Barnás Márton: Túl

Családom és egyebek.

Túl vagyunk. Mi már mindenen túl vagyunk. Néha úgy érezzük, hogy még minden előttünk áll, aztán észbe (szívbe) kapunk, hogy már inkább mindenen túl vagyunk. Önmagunkon is túl vagyunk. Mármint önmagunkon is túl vagyunk a gyermekünkben. Valaki megmutatja, kik lettünk. Franciska lányunkban testet ölt mindaz, akik lettünk, akikké váltunk. Gyermekünk viszont még mindig rengeteg lehetőséget rejt magában, hiszen csupán 10 hónapos. Önmaga életének lehetőségeit, valamint a szülei életének újabb lehetőségeit. Természetesen nem tőle várom az életem megoldását (ahogy már korábban is többször említettem: az életemet egyedül kell, kellene megoldanom, ez egy életre szóló feladat), de annyit mindenképp kijelenthetek, bátran le merem írni (Kierkegaard után szabadon: nem elég írni, bátran kell írni), hogy szebb, elviselhetőbb lett az életem a lányunk születése óta és ezért nagyon hálás vagyok Franciskának, ahogy feleségemnek, Maricának is. Próbálom magam József Attila szavaihoz tartani, igyekszem fegyelmezett maradni, jó ember, jó apa, jó férj, próbálok valaki lenni, próbálok az lenni, aki lehetnék (vagy éppen próbálok az lenni, aki lehettem volna). Csak most már egyre gyakrabban egyre nehezebben megy. Lehet, hogy valóban szét kell esnünk darabjainkra, hogy aztán felépíthessük újra önmagunkat? Igyekszem nem sajnáltatni magam, nem panaszkodni, mert az nem viszi előre a világ, a családom dolgait. Nem is mennék én most bele a szokásos témába, az ún. gazdasági válságba, hogy én most feltétlenül vádolhassak valamit (egy folyamatot, vagy egy folyamat végét), valakit (valakiket), ami miatt az életem nem alakul jobban, szerencsésebben (nem kóstolgatnám én most a jelenlegi/mindenkori magyar kormányt sem, hiszen mindenkit, mindenki emberségét, elmeállapotát úgyis a tettei és a szavai együttesen minősítik). Mert végül is oda lyukadok ki, hogy végül hálát adok, végül mindig hálát adok. Jól és szerencsésen, szépen alakult idáig az életem és azóta is folyamatosan, minden nappal alakul, változik az idő és benne én is, mi is (egy Cicero is elveszett bennem). Olyanná alakul az életem, amilyenné alakulnia kell. Az leszek, akinek lennem (mert nem tartom valószínűnek, hogy már most az vagyok, annál talán jobb emberismerő vagyok s talán magamat is jobban ismerem, mint néhány évvel ezelőtt, legalábbis most jobban vélem ismerni azt az önmagamat, aki már elmúlt). Lányom és feleségem meglehetősen sokat segítenek nekem abban, hogy a megfelelő helyre tegyem magam a közös életünkben, az életemben. Magamat önmagamban, a szívemben, hogy vállalható legyek a szeretteim, az életem számára. Franciska lányunk elsősorban önmaga, de azért ő tulajdonképpen mi is vagyunk. Nyilván azért is, mert mi vagyunk a szülei, belőlünk lett, de ő (ahogy ezt fentebb említettem) már túlmutat rajtunk, a szülein és nagyon rendben van ez így.

Miért panaszkodjam? Feleségem férje, lányom apja vagyok, van családom, akikkel, és akikért csoda élni. Van egy szűrőm, amin átszűröm a gondolataimat, mások gondolatait is, így tudok olvasni és így tudok írni. Rájöttem arra (apósom segítségével, kinek köszönet érte), hogy érdemes Hammett és E. S. Gardner könyveit is olvasnom, mert zseniális irodalom. Most is Gardnert olvasom (élvezettel). Könyvtárban dolgozom, könyvekkel foglalkozom, nem panaszkodhatom, egy most induló magazinnál cikkekkel (azok írásával, olvasásával, szerkesztésével), szintén szavakkal foglalkozom, amik/akik nélkül nem is tudnék élni. A családom része a szó, a könyv. Az élet (a teljes élet) a család (a társaim: feleségem, gyermekünk, szavaim).

A családi életet, az ún. boldogságot, boldogságunkat befolyásolja (de nem akadályozhatja meg) mindaz, ami a világban, világunkban történik (lásd: Líbia és más afrikai országok polgárháborúi, háborúi, földrengés, cunami Japánban) és önvizsgálatra késztet minket. Valahogy el kellene érni, hogy ne a gonosz, a pusztítás legyen az úr, az isten a világban.

Olyan országban élünk, ahol filozófusokkal, nevükkel, munkájukkal mocskolódnak, azzal vádolják őket, hogy illegális úton, egyáltalán nem tisztességesen jutottak tiszta (?) (pályázati) (anyagi) támogatáshoz. Miközben ezek a filozófusok nagyon öregek és nagy valószínűséggel azt sem tudják, mi az a pénz (ahogy ezt Tarr Béla filmrendező megjegyezte). Olyan országban élünk, ahol bizonyos emberek akármit megtehetnek következmények nélkül. Olyan országban élünk, amelyben egyébként mindig is éltünk, csak ízlés kérdése, hogy a mindenkori kormányt nehezen vagy könnyebben viseljük el. Heidegger pedig csak forog a (ki tudja milyen formában létező) sírjában.

Apósom egyik ötlete, nekem szánt feladata jut az eszembe. Írni kellene Rákosi és Jézus Krisztus találkozásáról. Hogy sikerülne, miről szólna, miről szólt volna találkozásuk (hogy lehetne ezt jól megírni)?

Őszintén szólva (írva), nem tudom. Lehet, hogy semmiről, hisz két ember kell hozzá. Elképzeléseim vannak. Az útról, az igazságról, az életről. Nem hiszem, hogy Rákosit annyira érdekelte volna Jézus igazsága, a sajátja viszont annál inkább. Végül rákérdezhetett volna Rákosi: de mi az igazság? Jézus válaszának pedig az lett volna a lényege, az üzenete, hogy az igazság az élet. Az igazság az élet és ez tart életben minket. Élni és élni, hagyni. Hagyni azt, hogy az igazság kiderüljön az életünkben az életünkről, rólunk. Abban majdnem biztos vagyok (az ún. poén kedvéért), hogy Rákosi egy koncepciós perben természetesen személyesen ítélte (volna) halálra Jézust, aki az ítélet és Rákosi korszaka idején fodrászként (női/férfi, teljesen mindegy) tevékenykedett. Jézust Rákosi is keresztre feszítette, őt minden korban, mindig keresztre feszítik, mindig meghal és mindig feltámad. Különben nem maradhatnánk ember(séges)ek. Lejön Jézus a keresztfáról, nem is kell harmadnapon feltámadnia, dehogy, elindul az úton, az életet (túl a szereteten, barátságon) keresi, de csak minket talál. Minket viszont egytől egyig megtalál. Mindannyiunkat hív, megszólít, megérint, meggyógyít. Újra élünk és él. Jézus boldog. Mi is boldogok vagyunk, csak még nem tudunk róla. De idővel magunkban, legbelül már mosolygunk.