Balage: Karácsonyi lista (2010) - I. rész

A 2009-es lista folytatása. Ezúttal azonban nem fértem bele egy részbe, úgyhogy aki nem látja itt magát, az ne keseredjen, mert még idén felkerül a 2. rész is...

Nna, már megint itt a Karácsony! A tököm kivan, hogy minden évben ugyannak a tortúrának kell megismétlődnie! Rühellem, hogy az elmúlt esztendők mindig az én feledékenységeimtől voltak derűsek... a többiek számára. Mindig, mindenki azon nevethetett, hogy Szenteste reggelén - eleve hogy lehet egy ilyen hülye nevet adni bárminek is, hogy Szenteste! - szóval ezen a mások számára csodás reggelen én tutira duplán járhattam a várost, mert valamit nem vettem meg első körben. Persze, tudom, hogy nem lenne szabad ostoroznom magam emiatt, elvégre bárkivel előfordul, hogy elfelejt valamit, de a legnagyobb baki, a tavalyi, még mindig kísért. Ugyanis akkor a fenyő-vételt mulasztottam el, mely mintegy az előtte lévő évek ajándék-elfelejtésének kiteljesedéseként nehezedett rám. Eddig!

Idén ugyanis minden más lesz! Természetesen nem feltétlen pozitív irányban... Mi sem bizonyítja ezt jobban annál, hogy kedvesem a múlt héten közölte, „bővül a család". Ez ám a kellemes évvégi meglepetés! Örömömben hitvesemet felkapva, a levegőben táncoltattam, vigyázva a hasikájára, s csak később tudatosult bennem mondatának folytatása.

-         ... ugyanis szüleim hozzánk költöznek az ünnepekre.

Na, ehhez mit szóltok? Hát a vigyor secc-perc alatt lehervadt arcomról, és a kisbaba lelki szemeim elé idézett mosolyát anyósom egyfogú vigyorgása váltotta fel. Nem hiába mondtam, hogy idén minden más lesz...

Isten bizony, én megpróbálom a dolgok jó oldalát nézni... Idén legalább nem kell BKV-zni, ugyanis apósomnak, a vén Dani bá'-nak nem csak az öreglánnyal szembeni viselkedése mutatja az élettel szembeni türelmét, melyet éppúgy nevezhetünk bölcsnek, mint ostobának, hanem a vagy húsz éves mikrobuszához fűződő értelmetlen szeretete is erre utal. Mert ugyan az egész család befér abba a tragacsba, viszont vagy havonta kell javítani benne valamit. Bevallom, mikor együtt látom az autót és a banyát, komolyan arra gondolok, hogy apósom vagy mazoista, vagy szimplán megőrült az évek alatt, melyet hozzáteszem teljesen meg is értenék ilyen családi körülmények közt. Egy biztos, ha a drága mamát túl is éltem volna, az tuti hogy a helyében már rég beleőrültem volna a folyamatos szervizelésbe! Még szerencse, hogy ő ért ezekhez a régi csotrogányokhoz - és itt most a kocsira gondolok.

