Balage - A Mikulás

A gyerekek már megint csokira fenhetik fogaikat! De ha kíváncsiak vagytok honnan ered a Télapó története - itt egy kis ízelítő belőle. Avagy komoly téma komolytalanul tálalva. Kellemes Mikulásozást!

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem gyerekkoromban a Mikulás, mint ünnep, mindig is dobogós pozíciót kapott. Mert ugye első helyezettként ott van a Karácsony, pontosabban szólva, a Szenteste. Nem hiszem, hogy sokan lennének, kiknél ne ez lett volna gyerkőcként a top, vagy minimum a döntős nap. A közös fa díszítésénél, már csak az ajándékozás volt a jobb. Már nem emlékszem, melyik volt a szuperebb, adni, vagy kapni, azt viszont tudom, hogy felnőttként imádom nézni amint az általam szeretett ember örül annak, amit szívemből neki szántam. Persze, ha valaki most helyben felajánl egy Ferrarit, akkor annak jobban örülnék, mintha tőlem kapná meg a saját kézzel csomagolt kis dobozkáját! Szóval várom a felajánlásokat!
De visszatérve az ünnepekre, számomra másodikként a szülinap szerepelt. Persze, erre most sokan felhördülhetnek, hogy „micsoda egoista!" De ez van. Úgy látszik mégiscsak szerettem anno kapni is a dolgokat. A kicsomagolás öröme még ma is mindig felvidít. Legyen szó akár egy új ruháról, könyvről, vagy épp a barátnőmről, még mindig örömmel tölt el a takaró-réteg eltávolítása.
Aztán a dobogó legalsó, de így is elit lépcsőjén áll a címadó Télapó ünnepe. És mintha hallanám az újabb felhördülést: „hát a névnap, az már semmi?". Az se rossz, de azért a piros köpcös emberke előbbre való volt. Emlékszem, december 5-én éjszaka mindig vártuk szüleimmel, hogy mikor kopogtat valaki az ablakon. Így utólag már tudom, jól át lettem vágva a palánkon. Mindig rohantam kifelé, megnézni azt a híres repülő szánt, meg a szarvasokat, s mire visszatértem, valaki belepiszkított a lábbelimbe. Akarom mondani, - félreértés elkerülése végett, - belerakott dolgokat a cipőmbe. Imádtam azokat a kissé lábbűzben megfürdetett csokikat! Talán a cukrokat is, bár azok tutira kevésbé vonzottak.

Persze mostanra a preferenciáim már rég átalakultak. Nem hoz annyira lázba már a fehér álszakállas emberke látványa. De azért... Azért mégis érezni az ünnepek közeledtével a levegőben vibráló ünnepi hangulatot. Ez a bizsergés belengi, átöleli az embert, melynek kezdete Miklós napján, tetőpontja karácsonykor jön el.

De ha már a múltnál járunk, menjünk visszább egy kicsit az időben. Mit nekem gyerekkor! Hisz alig pár röpke évvel születésem előtt, időszámításunk 245. évében, Patara városában született egy szakállas gyermek. Akarom mondani egy későbbiekben szakállas aggastyánként elhíresült kisfiú, kit Miklósnak kereszteltek. Ő sajnos már kisiskolásként árvaságra jutott, egy nagy járvány következtében. Talán emiatt is választotta későbbiekben a papi hivatást, és nem kis sikereket elérve 52 évig püspökösködhetett. Jó paphoz méltóan hatalmas örökségét a gyerekek és a rászorulók megsegítésére fordította. És innen kezdődik a legenda. Állítólag egyszer kihallgatott egy szegény családot, ahol az éhhalál elől úgy próbáltak megmenekülni a beszélgetők, hogy az egyik lány kényszerházasságot akart kötni. Hősünk fogta magát, és csapot papot otthagyva rohant vissza a kolostorba (,egyes források szerint a templomba,) némi maniért. Na nem azért, hogy övé lehessen a leányzó keze! Félreértés ne essék! Hanem amiatt, mert stikában egy maréknyi aranyat akart adományozni neki. És így is tett. Fogott egy kendőt, beletekerte a zsét és bevágta a szegények ablakán. Szerencsére az nyitva volt, így felhőtlenül örültek is neki. Rá egy évre megismételte a nagy öreg a hadműveletet. Ekkor azonban a zajra már kisiettek a lakók is, de csak annyit láttak, hogy egy piros ruhás idős emberke siet el a sötétben. Na, harmadszorra, azaz a következő évfordulón változott a manőver. Ugyanis aznap, mikor az ajándékozás esedékessé vált, az ablakot zárva találta Miklós bá'. Természetesen ez őt nem tántoríthatta el céljától, így gyorsan felmászott a sziklaoldalba épült ház tetejére és a kéményen keresztül juttatta célba adományát. Ám mit ad Isten, a legkisebbik leányzó pont a kandallónál szárította zokniját, így az aranyos kendő puff, beleesett. Ekkor kezdték el azt mesélni a népek, mivel mindig télen jön az áldás, ezért maga a Tél-Apó az önzetlen adakozó. A későbbiekben azért kiderült a titkos jótevő kiléte, ugyanis ebben a harmadik ajándékhalomban volt egy olyan érme, melyet az aranykereskedő előtte napon adott el a püspöknek. Hát így bukott le Miklós, a titkos adományozó. Igaz, lehetett volna élni azzal a gyanúperrel is, hogy minden évben névnapja előestéjén adakozott ez a szent ember.

