Dezső Ilona Anna: Asszonyok II. (1/4)

Tél2 (saját kép). Anyaga: vászon, akril, mérete 40 x 40 cm.

 

Halvány fényével pirkad a hajnal. Január van, sokáig félhomály takarja a napot. Imitt-amott rejtve elővillan kis óarany színben csillogó sugara, de a rőt valóság köddel fedi be, nehogy friss erővel legyőzze a tél fénytelen dicsőségét. Múltbéli harcok színtere az ég, az új, az óval csatázik rajta. Átmenet a már megélt, és a még el nem érkező jövő között. Alszik a táj, téli álmát alussza benne minden, csak Margit zokog a konyhaasztalra ráborulva. Ej, de fáj gyönge szíve, telítve az a sok bánattal... Hasában újabb élet, s ő még azokkal a rábízottakkal sem tud mit kezdeni, akik sorban ott alszanak a kihúzott kanapén. Még elférnek keresztben a rugóitól szélén már szúrós, kopott fekvőalkalmatosságon. Csodásak ezek az apróságok, soha sem méltatlankodnak, mindég az jó nekik, ami éppen van. Akár csak az orgona sípja, minden évre jutott eddig egy gyerek. János ebből mit sem tudva, csak azt szokta mondani: - Isten áldása a puja - és iszik rá még egy kortyot abból a fránya üvegből, amibe Margit szokta venni neki a szomszéd Juli nénitől a deci pálinkát hitelbe. Mit tudja ő miből? Nem is érdekli -, nekem az jár! 

- Megértetted! A kutya mindenségit... Nincs pénz?! Hát hová lett a családi? Oszt a segély? Ne halljam még egyszer, mert agyonütlek! Te! Ócska vagy... semmi vagy... Pattanj, ha ugatok, nehogy visszanézzél...- s már lendíti is ilyenkor hatalmasra nőtt bal kezét. Azzal akkorát tud ütni Margit fejére, hátára. Gyorsan kell ám ugrani el előle, különben még beszakad a tüdeje feletti soványka, vézna teste.

S most csak sír... siratja a múltját, jelenét, nem érti, miért történt mindez meg vele. Valahonnan segítséget kellene kérni. Ha így folytatja, megszületik ez a hatodik gyerek is. Mire? Kinek? Elvetetni nem tudja, ha azt megtudná a férje, agyonütné miatta. Kinek kell ez a gyerek? Mocorog lelkében az Isten iránti éberség tudata, és a lehetetlen vállalás közötti perlekedés. Minél inkább veszekednek azok ott mélyen benne, annál inkább érzi, hogy valamit tenni kell, mert így nem élhetnek, a kicsik jobb sorsra érdemesek. Neki sem képzettsége, sem iskolája nincsen, de ha itt nőnek fel ebben a semmiben, az apjuk alkohol-ittas rémképe veszi hatalmába őket is. Eluralja az a kibírhatatlan közöny, miszerint cigánysors az övéké, másként nem is lehet.

- De lehet! - emeli fel fejét az asztalról - lehet... majd én megmutatom...- ezzel megtörli csak úgy koszos ingujjával az arcát. Alaposan elmaszatolja a napok óta füstölgő kályhacső okozta éjszakai koromadományt rajta. Tükör ebben a házban nincsen, szerencsére. Ha lenne, igen csak megijedne. Szülei taníttatták, csak az a büdös szerelem elvette az eszét. Hiába próbálták meggyőzni, hogy ne akarjon őseihez hasonló módon élni, ő csak belement ebbe a lányszöktetésbe. Most aztán a törvény előtt se asszony, se lány, csak szül, minden évben egyet. Az ember közben alaposan felönt a garatra. Esténként italmámorában melléfekszik, megpocsékolja szexnek nevezett csúfsággal... Undorodik tőle, egy ideje folyamatos undor égeti a torkát, kiszárad, amint ráfekszik az részegen, érzéketlenül, hiszen csak állati ösztönei hajtják. Pár perc, majd legördül egyre testesedő alsótestéről, s már horkolja is éjszakai nótáját. Sem nem tisztálkodik, sem nem ölel. Olyat, hogy csók, már nem is érti, kinek kellene adni.

