Benedek Elek - AZ ISTEN KARDJA

- Hát az Isten kardja vajon kié lesz ezután: a hunoké-e vagy a magyaroké?

 

Elmondám nektek, hogy Nimród fiai: Hunor és Magyar letelepedtek azon a szép szigeten, hová a csodaszarvas vezérelé. Hát Hunor és Magyar meg is maradtak ezen a szigeten, de nem telt belé száz esztendő, olyan erősen megszaporodott a hun nemzetség is, a magyar nemzetség is, hogy már a víz sem volt elegendő, nemhogy a kenyér. Fölkerekedett mind a két nemzetség, s vándoroltak hegyeken-völgyeken, erdőkön-mezőkön keresztül, s addig mentek, mendegél­tek, míg Szittyaországba nem értek.

Na, ez jó darab föld volt, ezen elfértek, pedig laktak ott más népek is, mégpedig régi időktől fogvást. Nem is fogadták ezek nagy örömmel a jövevényeket. Hanem Hunor és Magyar ivadékai nem sokat kérdezték, elfoglalták az országot, s felosztották száznyolc részre a száznyolc nemzetség között. Jutott minden nemzetségnek föld, rét, erdő elég. S nem is láttak szükséget sokáig, míg ez a száznyolc nemzetség is még erősebben el nem szaporodott.

Hát egyszer csak, ahogy telt-múlt az idő, Szittyaország sem elég tágas Hunor és Magyar ivadékainak.

Összeültek a nemzetségek vezérei, s tanakodtak, hogy hová, merre vezessék a népet, mert már Szittyaország is kicsi nekik. A hun nemzetségek vezérei azt javallottak, hogy menjenek nyugat felé; a magyar nemzetségek vezérei meg azt, hogy inkább menjenek vissza a régi hazába, honnét eleik: Hunor és Magyar elszakadtak. De Hunor ivadékai azt mondák: hiába mennénk vissza, már ott sem férnénk el, menjünk csak nyugatnak, majd az Isten elvezérel olyan helyre, ahol világ végéig lakhatik a hun s a magyar nemzetség is.

- Hát menjetek el ti - mondák a magyarok -, mi itt maradunk. Ha találtok elég nagy földet, adjátok hírül, s utánatok megyünk. Ha nem találtok, forduljatok vissza, majd összeszorulunk, ahogy lehet. Kicsi helyen is megférnek, kik egymást szeretik.

Helyeselték mindannyian ezt a beszédet. Menjenek a hunok, maradjanak a magyarok.

Hanem mikor éppen indulóban voltak, búcsúzkodtak, megszólal Attila, Bendegúz fia:

- Hát az Isten kardja vajon kié lesz ezután: a hunoké-e vagy a magyaroké?

Mert hogy szavamat ne felejtsem, mikor a magyarok és hunok elfoglalták Szittyaországot, egy kardot szenteltek az Istennek, aki megsegítette őket, hogy legyőzhették Szittyaország népét.

Ezt a kardot Isten kardjának hívták, jussa volt hozzá minden nemzetségnek. Azt mondták a táltosok: míg ez a kard meglesz, ne féljetek semmiféle népektől, veletek az Isten.

Összenéztek a magyar nemzetségek vezérei, nem tudták, hogy mit válaszoljanak. Eléhívták a bölcseket: tegyenek igazságot. Három nap s három éjjel tanakodtak a bölcsek, s azt határoz­ták: adják a kezibe egy világtalan embernek, az hétszer egymás után penderítse meg a kardot a kezében, a hetedik penderítés után ejtse ki a keziből, s ha nyugot felé esik, vigyék el a hunok, ha kelet felé, maradjon a magyaroknak.

Ebbe mind belenyugodtak. Elévezettek egy ősz, öreg, világtalan embert, s kezébe adták a kardot.

- Penderítsd meg hétszer, s hetedikszer ejtsd a földre!

Úgy tett a világtalan, mint rendelék. Hetedik penderítés után kiejtette kezéből a kardot, de - halljatok csudát! - a kard nem esett le a földre. Hirtelen rettentő forgószél kerekedett, fölkapta a kardot, s repítette magával, vitte, vitte nyugot felé, s egyszerre csak eltűnt, hogy emberi szem nem látta...

- Lássátok, lássátok - mondá Attila -, az Isten is azt akarja, hogy nyugatnak menjünk! Ne búsuljatok a kard után, megtaláljuk mi még azt, s hogyha megtaláltuk, hírül adjuk nektek: jertek ti is, jertek!

Elindultak a hunok nagy reménykedéssel. Elöl ment az öreg Bendegúz, két oldalán két dali fia: Attila és Buda. Utánuk tenger nép, ki gyalogszerrel, ki lóháton. Meg-megállapodtak, erdőn-mezőn, folyóvizek mentén, megvizsgálták a földet, a vizet, amerre elhaladtak, de nem találtak kedvükre valót, míg a Duna s Tisza közé nem értek.

Ez a föld tetszett nekik erősen. Azt mondák egy szívvel-lélekkel: nem megyünk tovább, itt maradunk.

De még le sem telepedhettek, jött rettentő nagy sereggel a vasfejű Detre. Messze földről hívták segítségül a megrettent népek, akik itt laktak a Duna s Tisza mentén.

Üzent a hunoknak: három nap s három éjjel itt maradhatnak, aztán menjenek tovább Istennek hírével.

