Dezső Ilona Anna: Asszonyok II. (2/4)

Tél2 (saját kép). Anyaga: vászon, akril, mérete: 40 x 40 cm.

 

 

Margit szaporázza lépteit. Ahogy távolodik a kunyhószerű vályogviskótól, úgy jön meg a bátorsága is.

- Ma nincsen óvoda - ossza utasításait - ma mulatunk lányok - s a kislányok kuncogva ugrálnak anyjuk mellett, már el merik a nagyok engedni az oltalmat nyújtó kezet. A kicsik is értik, itt nem mindennapi vidámság jön, s bár nem igazán tudják, miért kell kacagni, ropogósan adják elő örömüket ők is. Hirtelen viháncolásba megy át, amint a sarkon túl érnek, a nagyobbik lány gyúr egy apró hógolyót, s megdobja vele a mögötte haladó húgát. Erre az is felkap egy marék havat, és felé löki. Margit is leteszi karjának terhét, nekiáll a lányokkal csatározni. A kicsi csak visít örömében, fetreng a hóban, járni még nem tud, de mászni már igen. A nagyobbacska bukdácsolva feláll, majd visszaesik, s mind a hatan boldogok, játszanak, örülnek egymásnak nagyon. Kis idő elteltével Margitnak eszébe jut az otthon alvó szörnyeteg. Gyorsan összeszedi a gyerkőcöket, letakarítja a hógombócokat róluk, szaporán indul el velük az első buszváróig a falu szélére. Alig érnek oda, a hatalmas masina puffogva áll be épp. Rakosgatja fel lányait, a sofőr látványosan nem örül a jelenetnek, nem állja meg, így odaszól:

- Hová mész te rongyos, már ily kora reggel?

- Kórházba instálom! Kórházba!

- Oszt ennyi purdéjjal mind?

- Ennyivel, ha ennyivel áldott meg az Isten - s erre ösztönösen takarja el arcát azzal a nagykendővel, amit nem régen kapott egy kis mosásért cserébe az egyik öregasszonytól.

- Na, iparkodj, oszt húzd meg a büdöset ott hátul, ha lehet, a kutya se akar téged szagolni egész úton... - a megalázás eme mértéke hidegen hagyja, megszokta. Nem is érti, miről beszél ez a goromba ember.

- Maga csak nézzen előre, oszt jól vezesse a masináját, a többit meg bízza rám! - vág vissza, de már gyorsan cibálja is lányait hátra, mert tudja, ez a népség nem szereti, amikor közéjük megy, valamiért nagyon utálkoznak látványuktól... „Ilyen a szegénység lányom..." - jut eszébe anyja magyarázata, amikor ő volt akkorka, mint most az ő nagy lánya. A szegényt nem szeretik az emberek, és ha még cigány is, akkor ezt hatványozottan ki is mutatják. A busz végében meghúzza magát egy szélső ülésen a hátsó kerék fölött. Mindegyik gyermeke belécsimpaszkodik. Még az óvodás korú is, amikor megmozdul alattuk nagy hanggal és reccsenéssel az ócska jármű. Megijednek, anyjuk fülükbe sugdossa kedvenc altatójukat, amire mindég megnyugszanak. Átöleli őket, karja épp akkora, amekkorának lennie kell. Az egyik idős ember rájuk néz, majd szeméből kiprésel egy könnycseppet. Mindegy, koszos, vagy tiszta, az anya, csak anya marad, még ebben a borzalmasan sivár buszban is. A halk ének hallatán csend támad. Megáll az idő. Az addig undorodó utasok elhallgatnak, fülük hegyezik a pacsirta hangú asszony irányába. Oly lágyan búg annak hangja, akár a tavaszi szél. Szinte mindenki egyszerre fordul féloldalvást, hogy még tisztábban hallhassa azt a nyelvezete miatt ugyan érthetetlen, mégis angyali nótácskát. A buszsofőr szíve is meglágyul, már szégyelli az iménti hozzáállását, s a következő megállóba csendben tér csak be, nehogy megszakadjon a zene forrása. Az ajtót sem nyitja ki pár másodpercig, fülel, majd minden kezdődik elölről. Őrült zsivaj, ahogyan a gyerkőcök a reggeli hócsatározástól kifulladva felugrálnak a buszra. Rendezni kell soraikat, neveletlenül levágják magukat a még szabad ülésekre, az idősebbeknek már csak állóhely marad. Hát ennyire elromlott ez a modern világ? Az ének elhallgat, vagy már nem hallatszik át az egyre hangosabb kurjongatásokon, s így érnek be a városi iskola elé, ahol ez a neveletlen fiatalság egyszerre kíván megszabadulni a pár négyzetméteres fogságtól, majd leszakítva a rozoga tákolmány minden ajtaját. Kiürül a busz, csak pár öreg marad benne. Végre leülhetnek, s az asszony, akinek fogalma sincsen, hol a kórház, idegesen kapkodja a fejét.

- Te nem szállsz le? - kérdi sokkal barátságosabb hangnemben tőle a sofőr.

- Kérem, szóljon, ha kell, nem tudom merre a kórház.

- Tényleg oda akarsz eljutni? - kérdi kissé elcsodálkozva - tán beteg valamelyik pulya?

- Nem beteg az egyik sem, de nekem oda kell érnem.

Semmit sem kérdez, int neki, maradjon, majd ő szól. Máskor olyan durva, ha efféle népséget észlel, most viszont segítőkész.

- Odáig viszlek, ha elénekled az iménti nótádat nekem hangosan is... - szól hátra fejét meg sem mozdítva, mire Margit elkezdi anyjától tanult altatónótáját csivitelni. Sok szépet hallottak már a megedzett idős fülek, de ilyet még senki sem. A legnemesebb csalogány sem tudna ilyet produkálni, ha százszor bújna elő a tojásból, akkor sem. A kórház magas négyemeletes épülete elé érve, megáll a jármű, s óvatosan feláll a sofőr a székéből. Inkább csak ösztönösen cselekszik, hátramegy segíteni az asszonynak, leszállni az időközben kinyitott hátsó ajtóhoz.

- Na, osztán el ne vesződj nekem ezzel a sok gyerekkel, hallod! Neked nem itt volna a helyed... - de e szavak már csak szűrve hagyják el a száját, úgy a fogai közül kicsusszanva.

A lépcsőt még le sem takarították, épp csak világosodik, mire odaérnek. Nincsen az messzire a falutól, csak Margit nem szokott egyedül koslatni arrafelé. Sohasem hagyja el a falut. Amikor szült, akkor sem maga ment, oda is vitte a mentő, majd haza is. Amúgy évek óta nem hagyta el a falut. Anyjáról sem tud, amióta megszökött Janival. Nem kerestették, szülei beletörődtek döntésébe. Ha mégsem úgy volt, akkor nem találtak rá ezen az Isten háta mögötti kis településen, ahová magával hozta embere. Eleinte minden jól indult. Szerette a cserfes, jó hangú lányt, szereti az a maga módján ma is, csak valamiért a génjeibe van itatódva a múlt. Megkövülten ragaszkodik ahhoz az életformához, amit a nyomor diktál ősidők óta neki.

Nehezen, de végre csak felcibálja a csúszós lépcsőkön lányait, s az ajtót is sikeredik megtartani, bár igen erős rugóval látták azt el, míg az utolsó lány is beverekedi magát rajta. Az előtér tágas, két oldalt fotelszerűségek vannak elhelyezve, szemben a portásfülke, mellette valami pult. Felette írások, oly rég olvasott már, szinte el is felejtette azt hogyan kell. Még tizennégy sem volt, amikor megszökött ezzel a fránya fiúval. Igaz, az sem töltötte be a tizenhetet. Szerették egymást, hát belefogtak a nagy semmibe, együtt, egymásért. S most, alig túl húszon, ott áll elcsigázva, hiszen még az általánost sem fejezte be, sem szakmája, sem önálló élete, csak a sok gyermeke. Hiába akarta taníttatni az anyja meg az apja, akkoriban ez nem tűnt fontosnak. Pedig de jó is lenne most! Egészen másképpen bírna boldogulni. Csak most már bánja az elvesztegetett éveket, amúgy sohasem gondol rájuk. A portás gyanúsan közelíti őket, barátságtalan keze lendül, mint aki épp grabancon akarja kapni, vissza, kilendíteni abba a rideg valóságba, amit az ajtón túli világ jelent. De nem, Margit megnyugszik, csak az ajtót nyomja be utánuk, mert félig nyitva maradt az. Úgy látszik, csak egy bizonyos szögben enged az nehezen, utána már szót sem fogadva megtorpanni látszik. Kell egy kis segítség neki is. Hát valami ilyesfélét vár most ez a mindenre elszánt asszony is.

- Hová akarsz menni? A pulyákat vidd a földszínt kettő elé, ott fog rendelni a gyerekorvos.

- Nem őket akarom, kérem - nyöszörgi ki nagy megilletődésében a fiatalasszony - afféle női orvost szeretnék magamnak.

- Ja?! - kérdi sokat mondóan a portás, majd mutatja neki a pultot - ott kell bejelentkezni a nőgyógyászat előtt, de csak majd rendelési időben.

- Az mikor lesz - kerekíti nagyra szemeit.

- Mikor? Hát amikor a doktor Úr ráér... lehet délelőtt, de lehet csak majd ebéd után - s azzal visszamegy a fülkéjébe, mint aki már dolgát végképp elvégezte. Margitot ez nem zavarja, beáll a gyerekekkel a pult elé, türelmesen vár. A gyerekek belecsimpaszkodnak szoknyájába, mint akik el szeretnének bújni, s időtlen időnek tűnő órákon át állnak egy helyben. Az asszony nem mozdul, a gyerekek sem. Olyanok ők ott, mint valami élő szobor. Az emberek méhkasként élednek, jönnek, mennek, lökdösik őket, de ők tisztességgel várják, hogy majd a pult mögé sorban érkező asszonyságok elmondják, mikor érkezik meg a doktor, s hallgatja meg végre az ő nagy baját. Egyszer a portás besokall, megsajnálva a még mindég egyhelyben álló teremtéseket, odaszól a pulthoz:

- Na hallja, azért már csak kellene egy kis emberség is, hát nem vette észre ezt a szegény anyát a purdékkal együtt reggel óta? Magára vár - s erre a nő kényszeredetten felnéz, észlelve a koszos fiatalasszonyt, aki valóban még mindég ugyanott áll, s ugyanolyan áhítattal nézi őt, mint valamikor reggel tájt, hát odaszól végre neki:

- Mit tetszik? Miért nem jött közelebb, ha rám várt?

- Doktor kell nekem - válaszolja Margit kurtán.

- Milyen doktor?

- Nőnek való. Nekem - mutatja a pocakját.

- Á! Értem. Már megint szülni akarsz? - s ezt úgy kérdi, hogy közben észre sem veszi, hogy Margit hasa nem akkora, mint egy szülő nőnek. Gépiesen átad egy sorszámot, s eligazítja, menjen fel az emeleti rendelőbe a hatos szoba elé. Alig bír moccanni, elgémberedett a lába, a gyerekek éhesen, álmosan követik, a pici rácuppan anyja mellére, elvégre már bőven elmúlt az uzsonna ideje, s csak addig babrál a gyatra blúz gombjaival, míg sikeredik elérnie élelme forrását.

- Jaj te... - sopánkodik erre, de nem vonja meg tőle testének nedvét. A másik apróság is mászna felfelé ölébe, de kettőt egyszerre el sem bírna az a sovány mell, így nyafogva cibálja anyja lába szárát, mire a többi gyerek is elkezdi keserves éhkoncertjét, csak úgy visszhangzik a folyosó tőlük. Igazuk van, az csak nem igazság, hogy a kicsinek mindent, nekik meg semmit... így ácsorog tovább a szerencsétlen fiatal teremtés, immár nem a földszinten, hanem hatalmas zenebonával maga körül az első emeleten a hatos ajtó előtti nagy tömeg mögött.

 

 

Folyt.köv...

Első rész...


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Döme Zsuzsa
#11. 2012. február 25. 11:01
Nagyon jó. Gratulálok, Ili.
Fer-Kai
#10. 2012. február 20. 21:59
Megnyugtató, hogy a szegény asszonynak olyan gazdagsága van, amiből adni tud. Még az idegeneknek is.
Igazi Asszony - szépen megformált figura.
dezsoili
#9. 2012. február 20. 20:01
Tőled igen nagy megtiszteltetés, hogy figyelemmel kíséred írásaimat. Jó lenne tudni, ki van az írói álnév mögött...de talán majd egyszer. Figyelmedet köszönöm.
előzmény: Answer hozzászólása, 2012. február 20. 19:34
dezsoili
#8. 2012. február 20. 19:59
Drága János! Hiányoztak kedves szavaid. Ezért is remek dolog ide visszatérni. Köztetek vagyok igazán otthon. Köszönöm.
előzmény: janos hozzászólása, 2012. február 20. 17:30
dezsoili
#7. 2012. február 20. 19:58
Sajnos elmondhatom, hogy sok hasonlót láttam a munkám során. Nincs olyan nyomorúság ebben az életben, amivel ne találkoztam volna. A ma emberéről írok, így ezt a témát is fel kell dolgozni. Ez egy sorozat a nőkről. Nem csak nőknek. Az első része kerete lesz a sorozatnak. Már készen van több része. csak átvitt értelemben kapcsolódnak egymáshoz. Köszönöm, hogy olvasol, Ili.
előzmény: Juhász Kató hozzászólása, 2012. február 20. 06:47
dezsoili
#6. 2012. február 20. 19:54
Kedves Mara! Nagyon megtisztelsz a figyelmeddel. Köszönöm.
előzmény: Mara hozzászólása, 2012. február 19. 12:55
Answer
#5. 2012. február 20. 19:34
Ez kiváló!
Remek nyelvezettel írsz Ilike!
janos
#4. 2012. február 20. 17:30
A mindennapi életükből meritett írás ami kitünően szemlélteti a gondokat, nehézségeket.
Szeretettel gratulálok. János
Juhász Kató
#3. 2012. február 20. 06:47
Ismered a szegény asszonyok életét, látszik írásodból. Várom a folytatást.
Mara
#2. 2012. február 19. 12:55
Kedves Dezsoili, várom a folytatást., csak félek, szomorú lesz.
Szeretettel gratulálok arany lelkedhez:Mara
Hozzászóláshoz jelentkezz be!