Vagyis hát... A fene tudja, hogy akkorra már szent volt-e. Az biztos, hogy 325-ben az első niceai, vagy Ökumenikus Zsinaton ellentmondást nem tűrően felpofozta Ariust. Nem is csoda, hogy kapásból felmentették püspöki teendői alól. Az viszont csodaszámba mehetne akár még manapság is, hogy még aznap este minden zsinatozónak azonos álma volt, mely szerint Isten és Szűz Mária a „kitagadottal" együtt megjelent előttük, ezzel kinyilvánítva Miklós iránti szimpátiájukat. A tanácstagok mire felocsúdtak volna az ámulatból, addigra már bocsánatot kérve visszahelyezték protekciós emberünket eredeti pozíciójába. Onnantól kezdve pedig még nagyobb tisztelet övezte őt. Sajnos arra nem találtam utalást, hogy mikor vált szentté Miklós, de nem valószínű, hogy ez halála napjáig, azaz 342. december 6-ig bekövetkezett volna. Ezen a napon a legenda szerint lelkét angyalok vitték végső nyughelyére, ahol egy tiszta forrás eredt. Ebből a tiszta forrásból áradó szeretettel küldi a mai gyerekekhez utódát, a Mikulást.

Hogy honnan erednek a Mikulással kapcsolatos legendák?

Annak ellenére, hogy egész életét Kis-Ázsiában élte le, érdekes módon az elmúlt századok átköltöztették a Mikulás székhelyét az Északi sarkra. Igaz hogy a sarkon az egyedüllét halál unalmas lehet, mégsem emiatt adtak mellé manókat és rénszarvasokat a későbbiekben elmesélt „történetek". A mai Santa Claus ugyanis egy vers, illetve annak illusztrációjaként jött létre 1823-ban. A rajz a télapó műhelyét és az ott dolgozó manókat, míg a költemény a rénszarvasok neveit rögzítette. Na de hogy telepíthettek át egy ekkora gyárat egyik pillanatról a másikra Lapföldre? Ennek magyarázata rém egyszerű: az egyik újság 1925-ben azt írta, hogy a Mikulás az Északi sarkon nem lakhat, hiszen ott nem nő fű, így a rénszarvasok nem tudnak legelni. Na, hát innen jött a hirtelen költöztetés. És ha ez nem lenne elég, meg kell azt is jegyeznünk, hogy a hollandok, a belgák és a luxemburgiak miatt szegény Télapónak Spanyolországban is fenn kell tartania egy leányvállalatot, ugyanis nekik minden évben innen viszi csónakkal az ajándékokat. Na, most megint lehetne zúgolódni, hogy a szárazföldön csónakot ki látott, de természetesen mihelyt partot ér a szuvenír-köteg, jótevőnk fehér lóra pattan és bejárja ezt a pár országot. Ezek után nem is csoda, hogy néha elkel egy kis segítség lovasunknak, éppen ezért Dániában, Norvégiában, és Svédországban besegít neki Julenissen, más néven Jultomten manócska is. Bezzeg mi, európaiak aztán leterheljük a Télapót. Nem elég hogy nem adunk alá rakétát, vagy űrhajót, így szegénynek rénszarvas szánon kell bejárnia a fél világot, de még annyi engedményünk sincs, mint a kanadaiaknak, vagy az amerikaiaknak, hogy ne december 6-án, hanem karácsonykor jöjjön hozzánk. Nem! Mi szeretünk a többiekkel tartani!
Ekkora ajándékigény mellett nem meglepő, hogy hozzánk néha nem is egyedül jön őszszakállú aggastyánunk. Van, hogy hozza kísérőjét is, a Krampuszt. Őt azt hiszem, nem kell bemutatnom. Ördögi egy figura! Szőrös feje, bojtos farka és patája a védjegye. Színében viszont nincs egyezés. Hol feketén, hol vörösen jelenik meg. Míg főnöke a jót és az ajándékozást, ő a rosszat és a virgácsozást képviseli. Bár, lehet hogy az idő vasfoga és a jó társaság kikezdte Krampuszunk sátáni mivoltát, ugyanis míg kezdetben ijesztgetésre adta fejét (Csákányban sokszor az ördöggel is cimborált, feledve ősz barátját), mostanra már inkább viccelődik a gyerekekkel ő is. Úgy látszik Mikulás bácsink rá is jó hatással volt.

Apropó, jó ráhatás!

Kedves Télapó!
Úgy érzem egész évben jó kisfiú voltam. Rendszeresen tanultam, dolgoztam, még a többieknek is megpróbáltam örömet okozni. Tényleg annyira nagy kérés lenne az a Ferrari? Esetleg egy BMW?

Tóth Balázs Gábor

Kép forrása