De a lényeg, ha már van kocsi, akkor idén úgy döntött az egész család, hogy végre valahára nem bízza rám a bevásárlások utolsó futamát, és velem jön az egész csapat, apósomat kivéve. Ő ugyanis inkább a halászlé elkészítését vállalta erre a napra. Na nem mintha anyósom előző nap nem főzött volna meg mindent. Mi több, most kifejezetten jó passzban volt az öreglány. Mindössze kétszer szólt rám, hogy ne csókolgassam az ő egyetlen lányát, és csak egyszer kaptam rajta, ahogy magában dünnyögi a „Jajj, Istenem... Pedig szegény kislyányom jobbat érdemelt volna..." szövegét. Persze, volt pár civódásunk olyan apróságok miatt is, hogy miért nem viszem ki a félig megtelt szemetest főzés előtt, hiszen így egy perc alatt megtelik, valamint olyan fontos dolgokon is, hogy miért nincs kint róla is egy kép se a nappaliban, se a hálóban, se az étkezőben, se másutt a házban. Nem akartam mondani, hogy legalább mikor nincs nálunk, akkor szeretnék legalább egy kicsit kikapcsolni, ne adj Isten aludni, vagy épp jó étvággyal enni, a többi itthoni cselekvéseimről nem is beszélve, úgyhogy inkább kerülgettük pár órán át a témát. De mindezek ellenére úgy vettem észre, hogy most elég jól kijövünk egymással. Ráadásul előnyére szolgál a vénlánynak, hogy tényleg remekelni tud a konyhában. Így Szentreggelre már kész is volt a töltött káposzta, a diós, a mákos és a ház specialitása, a gesztenyés bejgli, a különböző rántott húsok, halak tömkelege is, és már csak az isteni bográcsos halászlé hiányzott, mely apósom reszortja volt. Szóval Dani bá' maradt, mi meg útra fel, irány a shopping. Végre egy vidám bevásárlás, melyen, bevallom, engem egyetlen dolog éltet, hogy idén akár elfelejtünk valamit, akár nem, én már bűnös nem lehetek! Márpedig, remélem valamit elfelejtünk... Ezekkel a pozitív gondolatokkal felhalmozva ültünk be az autóba, melyet mintha az ajtók csapódásával el is fújtak volna, ugyanis kedvenc mamácskám innentől ismételten átvette az irányítást:

- Miért nem fűtöttél be a kocsiba mielőtt mi is kijöttünk volna?

- Óvatosan vezess, mert ez a kocsi érzékeny!

- Ne vezess olyan gyorsan!

- Mi van már? Látod ott az út szélén azt a csigát? Már fél órája követ minket. Félsz a gázpedáltól.

Pulzusom az egekben, agyam ködben. Még szerencse, hogy Judit kincsem egyik légvételnyi szünetben átvette a stafétabotot, és fogatlan csacsogásba kezdett, melyet még az a némber is szívesen hallgatott, egészen addig, míg hozzám nem intézte a drágám a szavait:

-         Ész apu, megmondod, miket kapjok kajácsonyra? Lesz új babám?

-         Nem tudom - mosolygom magamban, holott már rég megvan neki álmai netovábbja, melyre egyből rá is kérdez kissé pityergőssé váló hangon.

-         Akkor nem lesz Diszney babám? Sze Barbim? Ész új Ken figujám? - ez már majdhogynem sírva jön felém. - De azért megveszitek nekem a sánkomat? - Erre már egy krokodillkönny is kicsúszik a szempillái alól, mellyel teljesen elvarázsol.

-         Hát ki tudja... - Kacsintok felé a visszapillantó tükörből. - Jézuska tervei kifürkészhetetlenek. De ha jó kislány voltál, biztos hoz valamit.

És mintha varázsütést alkalmaztam volna, egyből vidám mosoly kúszik a szája széléra. Erre azonban a másik fogatlan is megszólal:

-         Ne erre nézegess! Inkább az utat figyeld - kedveskedik anyósom, majd még az út során ellát jobbnál jobb vezetési tanácsaival. Mikor a plázához érünk, kifejezetten jól esik a hűsítő levegő, melytől a felforrt agyvizem kapásból hűl pár fokot, kissé elódázva a robbanásveszélyt.

Ismét lenyűgöző díszbe öltözött eme fennséges létesítmény. Viszont, hiába útálom a hideget! Lackóval együtt legszívesebben a belső régiók felé vettük volna az irányt, de neem, a család női tagjai a kinti butikosokat célozta meg. Ennél fogva Laci fiammal mi se maradhattunk ki a bazárosok mütyűreinek nézelődéséből. Úgy tűnik, a legnagyobb keresettje az angyalos gagyiknak van mostanában, viszont árultak béka alakú miniszobrot is, mely például anyósomhoz biztosan jobban illik az előző verziónál. De volt egy csomó szaloncukor, karácsonyfadísz, ruha, virág, melynél kiemelnék egy vedres nagy ibolyát, melyre egyből lecsaptunk, gondolván, hogy a vödörből kilógó élő dísz miként illatozza majd be Katuska keresztanyám nappaliját.

Az eladónő, egy idősebb hölgyemény, dideregve felénk nyújtott felénk egy tasakot, rajta a növény fényképével:

-         Mm-ma-g-goth n-nem k-kér-nek?

