Beszélgetés Mundruczó Kornéllal

Kolléganőmmel, Gedeon Valériával (ELTE online) beszélgettünk Mundruczó Kornéllal a Frankenstein-film kapcsán.

Soha ennyire nem éreztem, hogy a több szempontú megközelítés mennyire szerencsés megoldás.

G V. Hogy született ez a Frankenstein ötlet, a teremtett és teremtő?

M K. Nagyon banális történet. Levettem a könyvespolcról ezt a regényt. Ez nagyjából akkor történt, amikor az apaság még friss élmény volt. Emlékszem nagyon erős volt a felismerés, annyira elemi módon beszél erről a problémakörről, könnyen általánosíthatóan szól, érdemes a filmcsinálásra, legalább százötvenszer feldolgozták.
Nem nagy felfedezés, de kiindulási pontnak épp elég volt. Aztán minél többet foglalkoztam a Frankenstein mítosszal, annál izgalmasabbnak találtam a gondolati magját, a Frankenstein létezést.

G V. Az eredetitől messze kanyarodtál.

M K. Igen és nem. A regénynek van egy páncélszekrénybe zárt tartalma, amit nem lehet kivenni. Az biztos, hogy teljesen másik épületet emelünk köré, nem használjuk azt a gótikus horror-thriller irányt, valamennyire idézzük, de nem használjuk. A történetét is megpróbáltuk úgy alakítani, hogy a ma számunkra fontos problémák megjelenhessenek benne. A dramaturgiája nagyjából hasonló: a teremtő gesztusa, a vétlen gyilkosság, teremts nekem nőt, mert hozzá akarok tartozni, ezt a nőt elvesszük tőle, végül találkozás a teremtővel. Nagyon szabadon kezelve persze, de a dramaturgiai fordulatok annyira élesek, mint a könyvben.

M. A filmmel kapcsolatban említetted, hogy el kell gondolkodni azon, az e a szörnyeteg, akinek vér tapad a kezéhez, vagy a társadalom, amelyik szörnyeteget formál belőle. Feltűnt, hogy a film nem kezdődik el - egy folyó történetben vagyunk nem sokkal a casting előtt, amivel maga a történet kezdődik - és nincs is vége.

M K. Így van. Azt szerettük volna, hogy ebbe a valóságba lássunk bele, ezért ez a peep show jelleg, közel legyenek a figurák. Ugyan van benne irónia, de mégis a kiszolgáltatottság, a megcastingolt alanyok kiszolgáltatottsága a humor forrása. Egy nagyon váratlan pillanat, a baleset pillanata belecsap a dramaturgiába és átfordítja, amennyire csak lehet. Mint a regényben is véleményem szerint az emberteremtő gesztusnál: "bár ne tettem volna" mondja Frankenstein. A mi filmrendezőnk is a szeretni nem tudás állapotában van, abban az állapotban, ahol ő macska-egér harcot vív a megcastingolt emberekkel, valamit mániákusan keres, és addig nem nyugszik, míg a benne tátongó űrt nem csillapítja. Ebben a pillanatba érkezik meg a fiú.

Felforgat mindent és szembesíti a teremtőt önmagával.
A film közepe inkább Shelley-t idézi a némaságaival, ezzel az épülettel, a klasszikus korral, amit az Ybl-ház hordoz. A végén pedig egzisztencialistább kérdéseket felvető road movie lesz, ahogy kinyílik ez a klausztrofób történet ebbe a tájba, de mégsem jut el egy zárt megoldáshoz, válaszhoz.

M. A szeretet többször elhangzott. Karácsony, szeretet ünnepe. Arra utalt, hogy még az ünnepeink is felszínesek?

M K. A Karácsony nem irónia a filmben. Azért szerettük volna, hogy ilyenkor játszódjon, egy havas, karácsonyi ünnepi mesei időben, mert ez az ünnep melegséget ad, amiből ez a fiú ki van zárva. A havat, mint anyagot is azért emeltük be, mert az én tudatomban ez egy meleg anyag. A meleg szobából nézve, ahol pattog a tűz a hó egy puha és oltalmazó valami. A Karácsony a fiú szemszögéből nem létezik. Még inkább érezzük így a szörny érzelmi deficitjeit. Természetes, hogy a nyomás alatt álló ember válik szörnnyé adott esetben. Nagyon egyszerű hatás, tényleg mesei leginkább, mint a Kis gyufaáruslány történetében. Ez a film szándékaink szerint nem realista, hanem nagyon is mese minden gesztusában. Nagyon sokszor használja az abszurdot, az iróniát, a színpadiasságot. Egy modellként működik remélhetően, tehát nem érdemes a valóságosságával kapcsolatos kérdéseket felvenni, hogy van-e valójában ilyen család, és hogy pont ilyen lakásban élnek-e.

G V. Milyen volt saját magad rendezni? Említetted, hogy gyereked született, ezzel gyakorlatilag kereszttűzbe állítod magad, hiszen te is teremtő vagy, megcsinálod milyen lehet neked ebben a szerepben. Kittynél és Rudinál is szempont volt, hogy van egy történetük, ez által át tudják élni ezeket a szerepeket.

M K. Nem hiszem, hogy át tudják élni ezeket a helyzeteket. Inkább a sorsukban hordozzák ezeknek a helyzeteknek az igazságát. Rudi hasonló módon, valamennyire hasonló módon létező fiú, Kitty naivitása, szűziessége, belső szépsége úgy igaz, Monori Lilire dettó ugyanez elmondható. Velem kapcsolatban azt gondoltuk, hogy a szerepet filmrendezőnek kellene eljátszani, akinek a ráncai filmrendező ráncai. El is kezdtünk egy filmrendező castingot, de ez nem volt egy jó ötlet. Miért toljam másra ezt a kritikai szemléletet, miért tegyek ki mást ennek a nehéz tükör-szituációnak. Tehát inkább úgy döntöttem, hogy megcsinálom én. Ezt láttam a jelentés szempontjából is az egyetlen hiteles megoldásnak, és a leginkább morális döntésnek. Azt hiszem ez ajtót is nyitott az értelmezésnek, kifejezi, hogy igenis van arspoetikus aspektusa ennek a filmnek, amit nem akar a véka alá rejteni. Ilyen módon az elmúlt tíz évet nekem valamennyire összefoglalja. A filmkészítési paradigma, paradoxon is benne van, amiben én hiszek, vagy ahogyan én csinálom.

M. Francia újságírótól elhangzott kérdés volt, hogy a lepukkant házakkal teli Budapesten csak szörnyek tudnak e születni? Te is említetted, hogy Budapestről való véleményed is ki akartad fejezni. Szerintem szörnyek mindenhol születnek, talán nem Pest a legjobb példa.

M K. Szerintem sem. Mégis ennek az épületnek a státusában van valami nagyon kortárs magyar. Mikor még abban a fázisában volt a forgatókönyv, hogy külön helyszínekre volt írva, kerestünk lakásokat, benzinkutakat, pékségeket, ahol a történet szét volt szórva, beléptünk ebbe az épületbe, mert itt jó lakásokat lehet kialakítani, már tudtuk, hogy itt kell az egészet leforgatni, mert ez mindenesül kifejezi nekem azt, hogy mi ez a város és a maga módján kapcsolódik a Mary Shelley- hangulathoz. Klasszikus épület, nagyon nagy értékű klasszicista múltja van, minden formájában igaz múltja van, jelenleg üres, ami omlik, de nem bontották még le. Megtelik-e ez a ház újra tartalommal, van e jövője, vagy el fog tűnni? Ezekben a kérdésekben van szerintem most a kortárs Magyarország.
Szörnyek? Ez-ez annyira nehéz kérdés. Mindenütt élnek. Mi teremtjük őket -erről is szeretne ez a film szólni. A szörnyteremtés folyamatáról. Ahogy a félelem és kizárólagosság ahhoz vezet, hogy félelmeinket népcsoportokra, emberekre, bűnözőkre mérjük és őket tartsuk bűnösnek mindenért.

Amióta ezzel a regénnyel közlekedek sokszor beszélgetek az alkotótársaimmal Frankenstein országról. van Magyarországon egy Frankenstein-jelleg, nem elvárás a kritikai szemlélet, a tükörbe nézés, megpecsételünk, de nincs meg a szembenézés gesztusa. Ahogy Frankenstein menekül saját teremtménye elől az elmondható az elmúlt húsz év Magyarországára.

G V. Ezért Budapest a helyszín?

M K. Nem. Mindig is itt akartam. Rengeteg Budapest van, ki így, ki úgy látja ezt a várost. Tehát mindenki megcsinálja a maga Budapestjét és ez jó dolog. Jó lenne egyszer Budapest filmeket elemezni, hogy ki mennyi módon látja ezt a várost. Mindenkinek személyes története és történelme van. Különböző módon hamisítjuk a történelmet és a várost.

G V. Szerinted a gangos háznak sajátos, zárt hangulata van. A fiú egy otthonból -
szintén zárt világ - kerül oda. A körgangos házat lehet börtönhöz hasonlítani.

M K. A gangos ház, mint építészeti megoldás nagyon kevés helyen van, Bécsben van, tehát ebben a sávban, de sem keletebbre, sem nyugatabbra. Ez mitől van, nem tudom, de van valami hihetetlen esztétikai szépsége, funkciója is van. Jó közösségi tér, és ugyanakkor egymás megfigyelésére is tökéletesen alkalmas. Labirintus minden értelemben.

G V. Bezártság érzete van az embernek. Aztán kinyitod. Lehet pozitív és lehet negatív is.

M K. Igen. Levegőt kapsz, van egy ilyen jellege. A klausztrofóbiából kiszabadulsz. A klausztrofóbia-élmény felismerhető Magyarországon. Mindenki közel van a másikhoz. Minden kis népnél felismerhető. Most jöttem haza Németországból, Bécs fölött bemondták, hogy huszonhárom perc múlva leszállunk, ez annyira huszonhárom percnyi terület. Ez a szépsége és az originalitása is. Ez gyönyörű és én is annyit merítek ebből az idegenségből. Mindenütt idegen a magyar, a nyelvében, a világban, nincsenek párhuzamai. Nem élem át a filmpárhuzamot, de ennek van egy bezárt, egy kisebbségi jellege.

M. Többször említetted Shelleyt és a regényt, hogy onnan indultál, de nekem volt egy olyan érzésem - lehet, hogy csak belemagyarázom - hogy a mai világ abszurditásának Shelley regénye felelt meg, ezért a Frankenstein alap. Nem volt ilyen szándékod?

M K. Dehogynem. Azt hiszem olyan mítosz lett a Frankenstein-mítosz, amit Shelley tizenhét évesen kitalált, ami elképesztően kortárs gondolat. Nem vagyok benne biztos, hogy minden történelmi korban ennyire kortárs lehet. Egy ilyen nagyon változó, nem arató korban, amikor épül a társadalom sokkal határozottabban igazzá válnak ezek a felelősség kérdések, hogy tényleg szembenézzünk azzal, amit csinálunk. A család szintjén is, a mikrokörnyezetben, ahová helyeztük, és természetesen a nagy társadalmi helyzetekben kinyíló problémák szintjén is.

M. Mostanában egyre több, és nem csak Magyarországon, pl. Finnországban - a távoli béke országaként él a köztudatunkban - és egyre érthetetlenebb és brutálisabb, a filmmel rokon esetek történnek. Nem gondoltad, hogy ezt a filmet kötelezően kellene vetíteni középiskolákban?

M K. Az embernek ez az álma persze, de az ilyen filmeknek a társadalmi elfogadottsága, hatása nagyon csökken ahhoz képest, ami az én gyerekkoromban volt. A film társadalmi szerepe nagyon megváltozott az utóbbi időben, de biztos, hogy ezeknek az eseteknek a gyökerük máshol van. Ezekhez a gyökerekhez érdemes eljutni, hogy megtudjuk, ezek nem eleve elrendelt gonosz emberek cselekedetei, hanem a többség által meghatározott, megbélyegzett rétegekből megszülető igaz indulatok, adott esetben a nyomás következtében. Minden, ami ezzel szembesíti a többséget az egyetlen lehetőségünk. Magyarán a határokon, a többség határainál kell lerakni ezt a tükröt és visszafelé magunkat látni benne. Nem megfordítani ezt a tükröt és a szörnyek felé visszatükrözni lám-lám, mit csináltatok.

G V. Akkor tanmeseként is felfogható a film?

M K. Tanmeseként semmiképp nem.

G V. Engem a hó érdekel, nagyon téli ember vagyok.

M K. Borzalmas volt forgatni, hideg volt. Amikor az ember síel, nem érez hideget. De tíz órán keresztül hóban dolgozni nem magyar embernek való. Az osztrákok jobban bírták. Egy kis anekdota, volt egy úr, aki húsz évig Kanadában, favágók között dolgozott, ő egy szál pólóban volt, azt mondta nincs hideg. - 5 vagy -7 fok lehetett. Amikor a természet ilyen erősen jelen kezd lenni, az azért fontos, hogy mutassuk minden egyes filmkockán az Univerzumnak, ha akarom Istennek a jelenlétét, Az ember mégis pici az egész történetben. Érdekes tapasztalat volt, hogy ezek a végtelen tájak milyen stilizáló erővel hatnak, mennyire felismerjük őket. Felismerjük a sivatagot, felismerjük a magasságot, felismerjük a végtelen vizet. Ez pontosan, jól rezonál mindig az emberben.

M. Színházban is rendezel, a Frankensteint is rendezted a Bárkában, színházban rendezel Németországban is. Mennyire tér el egy német színház világa?

M K. Más, más. Azt kell mondjam a színészeink ugyanolyan jók, sőt bizonyos
szempontból intenzívebbek a magyar színészek, de van egy nagyon nagy eltérés. Németországban felnőtt színházban rendezek, Magyarországon nagyon sokszor gyerek színház az adott színház, amiben rendezek, nagyon sokszor apuka, megmondó ember szerepben kell lenni itthon. Németországban felnőttekkel dolgozom akkor is, ha adott esetben fiatalabbak, mint én. Érzem azt az attitűdöt, hogy tudni akarják, mit csinálnak, miben vesznek részt, milyen legyen a karakterük, amíg ez nincs meg, nem hajlandóak dolgozni. Amikor értik, akkor azonnal megcsinálják. Én élvezem ezt a helyzetet. Baromira távolságtartó, nem annyira pszichologizáló helyzet, mégis valahogy felnőttsége van a dolognak és ez nekem nagyon bejön.

M. Ebből Te tanulsz többet, vagy a németek.

M K. Ez is érdekes, nyilván én. Be van a rendszerbe építve, hogy ne lehessen a kultúra nemzeti alapú, ne könnyen lehessen. Olyan kvótákat szabnak maguknak - ezért tudott a Frankenstein elkészülni, a pénz fele Németországból jött - hogy a kultúra ne szűkülhessen be, mert azt mondják, ha magukra zárják az ajtókat, akkor abban az önfejlődésben sokkal hatványozottabban jelen van a torzulás lehetősége.

G V. Ennyire félnek a történelmüktől?

M K. Ez nem félelem. De ha azt mondom, hogy egy adott város adott színházába én fogok nemzetközi embereket hívni rendezőnek, színésznek, koncertterembe, akkor nem tud kialakulni ez a dolog. Ez szerintem egy gyönyörű gondolat. A náci paranoia megszűnt, harmadik, negyedik generációs probléma. Nagyon sokat oldottak a Hitler- filmek, Tarantino filmek. A történelmi tapasztalatból valami olyat felépítenek, ami nagyon érdekes. Nagyon érdekes belülről látni és megérteni mennyivel vagyunk provinciálisabbak ennél a gondolatnál. Ez nem pénzen múlik, hanem szemléleten. Felnőtt attitűdre tanítani a fanatizálhatóság ellen.

G V. Mik a jövőbeli terveid? Olvastam, hogy a filmhez több idő kell, mint a színházhoz.

M K. Ez igaz is. A filmből élni nem lehet, már a magyar filmből. Az önmagam
fenntarthatóságához is kell, hogy dolgozzak. Az, hogy színházban is dolgozhatok, itthon és külföldön egyaránt az nagyon jó. Sokkal jobb, mint reklámokat vagy szappanoperákat rendezni. Ebből a szempontból nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy kreativitással tölthetem a nem filmes időszakokat is.

Gedeon Valéria és Márkus