Csomós Róbert: A MOSOLYGÓ OROSZLÁN ESETE 3/4

Gramauser úr bűnös úton, a lehető legbűnösebb úton szerezte a pénzt! Na, ne ijedjenek meg, egyelőre még meg sem fordult fejében a gyilkosság gondolata csak kábítószer kereskedésre adta a fejét...

 

Elcsúszott egy banánhéjon, szokták volt mondani, ha valaki valamilyen kis hibán megbukott. De lehet-e valóban banánhéjon elcsúszni? Lehet ám, de még mennyire, hogy lehet!

Tavasz vége felé jártak a napok, és ez az az időszak, amikor a banánszezon a végéhez közeledik. Sok a túlérett gyümölcs a piacon, és a hétvégi piaczárás előtt ez a romlandó portéka a rémült árusok nyakán marad. Hétvégeken, aki ügyesen időzít, olcsón juthat ehhez a termékhez, amely a hétfői nyitásra már megfeketedne, eladhatatlanná válna. Szinte fillérekért, mérés nélkül kapható a banán áprilisban, szombaton a déli órákban, és S. Éva rájött, hogy nagyon is szereti ezt a laktató, ásványi sókban, tápanyagokban gazdag, vitamindús gyümölcsöt. Ebédre a banánleves után sült, vagy párolt banánt tálalt (fenét tálalt, dobott az asztalra) amelyre banánszörpöt ittak, és minek folytassam, a desszert is banánból volt, vacsorára pedig... úgy van, eltalálták, megint csak banánpuding volt.

Na, hát egy ilyen pazar lakoma alkalmából, vagyis az előkészületei alatt, a bejárónő megcsúszott egy földre hullott banánhéjon, és olyan szerencsétlenül (vagy inkább szerencsésen) esett, hogy eltörte a bal felső karját.

Vagy egy jó hétig megpróbált Éva úszni az ár ellen, vagyis üzletasszony és takarítónő is lenni egyben, de egyiket a másik rovására, hol itt, hol ott kellett megszakítania, míg végül rájött, hogy új bejárónőt kell kerítenie.

Keríteni mondom, nem szerződtetni, vagy találni, mert nem közvetítő irodához fordult, megbízható, de magas órabérben dolgozó háztartási kisegítőért, hanem valóságos hadjáratot folytatott egy, a házban lakó, kissé debilis fiatalasszony megkerítése érdekében. Cila kisasszony, így hívatta magát az új bejárónő, nem volt egy döbbenetes szépség, szellemi képességeit az arca is tükrözte, ám az alakja, nos az alakja egy élete virágában lévő nő alakja volt, minthogy Cila még nem volt harminc éves sem. Ahogy felmosta a konyhát, vagy ágaskodva az edényeket rakta fel a polcra, kivillanó combjai, blúzából kikandikáló mellei rég volt emlékek ízét nyálazták vissza Graumauser úr szájába. Lassan-lassan, minthogy a hosszú délelőttöket együtt töltötték a lakásban, (a telefon fenyegető árnyékában persze,) Graumauser úr megtalálta a megfelelő szavakat, amelyek kaput nyitottak neki a boldogsághoz. Cila kisasszony, ha ütődöttnek is volt mondható, nem volt annyira defektes, hogy ne ismerje a pénzt. Ismerte, és szerette, azért is vállalta el munkát S. Évánál. Pénze ugyebár, mint emlékeznek rá, Graumauser úrnak sem volt, de hát ezen lehetett segíteni!

Na nem! Arra ne is gondoljanak!!! S. Éva nem olyan fából volt faragva, hogy mondjuk a kézitáskájából (amelynek zárát, illetve a zár kattanását már ismerik Velencéből,) pénzt lehetett volna, bármilyen keveset is, kivenni. Cédulákra feljegyezve minden bevett és kiadott összeg, csekk, ki-be-átutalás fillérnyi pontossággal. Akkor hát honnan, miből került elő az a közepes címletű bankjegy, amiért Cila kisasszony közömbös arccal a megadás pózában hanyatt dobva magát, a széles, máskülönben nem sok örömet hozó hitvesi ágyon, (vagy néha csak a konyhaasztalra hasalva,) megengedte Graumauser úrnak régen gyakorlott jó szokását feleleveníteni? Talán csak nem a MOSOLYGÓ OROSZLÁN karmai közül sikerült saját részére kimenteni ezt az aránylag csekély összeget?

Ja, igaz, most jut eszembe önök még nem is tudják, mert még nem írtam meg, ki-mi is volt a MOSOLGÓ OROSZLÁN, amelyet írásom címéül választottam.

Nos, hát S.Éva, bármilyen fürge harácsoló volt, bármilyen korán kelt fel, a nap huszonnégy órája őt is szorította. Mindenre azért neki sem jutott ideje. Így tehát Graumauser úr, aki mégiscsak az élettársa volt, időnként komoly megbízásokat teljesített. Előfordult, hogy ő vitte a borítékba tasakolt csekkeket, néha még készpénzt is a közeli bankba, és ugyancsak ő hozta haza az összegekről szóló elismervényeket.

A MOSOLYGÓ OROSZLÁN pedig ott állt a bank fotocellás, hatalmas üvegajtaja mögött, minden belépőnek őt kellett meglátnia először, amint hatalmas mancsait egy talmi, aranyozott gipsz pajzson nyugtatva szemmel tartotta a forgalmat, az embereket.

Oroszlánként harcolva védem a betétesek minden fillérjét, de közben ráérek mosolyogni is, körülbelül ezt jelentette a ki-be tóduló klienseknek a gipszoroszlán.

