Az első munkahely emléke

Ezzel az írással első munkahelyi főnökömre emlékezem, aki több mint negyven év után halála napján jelent meg álmomban.

Több mint negyven év elmúltával álmomban megjelent első munkahelyi főnököm. Rossz emlékeket idézett, s nem tudtam megfejteni, mi lehet az oka, hogy ennyi idő után tudat alatt felbukkant.

Három nap múlva olvastam a gyászjelentést. Azon az éjszakán távozott az élők sorából, mikor álmomban megtalált.

Évek teltek el, de az óta is foglalkoztat - talán megbánta, hogy megkeserítette egyébként sem könnyű ifjúkori életemet, és megbékélési szándék vezérelte? Megbocsátottam neki, de nem tudni, hogy a nagy elszámolásnál kapott-e bűnbocsánatot.

Mikor a szeptemberi csengőszó már nem szólított többé, tudomásul kellett vennem, hogy kezdődik a nagybetűs ÉLET, vár a mindennapi munka. Egy nagyvállalat könyvelői irodájában helyezkedtem el, s tíz kolléganőmmel együtt dokumentáltuk az anyagbeérkezéseket és kiadásokat kézi módszerrel, mert számítógépről akkor még nem is hallottunk. Egy másik teremben dolgoztak az értékkönyvelők, s a csoportvezetőink egyeztették a végszámokat a havi zárások alkalmával. Ilyenkor nagy volt az izgalom, szinkronban vannak-e az adatok, vagy hibakereséssel kell tölteni órákat.

Egy ilyen zárási időszakban látogatott meg bennünket egyszer a vállalat igazgatója, aki halk szavú, udvarias ember, és valószínűleg jó káder volt, de a könyveléshez nem értett.

- Jaj, de szorgalmasak - mondta, mikor tíz zajos számológép zakatolt egyszerre. - Min dolgoznak ennyire? - érdeklődött.

- A havi zárást készítjük, igazgató úr - válaszolt neki valaki, mire megkérdezte:

- Nem lehetne azt hónap közben elvégezni?

Mikor távozott, jót nevettünk felvetésén, de hangulatunk hamar lelohadt, mert kiderült: valaki valahol tévedett, meg kell keresni a hibát. Órák múlva sem jött létre a szükséges egyezőség, s ezért bevonásra került a főkönyvelő is, akitől igen féltünk. A 35 év körüli férfi volt a „Mumus", aki nagyon el tudta marasztalni a hibát vétő dolgozót. Mindenki reszketett, nehogy az ő általa leadott anyagban legyen a tévedés. Kétórai vizsgálódás után kiderült, hogy a „bűnös" Ilonka néni az értékkönyvelésről, aki az előző héten vesztette el férjét, de tudomásul vette, hogy az élet megy tovább, és munkába állt. Már csak egy fél év választotta el a várva várt nyugdíjazástól, melyre boldogan készülődött, számtalan tervet szőve párjával. Most minden meghiúsult, a hirtelen - előjelek nélküli - végzetes infarktus miatt.

Ilonka néni és férje nagyon kötődtek egymáshoz. Mindkettőjük teljes családja a holokauszt áldozata lett. Ők - csodával határos módon - megmenekültek és egymásra találtak. Gyermeket nem vállaltak - attól való félelmükben, hogy a szörnyűség, mely egyszer bekövetkezett, megismétlődhet. Így hát nagyon magányos lett szegény - bármennyire próbálta feldolgozni a megváltoztathatatlant -, gondolatai elterelődtek, s munkájában több hibát is ejtett.

A főkönyvelő - miután feltárta a tévedéseket - áthívatta a másik szobából a talpig feketében gyászoló, karikás szemű asszonyt, s a munkatársak jelenlétében - minősíthetetlen hangnemben - rátámadt. Azért is volt ez megdöbbentő, mert az legalább húsz évvel idősebb volt tőle, anyja lehetett volna. A „közvetlen" főnök a régebbi dolgozókkal tegeződött. Hamar rájöttem, hogy ez csak arra jó, hogy alaposabban el tudja marasztalni adott esetben őket. Így lett ez most is. Soha nem feledem ebben a szituációban különösen embertelen megnyilvánulást - melyet leírni nem lehet -, de nyomdafestéket tűrő változatra megpróbálom lefordítani. Így hangzott, az utcalányoknak kijáró megszólítás után:

- Még egyszer ha hibázol, úgy megadom hátulról a kezdő sebességet, hogy az orrváladékodon fogsz korcsolyázni a férjed után a mennyországba.

Néma csend lett. A megalázott nő előhúzta gyászkeretes zsebkendőjét, és könnyeit törölgette.

- Elmehetsz! - ordított rá szikrázó szemekkel a főnök, és az ajtóra mutatott.

Miután a bűnös el lett marasztalva - mint aki jól végezte dolgát -, ő is távozni készült. Keze már a kilincsen volt, mikor a bennem egyre duzzadó felháborodást már nem tudtam visszafojtani. Kibuggyant belőlem a mondat: ezt azért nem kellett volna!

- Ki volt az? - fordult vissza.

Mint az iskolapadból nemrég távozott gyermek, jelentkeztem. Rám nézett, de nem szólt egy szót sem, elment.

- Mit tettél? - kérdezte csoportvezetőm. - Meglátod, nagyon rád fog szállni.

Rövid idő múlva sor került a fizetések emelésére. Meglepődve tapasztaltam, hogy míg a többiek jövedelme száz-százötven forinttal emelkedett, az enyém csak ötvennel.

- Nem tehetek róla - mentegetőzött csoportvezetőm -, nagyon meg vagyok a munkáddal elégedve, én a maximumot javasoltam neked.

Ekkor már tudtam, hogy az elhangzott megjegyzés miatt állt bosszút a főnök. Reménykedtem, hogy idővel elfelejti a történteket, de tévedtem. A következő alkalmakkor is hasonlóan járt el velem szemben. Akkoriban 1200 forint körül volt egy könyvelő havi bére. Minden fillér számított, mert fiatal házasként nulláról kezdtük életünket, s férjem még egyetemre járt, nem volt jövedelme. Házasságkötésünk után eltelt két év, mikor megszületett első gyermekem. Gondoltam, amíg GYES-en leszek, feledésbe merül a bűnöm. Négy és fél év távollét után álltam ismét munkába.

A havi bérem annyi volt, mint amennyivel elmentem. Elhatároztam, hogy beszélek a főkönyvelővel. Bementem hozzá.

- Mit akar? - kérdezte, s hellyel sem kínált. Nem nézett rám, szeme mindenütt járt, de nem tudott vagy nem akart egy pillanatra sem a szemembe nézni.

- Szeretném megkérdezni, hogy van-e kifogása főkönyvelő kartársnak a munkám ellen?

- Nincs - hangzott a kurta válasz.

- Kétgyermekes anya vagyok. Nem közömbös számomra, hogy mennyi pénzért dolgozom.

- Semmi kifogásom a munkája ellen, de vegye tudomásul, amíg én leszek itt a főkönyvelő, maga csak a minimális bérfejlesztést fogja kapni.

- Miért? - kérdeztem.

- Nem tartozom magyarázattal - mondta.

Úgy döntöttem, a szélmalomharcot feladom. Egy hónap múlva már másik munkahelyen dolgoztam. 

A kép forrása