Fejrázásunkat gyorsan nyugtázza (a szó mindkét értelmében), majd elteszi a kiszámolt pénzt, és egy köszönöm kíséretében utunkra enged.

A gyerekek legnagyobb örömére a plázából kilép a Mikulás egy hatalmas hohohó kíséretében, majd szaloncukrokkal húzza még szélesebbre a köré sereglő apróságok mosolyát. Kacagásuk teljesen betölti a teret, mely egy újabb löketet kap akkor, mikor ősz emberünk alighogy az első kört kiosztja zsákjából, ég felé meredező sapkája nagy lendülettel az orrára csúszik. A gyerekeket az öreganyjukra bízva gyorsan elindulunk az asszonnyal a pláza felé.

Már majdhogynem a bejárathoz érünk, mikor észrevettük azon „portékákat", melyek majdhogynem megszólítanak minket. Ugyanis szólítás helyett ránk ugatnak. Bizony, három kis kutyus az említett áru, amik ficánkoló farokkal felénk vakkantanak. A felette lévő cégér azt hirdeti, hogy ezek bizony Nagy Attila pulijai. Egy pillanatra eszembe ötlik, hogy jó lenne venni egyet közülük, unokaöcsémnek, Székács Pistikének, aki a mai napig is bizonygatja felnőttségét, s aki még mindig azt mondogatja, hogy ő már nagy, István a neve, és ebből nem enged holmi becézgetésért cserébe, de aztán lemondok az ötletről a már megvett FreeWolf-os számítógépes játéka, és a szülői beleegyezés hiánya miatt.

Gondolatvilágomból Judit kacaja szakít ki:

- Apa, a mikulásznak megin' szemin a tornyos szapkája! - neveti vidítóan, amint szegény télapó a legalább két-három számmal nagyobb süveggel birkózik újfent.

Kacajoktól kísérve lépünk be a plázába. A gyors bevásárlás érdekében külön válunk. Én Lacival, Felícia Judittal, a banya meg egyedül indul neki a bevásárlásnak. Szerencsére nekünk csak a fával és a tortával kell törődnünk. A többi a csajok dolga.

Első körünk a cukrászdába vezet. Lackóval gyorsan átnézzük a pultot, majd cinkosan egymásra kacsintunk, és gyorsan befalunk egy-egy krémest. Természetesen a lányokra is gondolunk, így az előre megrendelt torta mellé még pár apróságot is csapunk.

- Szerinted a mamádnak tetszene ez? - kérdezem az egyik boszorkányt ábrázoló barnás marcipánra mutatva.

- Ne már apu! - somolyogja.

- De annyira hasonlít rá - nevetem, melyhez ő is csatlakozik.

Tíz perccel később már egy csomó szép fenyő közül válogathatunk. Gyönyörű ezüstfenyők, csodálatos lucfenyők és néhány különleges fekete színű karácsonyfának való sorakozik előttünk. A fekete Felíciának biztosan nem jön be, ő az ezüstre szavazna, így ez utóbbiból egyet felkapok a hátamra, és kislattyogunk vele. Lackó a tortát gőzerővel szorongatva bevágja magát a hátsó ülésre, míg én felrakom a fát a kocsi tetejére. Még fél óra és Feliciáék is megérkeznek.

- Na kicsim, most mindent megvett apu? - Az igenlő válasz következtében felém fordul.

- Akkor mehetünk - mondja. Én egy „ahogy gondolod" kíséretében már indítom is az autót.

Amint kiérünk az útra, az utcai díszeket elnézve, érzem amint bensőmbe kúszik a Karácsony hangulata. Végre béke, boldogság és szeretet költözik szívembe, amint végignézek kis családomon. Secc perc alatt hazaérünk.

- Szia apu! Képzeld, idén mindent megvettünk! - Már az ajtóból kiáltja apósomnak kedvesem. Mikor már mindenki bent van, Dani bá rám néz. Szemében bajtársi mosoly felel az én vigyoromra, majd megszólal.

- Elhiszem. És anyád merre van?

Előzmény

Folytatás