Visszaüzent Bendegúz: hallod-e, te vasfejű Detre, ne üzengess nekünk, nem megyünk el innét.

Nem is üzent többet a vasfejű Detre, elindult a seregével. Indultak a hunok is: vezette Bendegúz. Két oldalán két dali fia: Attila és Buda. Úgy csapott össze a két sereg, mint két fekete felleg, s ahogy összecsaptak, kiáradt a Duna, annyi vér folyt belé.

No, ha kiáradt a Duna, nem áradt hiába. Győztek a hunok, övék lett a szép tartomány. A vasfejű Detre is szinte otthagyta a fogát. Egy vasnyilat lőtt a homlokába Bendegúz, de csak félig ment belé, kint maradt a fele. Megfogta a nyilat, kettéroppantotta, s kutya baja sem lett az ördögadtának.

- Megállj, Bendegúz - kiáltotta Detre -, ezt még a hetedik nemzetséged is megkeserüli!

Azzal elvágtatott ő is a megmaradt serege után.

Telt-múlt az idő, s a hunok éltek békességben, nem is igen gondoltak hadakozásra. De Attilá­nak nem volt nyugodalma. Kicsi volt neki a Tisza s a Duna köze, szerette volna meghódítani az egész világot.

Mondta neki az édesapja, Bendegúz: ne is gondolj erre, fiam, míg az Isten kardját meg nem találod. Mert hiába a nagy vitézséged, ha nincs veled az Isten.

Eközben meghalt az öreg Bendegúz, s a hunok Attilát kiáltották királyuknak. S ez naptól fogvást Attilának mindig az Isten kardja volt a fejében. Hej, csak megtalálja!

Hát egyszer olyan csudálatos álmot lát, hogy nem tudja megmagyarázni magának, mit jelenthet az álma. Hívatja a jövendőmondókat, s elémondja nekik:

- Hallgassatok ide, az éjjel álmomban csudálatos álmot láttam. Fejtsétek meg, ha tudjátok! Mintha fényes nappal történt volna, úgy emlékszem rá: egy ősz öregember szállott le hozzám a levegőégből, s egy ragyogó kardot kötött az oldalamra, ám ahogy felkötötte, úgy eltűnt, mintha föld nyelte volna el. Nézem, nézem a kardot, s hát kivilágra olyan, mint az Isten kard­ja. S valamiképpen az Isten kardját szemünk láttára felkapta, s elvitte vala sebes forgószél, azonképpen engem is sebes forgószél kapott föl, s vitt erdők, hegyek, tengerek, végetlen rónaságok, rengeteg nagy városok felett. Én pedig amint repültem, le-lesújtottam kardommal, s ím, az erdők meghajoltak, folyók s tengerek kétfelé nyíltak, a városok lángba borultak. Erre aztán fölébredtem. Mondjátok, táltosok, mit jelent az álmom!

Eléállott Torda, a legvénebb táltos, s mondá:

- Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, a te álmod azt jelenti, hogy megkerül az Isten kardja, s akkor aztán meghódítod az egész világot.

- Mi is ezt jövendöljük a te álmodból - mondák a többi táltosok is.

Hát ebben a szempillantásban szalad feléjük egy pásztorfiú nagy lelkendezve, s mondja Attilának:

- Felséges királyom, a pusztán egy kardot találtam, ihol, fogadd el éntőlem.

Nézi Attila a kardot, megforgatja, villogtatja, s ég, föld megzendült, akkorát kiáltott nagy örömében.

- Ez az Isten kardja, emberek!

Nézik a táltosok, nézik Szittyaországból jött öregemberek, s mondják ezek is:

- Ez az Isten kardja, ez!

Kérdi Attila a pásztorfiút:

- Hol találád ezt a kardot, fiam?

- Felséges királyom - mondá a pásztorfiú -, amint a nyájam után mendegéltem, látom, hogy egy tavaszi üsző „sajnálja a lábát". Nézem, mi baja lehet, s hát vérzik az utó bal lába. Tűnőd­tem magamban: ugyan mi vérezheté meg, mikor gyenge, hajlós fűnél nincs egyéb a pusztán. Nézek erre, nézek arra, s ihol egy kard hegyét pillantom meg a földben. Megfogom, hogy kihúzzam, s hát abban a szempillantásban láng csap ki a kard hegyéből. Én bizony megijedt­em s elszaladtam, de ahogy visszanézek, látom, hogy a kard csak kipattan a földből, s forog, forog, mintha szél forgatná. Egyszerre csak ellobban a lángja, s a kard elterül a földön.

Én aztán nekibátorodtam, visszamentem, s fölvettem a kardot.

- Ez az Isten kardja, ez az! - kiáltották a népek.

Attila pedig mindjárt kipróbálta. Háromszor vágott vele a négy anyaszélnek,* hogy csak úgy zúgott belé.

- Ez az, ez az! - örvendezett Attila, s egyszeriben elrendelte, hogy tüzeket gyújtsanak minden­felé az Istennek, aki a kardját visszaadta nekik.

S beteljesedett a táltosnak jövendőmondása, mert Attila csakugyan meghódította az egész világot...

 

 

 

 

 

SZÓMAGYARÁZÓ


 

 

anyaszél (négy) - világtáj

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Csilla
#2. 2012. november 3. 19:56
Szeretem a hun-magyar mondakör történeteit.

Szívesen olvastam újra ezt a Benedek Elek mesét.
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek