy az út végén boldogok legyünk. Az én életemben is így történt… amikor szomorúságok sorozata ért, akkor kezdtem el írni. Így a negatív dolgokat átfordítottam pozitívra, és a fájdalmakból nyertem az erőt. Belőlük kaptam ihletet. Így könnyebb feldolgozni a rosszat, és a jóra koncentrálni. Ez valamilyen figyelemelterelés is.

Bár rengetegszer vagyok pesszimista, valahogy mégis sikerül átfordítani a gondolataimat optimista irányba.

 

Hiszel abban, hogy a derűlátás segít az élet buktatóin való átjutásban?

 

Igen, biztos vagyok benne, hogy így könnyebben átléphetjük az akadályokat. Higgyük el, hogy a rossz után jó következik! Lássuk meg a rosszban a jót is! Még ha lehetetlennek is tűnik a feladat.

 

Ha már a magánéletről esik szó, tudom, hogy régóta szerettél volna a győri Arany János Általános Iskolában tanítani. Sikerült, hiszen 2018 szeptembere óta nap mint nap ott éled meg a pedagógusi pálya szépségeit, nehézségeit. Hogy érzed most magad? Révbe értél?

 

Én magam is ebbe az iskolába jártam, és úgy éreztem, amikor felvettek, hogy hazajöttem. Itt lakom tőle nem messze, a lányom is ide jár, és néhány kollégát gyerekkoromból ismerek, akik még most is ott tanítanak. Az ide vezető út se volt egyszerű, és egészen sorsszerűen jutottam el idáig. Hét évig vártam a lehetőségre, ugyanis amikor a gyakorlatomat is itt csináltam, már akkor szerettem volna pályakezdőként ide elhelyezkedni. Azonban egy másik iskolába kerültem, ahol öt évig tanítottam. Szerettem ott, mégis tudtam, hogy nem maradok örökre. Történtek szomorú dolgok is velem akkoriban, mintha az élet nem akarta volna, hogy ott maradjak. Aztán két évig megint máshová kerültem. A második év végén egy volt kolléganőm, aki történetesen az Aranyba ment át egy évvel korábban, felhívott – nem engem akart, véletlenül tárcsázott engem – és elmondta, hogy lenne lehetőségem jelentkezni. Mindketten biztosak vagyunk abban, hogy ez a véletlen telefonhívás a sors keze volt. Ezért mondhatom azt, hogy tényleg révbe értem, és ettől nagyon boldog vagyok. Olyan emberekkel lettem körülvéve, akiket ismertem, akiket meg nem, ők is nagyon szimpatikusak lettek. Jobb helyet nem is kívánhatnék magamnak, pláne a közelség miatt. Úgy gondolom, semmi sem véletlen, mindennek oka van. Oka volt, hogy távolabbi iskolában tanítottam, hogy legyen motivációm a jogosítvány megszerzéséhez, oka volt annak, hogy egy erős iskolában kezdtem a pályámat, ahol rengeteget tanultam a kollégáimtól és magáról az emberségről, a megfelelésről.

 

Örülök, hogy megtaláltad a számításaidat. Íróként milyen terveid vannak? Számíthatunk a közeljövőben egy újabb regényre?

 

Most egyelőre nincs konkrét történet a fejemben, és a mindennapok is elveszik az időmet, erőmet az agyalástól. Olykor bevillan egy-egy kép, de nem raktam még össze történetet. Sok ötletem lenne, talán majd nyáron kiforr néhány gondolatom, és akkor nekikezdek. Rengeteg fantasztikus álmom van, amiből meríthetnék ötleteket, egészen filmbéli jeleneteket szoktam álmodni. Úgyhogy biztos vagyok benne, hogy lesz még újabb könyv.

 

Végül egy utolsó kérdés. Milyen esélyekkel lehet ma Magyarországon fiatal, pályakezdő íróként elindulni? Te hogy látod, milyen lehetőségek vannak a kiadóknál?

 

Ez egy nagyon nehéz kérdés. Egyszer próbáltam meg pályázat útján kiadni egy regényemet, de sajnos nem nyertem. Azért választottam a magánkiadást, mert gyorsan szerettem volna a kezemben tartani az írásaimat. De sajnos így rengeteg pénzbe kerülne kiadni úgy egy könyvet, hogy azt lektorálják, könyvesboltba vigyék, reklámozzák. Akinek nincs erre pénze, nem lesz híres író. A másik lehetőség pályázatokat nyerni, de így évekbe is telhet, mire eredményt érünk el. Sajnos a kiadók sokszor el se olvassák vagy nem is fogadják a kéziratokat. Így nagyon nehéz érvényesülni a hazai kiadóknál. Én is akkor lennék a legboldogabb, ha a könyvesboltok polcain látnám a történeteimet. De ez egyelőre csak álom… viszont, mivel optimista vagyok, - ahogy az előző kérdéseknél ez kiderült - nem adom fel! Ha a sors úgy akarja…

 

Köszönöm, hogy megosztottad velünk gondolataidat. Kívánom, hogy  a sors úgy akarja…és minden álmod váljon valóra, Réka!

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

Vitám ős Kajánnal