- Az asszony verve jó! A pénz számolva, komám! - inti tanulságos fegyelemre a szomszéd fiúcskát. Így fogja nevelni a sajátját is, ha fiút szülne neki Margit?! Szerencsére ez az öt ott abban a szűk visszájára fordított rossz kanapén, mind lány. Kap is érte naponta eleget - Na, majd amit ma csinálok! - ordítja rajta ugrálva, s olyankor az asszony képes lenne megfojtani is akár, de csak nem meri. Védekezni kellene, igen ám, de miből?

- Nem szülök több pulyát neki! - szánja el magát, s mire ébreszteni kell a nagyobbik lányt, öltöztetni, küldeni óvodába, már tudja is, mit kell tennie. Soha többé nem lesz szalmazsákja ennek a mocskos embernek. Azt már nem! Lehet, hogy ő is csak egy szutykos asszony, de a világ más irányban halad, s annak a világnak odakint már észre kell vennie őt is. Az ő lányai nem fognak ilyen megalkuvók lenni, tanulni fognak, dolgozni... Megsimogatja a hasát, ott dobog benne egy újabb szív. Egy szívecske, amit megölni készül épp. Nem várhat tovább, már csak napok kérdése, és nincsen az az orvos, aki ezt a beavatkozást elvállalná. Elkezdi öltöztetni a lányokat egyenként, míg a többi ott hancúrozik közben a meleg ágyban. Egy dunna, két nagypárna, s a keresztbe fordított takaró mindent elfed. Apró melegség a rideg valóságban. Az ember eközben fel sem ébred, meg se moccan. A kislányok kapnak egy-egy darabka üres kenyeret, boldogan majszolják. Pirospozsgás arcocskák reggelizik keserves szegénységük maradék morzsáit, boldogan. Fel sem fogják, hiszen olyan aprók még, mi minden zajlik odakint a világban. Margit keze gyorsan jár, egyiket a másik után törli meg azzal a kis rongydarabbal, ami valamikor még asztalterítőként szolgált. A rögtönzött mosdóalkalmatosság teszi a dolgát. Apró fazékban kevéske víz, szerencsére van odakint hó bőven, hamar olvad az. A csap évek óta kiszáradt. Jani akkor otthagyta a munkahelyét, amikor az asszony a második lányával volt állapotos. Minek dolgozott volna, két gyerekre már járt annyi segély, hogy abból ő egy hónapig eliszogathatott, a borjadzónak nem jár más, mint munka... menjen koldulni, szolgálni a naccságákat, mint ősei. Elvégre egy nem sokára két gyerekes apát már épp ideje asszonyának eltartani... Na, ennek most vége, mert Margit nagy elhatározásra jutott. Ez nem cigánysors, ez állati élet. Csak az ösztönökről szól, kötelességekről, melyek egyoldalúak piszokmód egy lezüllött ember javára. Dohog magában, miközben végez az apróságok öltöztetésével. Inti nekik, csendben ám, mert a sarokban alvó ordító gép felkelhet, és akkor aztán... Nos, igen, ezt már ők is jól ismerik, jön a csihé-puhé... s Margit már nem tudja őket akkor elmenekíteni, mert a konyhakőről felállni csak a nagyobb lánykák segítségével lehetséges. Lábujjhegyen jár az aprócska sereg, s cuppannak bele óriás topánkáikba, anyjuk bebugyolálja őket rongyokkal, sálakkal, mindent eltett, amit abban a segélycsomagban lelt, amit az őszön az egyik falubélitől kapott. Még félhomály lepi az udvart, amikor elindulnak. Margit karján jobbról is, balról is egy-egy lányka, mellette közvetlen kettő is cibálja szakadt szoknyájának szegletét. A nagy előttük próbál utat törni az éjszaka lehullott áldásban.

- Merre, merre szomszédasszony? - kérdi Máli néni, akinek szíve majd megszakad, amikor erre a csontsovány rongyos fiatalasszonyra gondol.

- Óvodába - válaszolja neki kényszeredetten, s mint aki búcsúzik is egyben, visszanéz a megaggott öregasszonyra - ilyenné válnék én is - állapítja meg. Az idős cselédnek csupa ránc az arca, egyetlen foga minden szavában kivirít elől, ócska kendőjét még mindég hátrakötve viseli. Megszámlálhatatlan gyerekei, unokái egy sem látogatja. A vén lókupec ura rég eltávozott oda, ahová ez a szegény asszony mindég is kívánta. Most valamivel békésebb. Ugyanolyan éhes, mint hajdanán, csak már nem verik naponta. Egyik fia látogatta ezidáig évente kétszer, háromszor talán, de állítólag most az is börtönben, így teljesen nyugodt, megelégszik a tanácsi apanázzsal. Abból aztán senki sem iszik el egy petákot sem, szépen beossza, kenyérre elegendő egész hónapra, több meg minek?! Még néha egy-egy rongyos ruhát csak löknek a róla meg nem feledkező öregasszonyok. Néha kap kis tapasztanivaló munkát is a régiektől, egy-egy malac-ól kimeszelését is rábízzák, s abból így-úgy eltengeti szerény, de annál nyugodtabb életét. Nem elégedetlen. Csak ezt a fiatalasszonyt sajnálja nagyon. Mintha magát látná benne, valahányszor hallja a visítását a szomszédból, mindég görcsbe rándul a gyomra. Még magán érzi a vaskos öklöt, a hatalmas csontos kéz szorongatását a torkán, majd annak a lábát a hasán, szúrós szavát fölébe: - Kussolj, a beled taposom ki te senki! - ez az emlék még éjszaka is gyötri. Hányszor erőszakolta meg az a vén lókötő, már maga sem tudja. Szinte minden este, amíg csak bírta magát. Majd csak megöregedett, s már nem kellett neki a fehérnép öle, attól fogva a válogatott kínzások is megszűntek. Odadobott neki egy-egy szelet kenyeret, meg a bérben hozott pálinkát, bort, mikor mit adtak a falubéliek munkájáért cserében. Jutott néha egy-egy kocka avas szalonna is. Azzal az a boldogtalan lelkétől elköszönt ember el volt halála órájáig. Ösztönösen öléhez kap, s megcsóválja fejét - jaj, csak futnál el sorsod elől, te boldogtalan... lenne merszed... nekem nem volt.

Annyiszor gondolta, hogy elmondja neki, amire gondol, bíztatja egy kicsit, de nem meri. Mi van, ha még nem így áll a helyzet, ha még búgni is tud az a nyomorult alkoholista néha az ostoba asszonyi fülben, s olyankor elmesél az mindent őszintén. Még rátámad megveszekedettebb pillanatában, és agyonveri öregségére. Na, nem. Majd megtudja! Neki sem szólt erről korábban senki sem...

 

 

Folyt.köv. 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
dezsoili
#5. 2012. február 25. 15:35
Köszönöm! Természetesen pulya.
előzmény: Döme Zsuzsa hozzászólása, 2012. február 25. 10:55
Döme Zsuzsa
#4. 2012. február 25. 10:55
Kedves Ili,
látom már, hogy ezt végig fogom olvasni.
Szomorú, hogy aktuális.
(A pulya egyik helyen pontos j-vel, másik helyen ly-nal van írva).
Juhász Kató
#3. 2012. február 17. 19:02
Ilikém, emberhez méltatlan sorsról írsz. Talán majd a lányok már tanulni fognak, és jobb sorsuk lesz.
Örömmel hallottam az utóbbi időben, hogy az iskolában a családi életre való nevelést tanítani fogják. Ezt már régen hiányoltam.
Várom a folytatást.
Answer
#2. 2012. február 17. 16:26
Remek Ili, várom a folytatást!
Szeretettel: answer
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek