#4. 2012. január 1. 01:18
Idén ez érkezett először:
Állt az ablaknál, és a petárdákat nézte.
Gyönyörűek voltak, és rengeteg. Több tízezer darab fénylő csoda az égen, színes, villanó, akár az emberi élet.
Állt az ablaknál, és folytak a könnyei.
Sírunk, hogy rossz világ van, drágaság, megszorítások. Aki vett egy tüzijátékot, vajon kifizette-e a villanyszámláját? A devizahiteles, ki az államtól várja a szabadulást, vajon mennyit adott a csillogó, haszontalan fényekért?
Állt az ablaknál, és az éhezőkre gondolt.
Azokra, kiknek talán vacsorára sem telt, s lehet, a reggelijük sem lesz bőségesebb. Azokra, kiknek csak legenda egy szelet rántotthús, kiknek talán egyhavi ebédjét lődözte el egy „szegény magyar” a levegőbe.
Állt az ablaknál, és azon töprengett, miért kell fülsértő hangossággal mulatni.
Miért félünk csendben ünnepelni? Talán azért, nehogy meghalljuk a sokezer jajkiáltást? Azokét, akik egy társadalmi réteggel alattunk vannak, kiknek már semmijük sincs, sem munka, sem étel, sem meleg lakás?
Állt az ablaknál, és figyelte az utcán bolyongó férfit.
Fáradtan vonszolta magát, beletúrt a kukába, a fények villanásánál valamivel jobban látott. Behajolt, kivett valamit és a szájához emelte. Éhes volt, de az égre röppenő csodafények nem tápláltak, nem melegítettek, s már szépnek sem látta őket.
Állt a kuka mellett, és felnézett az ablakra.
Nem szólt, nem is mozdult, csak a szemében villanó fények üzenték: jövő ilyenkor, lehet, te is itt leszel.
