Az utolsó tangó

Van olyan, amikor zene se kell hozzá, csak egy érzés.

 

 

A férfi lassan merült fel a fájdalomcsillapítók okozta jótékony sötétségből a fény felé, a külvilág felé. Különösebben nem örült neki, már semmi nem tartotta ott, csak egy vékony fénysugár: tudta, hogy a felesége ott fogja várni az ágya mellett, amikor a felszínre ér. Ott volt minden felmerüléskor, és ott volt, amikor már könyörgött az újabb adagért - egyre rövidebb és rövidebb időközökben. Tudta, hogy a szervezet hozzászokik, tudta, hogy mindig több és több kell belőle, de még nem akarta feladni. Még gyűjtötte az erejét - mihez is? Már nem is tudta. De azt igen, hogy van még valami, mielőtt végképp rászáll a sötétség.
Versenytáncos volt. Különösen a latin-amerikaiakban volt kiemelkedő: rumba, merenge, paso doble, csacsacsa, mindegy volt neki, de az argentin tangóban, na, abban volt igazán király! A parketten ismerte meg a feleségét is. Állandó partnere megbetegedett, és neki kellett egy „beugró" partner. Nem volt nagy kihívás, csak valami klubverseny, akárkivel meg tudta volna csinálni - fantasztikusan tudott vezetni, na és a koreográfia, a figurák, csak követni kellett, és ott volt a siker!
Szerelem volt az első pillantásra. A lány úgy simult a karjába, mintha évek óta együtt táncoltak volna. De hát, azért csak amatőr volt, és ő hosszú távon mégiscsak a világbajnokságra készült, így hát, amikor partnere felépült, vele táncolt tovább. Cserébe megmaradt a szerelem: feleségül vette a „beugrót".
Szépen éltek. A férfi később kiöregedett a versenytáncból, mivel valamiből élni kellett - a plakettek, serlegek szépen csillogtak, de belőlük a fűtésre, házrészletre nem igazán futotta - elment bértáncosnak egy luxushajóra. Nem volt különösebben nehéz munka, unatkozó - nem különösebben fiatal - gazdag hölgyeket kellett estéről estére „hangulatba" hozni. Volt, aki többet is kívánt, de soha nem csábult el, pedig megkérhette volna az árát - és meg is adták volna. De ő a feleségét szerette soha el nem múló szerelemmel.
A felesége meg soha nem féltékenykedett rá, pedig ismerte ezt a világot, ha máshonnan nem is, de embere beszámolóiból.
Azután egyre nehezebben indult be, itt fájt, ott fájt, mire bemelegedett, már végigszenvedte a fél éjszakát. Gondolta, pihenés kell, meg jófajta varázskenőcsök, izomra, ízületre, ezért felmondott, és elszerződött egy bárba, ott kevesebb volt a meló, meg szünnapja is akadt. Csakhogy egyre jobban fájtak a csontjai, és már nem csak a parkettra vonulás előtt, de szinte folyamatosan.
Felesége unszolta, menjen el orvoshoz, de ő csak legyintett: majd elmúlik, ha kipihenem magam!
De nem múlt el, sőt, rosszabbodott. Végül elment egy specialistához. Az jó sok vizsgálatot megejtett, majd gondterhelten ráncolta össze a homlokát: hát ez nem jó, nagyon nem jó! Micsoda nem jó? Hát, ami itt van. Ewin-szarkóma. Nem műthető az áttételei miatt. Akkor? Kemoterápia, sugárkezelés, sajnos legtöbbször eredménytelen.
Meddig élhetek még? - akarta kérdezni, de hirtelen kiszáradt torkából csak egy recsegő „meddig" tört elő. Őszinte leszek magához: kemoterápiával még 4-5 hónap, maximum. De nem lesz vidám az sem. A kemonak elég durva melléhatásai vannak. És anélkül? Nem vagyok jós - felelte a specialista - de úgy 2-3 hét, max. egy hónap.
A férfi döntött: nem kér kemoterápiát, csak gondoskodjanak róla, hogy tiszta tudattal mehessen el.
Külön szobát kapott, ahol egyre sűrűbben merült alá a jótékony tudatnélküliség mély tengerébe. Ezen a napon azonban úgy ébredt, hogy nem fájt semmije. Rámosolygott a feleségére, aki visszamosolygott rá. Kikászálódott az ágyból, és tett néhány tétova lépést, majd kihúzta magát, és enyhén meghajolt az asszony felé, mint régen, a parkett közepén. Az asszony felállt, és egy szó nélkül belesiklott a karjába.
Az ügyeletes nővér, aki kötelességszerűen bekukkantott a szoba folyosói kirakatán, megdöbbenve állt meg. Az osztályos orvost kérdezte: doktor úr, ezek mit csinálnak? Táncolnak. De mit? Argentin tangót. De hiszen, zene se szól!

 

 

 

Nekik nem is kell. Az utolsó tangónak nincs zenéje, csak ritmusa...

 

 

 

Kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Eliza Beth
#11. 2012. november 14. 13:38
A francba! Nem volt elég, hogy délelőtt kiakadtam, most még egy ilyen írás... Ez már az én "legendás" nyugalmamnak is sok!

Szép volt, Harunalrasid!
harunalrasid
#10. 2012. november 13. 21:23
külön köszönet az illusztrációért!
harunalrasid
#9. 2012. november 13. 21:22
nagyon köszönöm mindenkinek!
sokáig hallgattam, de ígérem, sűrűbben fordulok elő. van még a tarsolyomban egy s más, ha nem is ilyen könnyes, mint ez.
ez csak úgy jött, jó szokásom szerint megvolt a befejező mondat, a többit csak eléje kellett írnom:-)
titok
#8. 2012. november 13. 19:16
Nagyon szép, megható írás, gratulálok kedves harunalrasid.
Csilla
#7. 2012. november 13. 17:42
Fájdalmasan gyönyörű írás .... kicsordultak a könnyeim.
Answer
#6. 2012. november 13. 16:44
Megható, mély érzelmű írás!
Mara
#5. 2012. november 13. 16:33
Kedves harunalrasid,
engem mélyen megrendített írásod. Szeretettel gratulálok: Mara
Gandalf
#4. 2012. november 13. 14:45
Megsíratott ez az írás, gyönyörű.
Fer-Kai
#3. 2012. november 13. 09:20
Szótlanul állok, tisztelettel.
Balage
#2. 2012. november 13. 09:17
Nagyon szép írás. Le a kalappal!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek