Balage: A legnagyobb fájdalom
Lehet az ember orvos, ökölvívó, vagy épp rendőr, mindig vannak akkora mértékű fájdalmak fájdalmak, mik minden képzeletet felülmúlnak... (Dupla olvasásra ajánlott! XD )
Hát ezt nem hiszem el! Ilyen nincs! Ezért még megfizetsz te rohadék! - üvöltöm, miközben mindkét kezemmel a hasamhoz kapok. Látásom egyszerre homályosul el a könnytől és a fájdalomtól. Nem bírom ezt tovább...
Azt hittem, mindenre felkészültem, mire elvégeztem a rendőriskolát. Fősulis éveimben secc-perc alatt megtanultam, hogy kell a fegyverekkel bánni. Egy-két tévedés elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, miképp kell mindig logikusan és még a legdurvább helyzetekben is higgadtan gondolkodni. Bezzeg azt, hogy a fájdalmakhoz hogyan viszonyuljak... Na, azt nem lehet csak úgy hipp-hopp elsajátítani. Persze, vannak bizonyos meditációs tréningek, melynél a mély levegőről, meg a szép helyekre gondolásról papolnak a nagyokosok, de mit tudnak ők az igazi kínról? Soha nem hittem volna, hogy megtapasztalhatok ilyen mértékű szenvedést...
Tavalyelőtt, mikor egy revolverrel vállon lőttek, na, az ehhez a hasi őrülethez képest egy luxusnyaralásnak számít már. De hát én vállaltam ezt is, azt is. Igaz, más-más volt a szitu is, meg a „merényletet" elkövető fickó is, de lényegében én döntöttem mindkettőnél. Vállam bánta, mikor az egyik tanú elé vetettem magam, megóvva az életét. Most pedig nem lennék ilyen helyzetben, ha fel akartam volna venni azt a bizonyos védőfelszerelést. De neeem!!! Nekem kapkodnom kellett! Na, ez az ára a gyors akcióknak.
Most már azt kívánom, bárcsak a számba tettem volna annak a szemétládának a fegyverét, hagyva, had süsse el ott a golyóit. Úgy legalább kapásból végeztünk volna mindenféle következmény és legfőképp fájdalom nélkül. De neeem! Nekem ugrálnom kellett. Szó szerint! És most itt áll előttem ez a féreg, s miközben én szenvedek, ő egy kis kamerával MOSOLYOGVA veszi fel életemnek talán legutolsó szakaszát. Legszívesebben kiherélném!
Újabb fájdalomhullám vonul végig testemen. Kezemet hasamra szorítva, görcsösen próbálom kinyomni szenvedésem forrását. Vagy inkább csak próbálnám. Elég egy apró mozdulat és már lila foltok táncolnak szemem előtt. Feladom. Megpróbálok újra lazítani. Újra erőt gyűjteni a következő próbálkozásra. Nem fogom megadni ennek a kamerás krapeknak azt, hogy szenvedni lásson.
Azt mondják, már tizenévesen én voltam a ház ura. Persze csakis édesanyám után. Ő egy igazi, egy rettenthetetlen nyomozó volt. Amolyan Agatha Christie szerű bűnügyekkel foglalkozott. Apám ezzel szemben csak az asztalos szakma mesterének számított. Hát csoda, ha nem ez utóbbi felé húzott a szívem? Emlékszem, anyu minden egyes ügy megoldásakor csillogó szemmel mesélt. Odahúzott magához és ilyeneket mondott:
- Gyere ide Mike, Miki, vagy épp Mika. - hangulatától függően választott a becézések közül. - Tudod, két dolog van az életben, amiknél nincs nagyszerűbb a világon. Az egyik ti vagytok, apád és te, azaz a család. A másik pedig az, amikor sikerül megmenteni egy emberi életet. És hidd el, még akkor is életeket mentünk, mikor egy gyilkost kapunk el. Hiszen aki egyszer már ölt, az többször is képes lenne rá.
Na ja. Gyilkosokat elkapni nem nagy kunszt. Na de a család... Nemsokára családom lesz. Nem csak egyszerű kapcsolatban fogok élni, hanem egy gyönyörű leányzó fogja megédesíteni a szívem. Persze, csak ha meg nem pusztulok most.
Próbálok belekapaszkodni a hirtelen rám törő, agyam által felelevenített emlékeimbe, szemeim előtt megjelenő kedvesem képébe, de testemen újabb kínhullám kezd végigsöpörni. Úgy érzem, mindenem görcsbe áll. Már nem tudok a múltból erőt meríteni. Érzem, ahogy szenvedéseim végéhez közelítek. Agyam egy távoli zugából mégis felhangzik a „NYUGALOM" felkiáltás. Ezt is túl fogod élni! Voltál már rosszabb helyzetben is! Próbálok oda se figyelni testem lüktetésére. De minden hiába. Feladom. Tudom, hogy lassan itt a vége. Furcsa mód most jövök csak rá, hogy mennyire szeretnék még egy utolsót bulizni. Milyen jó lenne, ha csak egy estére is, de el tudnék menni egy egész éjszakás party-ra. Na, de azt hiszem, ez már csak álom marad.
Behunyom a szemem és hagyom, ahogy egy utolsó kín-hullám átjárja egész lényemet. Aztán rá pár másodpercre már jön is az üvöltés és végre ellazulhatok...
...Végre megszülettél kicsikém! Gyere ide Michaela! Rám néz, mintha csak azt kérdezné szemeivel: engem is úgy hívnak, mint az anyukámat?
Kép forrása: http://pingmag.jp
