Az irányzó

A túlélők dilemmája soha nem egyszerű. -Az áprilisi reggel korommal, füsttel érkezett. A rőt nap alig látszott a koszos felhők között, a sugarak nem tudtak áttörni a szürke rétegen.

Szorosan összebújva, fázósan kuporogtak a lövegpajzs mögött, várva az utolsó támadást. Ameddig a szem ellátott, aknatölcsérek, halottak rommá lőtt ágyúk és kiégett harckocsik borítottak mindent. Tüzek égtek haragosan még itt-ott és a borzalmas csata szagát lebegtette a szél. Égett kordit, üzemanyag, vér és kenőolaj szaga kígyózott a holdbéli táj fölött emlékeztetőül, hogy ezek az utolsó óráik. Tudatukban a napok összefolytak, a reális világ már nem létezett, a düh és a tomboló téboly vezette őket. Nem akartak senkit védeni, a pátosz a múlté, csak a jelen van és a lelküket égető engesztelhetetlen gyűlölet. Az ágyú kezelőszemélyzetének csak a fele volt már életben, ami lassította őket. Az üteg utolsó ágyúja volt, a többi elgörbült ócskavas és halott hús a robbanások ocsmány tölcséreiben. Nem tudták ki mikor esett el, itt hevertek némán a közelben és ez csak fokozta elszántságukat és az őrület fényes csóvát vetett tűzmart lelkükre.

Az első zaj, ami elért hozzájuk, a nagyteljesítményű harckocsi motorok szaggatott dübörgése volt. A kolosszusok ék alakban közeledtek, már a lánctalpak csikorgása is hallatszott. A gyalogság szorosan a tankok mögött jött, automata fegyvereik ugatni kezdtek. Gyorsan, olajozottan rebbentek szét a löveg mögött és az irányzó már be is mérte az első célt. A páncéltörő egy pillanat alatt csúszott a csőfarba és már dördült is a löveg. Az első olívzöld behemót megtorpant, a lövegcsöve a homlokpáncélra koppant és feltörtek a lángok belőle. A közelben lévő gyalogosok közül többen elesetek, de társaik nem álltak meg, átugrálták őket és rohantak tovább. Meglátva a találatot, mindannyian üvölteni kezdtek, mint a vérszomjas, őrjöngő állatok és a töltő már rohant a következő, hatalmas lőszerrel. A következő lövés az egyik szörny tornyát billentette meg, amelyik azonnal megállt. Még látták, hogy a fedelet felcsapva menekül a személyzet és tovább üvöltöttek, mint a farkasok. A csörömpölő szörnyek csövei feléjük fordulva ontani kezdték a nagy kaliberű lövedékeket. Egyik becsapódás a másik után vágott be a közelükbe, porba borítva mindent. Ahogy oszlott a füst, az irányzó kábán, lassan feltápászkodott és látta, hogy a töltőkezelő is kezd magához térni. A többiek kicsavarodott tagokkal feküdtek a földön, szemük már nem fogta be a tájat. Tudta, hogy a szárnyakon nem kapnak fedezőtüzet, így egyszerűen leradírozzák őket. Süketen, félig kábán intett a töltőnek, aki támolyogva vágta be a löveget a csőbe. Röviden célzott, majd tüzelt. A következő tank tornya leszakadt, széles rendet vágva a gyalogság soraiban és a testet robbanások sorozatai rázták, mint kutya a dögöt. Ahogy a tornyok ismét feléjük fordultak, még egy lövésre maradt idejük. A következőnek hatalmas szikraeső közepette a láncát tépte le a lövedék, mozgásképtelenné téve a gép dinoszauruszt. Eldördültek a harckocsi ágyúk, a múltba utasítva a páncéltörő löveget. Az ágyú felborult, a lövegpajzs úgy nyílt ki, mint a rózsa, a töltő vérpermetté változott. Az irányzót a véletlen egy kráterbe vágta, összetépve a terepszínű ruhát rajta és félig földdel temette be.

Beesteledett és az irányzó lassan kezdett magához térni. Kábán ült, szemei lassan pásztázták a tájat. Az ütegből nem maradt semmi, csak halottak és roncsok szerte szét. Szétnézett, de a sors úgy akarta, hogy használható fegyvert nem látott a környéken. Meglegyintette megperzselt arcát az esti szél, a gyöngeség megsimította izmait és véreres szemeiből könnypászták indultak az arcán végig. Borostái között piszkos, kormos arcán már fekete cseppek folytak és szájában fémes keserű ízt érzett, a vereség ízét. Támolyogva állt fel a tehetetlen harcos, az utolsó katona. Véget ért számára a háború és minden várakozásával ellentétben, életben maradt.

Lassan, lehajtott fejjel indult el és tudta, még el kell döntenie, mihez kezd a számolatlan napok sorával, amelyek ezek után úgy közelednek felé, mint az olívzöld páncélosok.