Ám Garumauser urat bőszítette, dühítette, megalázta ez a szemtelen mosoly, úgy érezte az oroszlán rajta röhög, igen, rajta, aki nagy pénzekkel a kezében jön, és fillértelenül távozik, aki a nagy betéti vagyon mellett úgy él, mint egy koldus. Néha már hallucinált, sőt víziói voltak: az oroszlán felmordult, mikor belépett a bankba, pimasz mosolyát röhögésre váltotta, és valósággal pukkadozott. „A marha Graumauser van itt, hozza nekem a dohányt, neki meg nincsen egy vasa sem... ha ha ha!" Sokszor álmodott is az oroszlánról. S. Éva pórázon vezette a dögöt, ő pedig toprongyos koldusként elébük állt, és alamizsnát kért. Éva ekkor ráuszította az állatot, mire Graumauser úr végtelen utakon, szűk sikátorokban, meredek hegyoldalakon kapaszkodva menekült, verítékben fürödve ébredt, hogy néhány óra múlva a bank bejáratánál újra találkozzon vele, rémálmai megtestesült szörnyetegével! Legszívesebben nekiugrott volna, hogy az ernyője nyelével darabokra törje gipsztestét, de nem tudott mást tenni, mint elfordítani a fejét, hogy ne is lássa. Még ez sem mindég sikerült, a takarítószemélyzet ugyanis ide-oda tolta a gipszoroszlánt, és az hol innen, hol onnan leskelődött rá, mintha csak a végtelen afrikai szavannákon akarná leteríteni, felfalni őt, akinek szemében ez a dög immár nyomorúságos új élete szimbólumává vált.

Na, de még mindég nem meséltem el honnan volt Graumauser úrnak mégis pénze, hogy Cila kisasszony kegyeit megfizesse. Annyit ugye már ki bírtak hámozni a dologból, hogy a bankba hordott betétekből semmi esetre sem, mert a könyvelés, a fillérre való pontosság, az adminisztráció, felesége legerősebb oldalai voltak. Nem! A MOSOLYGÓ OROSZLÁN körmei közül egy fillért sem lehetett megmenteni.

Akkor hát honnan? Talán a lottón nyert Graumauser úr, vagy a sorsjegyét húzták ki egy nagyobb nyereménnyel? Frászt! Ő is, mint a minden szalmaszálba kapaszkodni próbáló kisemberek, rendszeres heti adót fizetett Fortuna Istenasszonynak, aki nem, és nem akarta a kegyeibe fogadni.

Megmondom hát, mert attól tartok kilukad az oldaluk a kíváncsiságtól: Gramauser úr bűnös úton, a lehető legbűnösebb úton szerezte a pénzt! Na, ne ijedjenek meg, egyelőre még meg sem fordult fejében a gyilkosság gondolata „csak" kábítószer kereskedésre adta a fejét.

 Említettem már, hogy újdonsült felesége bármilyen aktív, szemfüles is volt, figyelmét elkerülhette egy és más. Férje halála után S. Éva a rendelőszobákat bezáratta, hogy később bérbe adva őket, még jobban jövedelmezzenek, mint valaha is. A volt férj gyógyszerei azonban egy központi raktárnak szolgáló szobában - minthogy senki sem értett hozzájuk - szétszortírozatlanul megmaradtak. Graumauser úr, aki néhány szemeszter erejéig egykoron medikushallgató is volt, csakhamar felfedezte az egyébként orvosoknak is csak kiutalásra kapható fájdalomcsillapító morfiumos készítményeket. Az akut pénzhiány és Cila kisasszony megjelenése adta aztán az ötletet, hogy a meglehetősen szép számú ampullákat adja el az arra rászorulóknak...

Azt persze Graumauser úr is tudta, hogy a nem kis kockázaton felül királysága csak pünkösdi királyság, és csupán csak addig tart, amíg a készlet ki nem fogy, hiszen utánpótlásra semmi reménye nem lehetett. Spórolt is volna, de sajnos a jobb falatok megszerzésén kívül rákapott a szerencsejátékokra, na meg régebbről azt is tudta, hogy Cila kisasszonyon kívül más szebb, fiatalabb nők is szeretik a pénzt...

Bizony! Egy szép nap arra ébredt, hogy se pénz, se posztó, (azaz morfium,) ő meg már beleélte magát a pénzes ember szerepébe. Lemondani az újra megszokott jobb falatokról, elveszíteni megtalált férfiúi képességét, abbahagyni a reményt adó lottózást, újra tűrni a MOSOLYGÓ OROSZLÁN pimasz, lesújtó tekintetét, visszaszürkülni a pár hónap előtti null-polgár, senki Graumauser Edwárdnak? Nem, ez még lehetetlenebbnek látszott, mint morfiumampullák nélkül pénzt szerezni. Graumauser úr elkezdett hát gondolkodni azon, hogy milyen újabb bűncselekménnyel lehetne pénzt szerezni...

Folyt. köv...

 

 

 

Előző rész...

Első rész...

 

Csomós Róbert


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
dezsoili
#4. 2011. szeptember 1. 21:36
Már alig várom a folytatást. Gratulálok, tetszett ez a része is. Ili.
janos
#3. 2011. szeptember 1. 18:51
Nagyon tetszik, az életből merített valódi alapokra épülő írás.
Gratulálok!
János
Balage
#2. 2011. szeptember 1. 16:49
Remek ez a sorozat.
Bár már olvastam minden részt, mégis megmosolygom. Különösen az utolsó részlettel fogtál meg. Az a csavar a végén...
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek