Dezső Ilona Anna: Prímás leszek 2/2

Illusztráció: saját képem

Rica egész éjjel nem alszik, csak azon töri a fejét, mit lehetne pénzzé tenni azért a fránya hegedűért cserébe. Ott van még két hízott bika, talán azokat eladhatnák úgy, hogy a finánc észre ne vegye. A szomszédok jó emberek, nem árulják be. Csak az ember értené meg, s egyezne bele. Talán abból már kapnának valami olcsóbb hangszert. Eszébe jut az öreg Zsiga cigány, aki tavaly halt meg. Talán az özvegy még nem adott túl a kopott hangszeren. Ha a bikákat pénzzé tennék titokban, esetleg meg lehetne az asszonnyal egyezni. Olyan világban élünk, ahol vigyázni kell, a férje elnökké lépett elő, nem tehetik kockára titulusát. Pénzt ugyan nem túl sokat adnak érte, inkább csak tisztességet. Bizony nem mindegy a család jövője szempontjából, miféle ember válik az egyetlen fiukból.

- Szó sem lehet róla! - ordítja el magát férje, amint megemlíti hajnalban neki cirógatás közben.

- Tanár lesz! Úr lesz! - csitítja asszonya, de nem akar ráhajlani sehogyan sem.

- Az egyetlen fiunk! Karácsonyra vegyük meg neki a Zsiga cigány hegedűjét, ha még nem adta el a Mariska... - fogja kuncsorgóra.

- Hogy a fene ette volna meg azt a hülye iskolát! - bosszankodik az ember, de az úr szó hallatán, csak megenyhül a szíve, már ki ne akarná, hogy úr legyen a gyerekéből? Keserves élet parasztnak lenni. Még akkor is az, ha tisztességet is adnak hozzá, csak röviden él az, hamar eltapossa bütykét a tehén.

- No... hm... - köszörüli végül meg a torkát - érdeklődd meg. No de csak titokban, ki ne derüljön! Belehalnék szégyenembe, hogy a fiam prímás akar lenni.

S ezzel csak megesni látszik a kemény szív, már hogyne enyhülne az, amikor olyan szépen kéri rá asszonya. Mindjárt át is öleli, kihasználva a helyzetet, húzza egyből fel a feszes combon a hálóinget. Engedelmesen hagyja, most még a kedve is rááll a dologra, boldog, nem tudott nemet mondani neki ez a nagydarab ember, ebben a súlyos kérdésben sem. Kéjittasan adja át magát a férje hevének, s viszonozva csókjait, teljesen beleolvadnak a hajnali pirkadatba.

Reggel az asszony csak elszökik a templomba, az ember szitkozódik jó hosszan, a fiú elbíbelődik egy fadarabbal, a kis bicskával farag belőle valami asztali dísszerűséget. Nem sokat beszélgetnek, ebédre Rica szépen megterít, s mire végeznek, a gyereket máris készíteni kell, az utolsó busszal megy vissza a kollégiumba. Vasárnap nem sok járat van, az utolsó délután négykor hagyja el a falut, akkorra egy heti elemózsiát be kell csomagolni, a következő hetekben már nem engedik haza, majd anyja megy látogatni szombati napokon. Még pár hét, s itt a téli szünet.

- Bandikám! - öleli meg anyja búcsúzóul - elvinnéd-e keresztanyádéknak a városba a kóstolót, hogy ne kelljen nekem buszozni holnap?

- Hogyne vinném... - válaszolja a gyerek. S a sok holmit alig bírják kivinni a buszhoz. Sokan várják azt, s a sofőr káromkodva állapítja meg, megint le kell szállni, s ki kell nyitni a csomagtartót, mert a gyerekeket igencsak felpakolták.

- Talán éhínség jön? - morogja magában, de azért készséges, s végre elindulnak. Bandi beviszi a kollégiumba a sok csomagját, elhelyezi a kinti folyosó „kukszi"-nak nevezett helyére az ételeket mind. Olyan dróthálóval lezárt kis fakkok azok a nyitott, szellős helyen, ahol a bentlakók némi élelmiszert tárolhatnak, amikor visszajönnek az iskolába. A portás szó nélkül kiengedi, megkéri, időben jöjjön vissza, mert este hétkor zárja a nagykaput. S azzal elindul a kóstolóval. Az egyik híres vendéglő előtt viszi útja. Amikor odaér, halk, lágy zenét hoz ki a vasárnap esti pára. Nyitva az ajtó, s a benti forró levegő gőzölögve száll ki a csodálatos hegedűszóval együtt.

- Istenem... ha egyszer belőlem is ilyen nagy prímás lehetne... - ábrándozik a zene hallatán. Picit beljebb merészkedik, de bemenni nem mer, nem lehet. A portás észleli, s látva a nagy alázatot, hagyja, nem szól rá. Vendég már ilyenkor nem érkezik, aki akarta, már mindenki bent hallgatja a híres cigány muzsikáját. Az apró ember lepke könnyedséggel sétál az asztalok között, a bandát maga mögött hagyva a pódiumon. A hegedű nyakán remegve ugrálnak ujjai, félig kopasz fején átfésült hajtincsét ide-oda csapkodja közben.

 - Muzsika... - mondja ki félig hangosan.

- Ez valóban az - válaszol rá egy londiner, aki ottalvó vendégeket kísért fel, s most dolga végeztével kiállt az ajtóba meghallgatni ő maga is, a csodazenészt.

- Istenem... - sóhajtozik Bandi, s lábai szinte a földbe gyökereznek. Egyik nóta a másikat követi, nem észleli az idő múlását, mire magához tér, a tömeg sodorja ki az ajtóból. Nehezen indul neki a rövid útnak, fogalma sincsen, mennyi idő telhetett el. Elfagyott végtagjait alig bírja mozgatni, egyáltalán nem érzi lábfejét. A hóesés is eláll, mire a négyemeletes bérház kapujához ér. Be van az zárva, csöngetni kell. Megnyomja a kis piros billentyűt, mire nagy nehezen kikászálódik egy idős ember.

- Az Úrfi honnan került erre ilyen kései órán? - kérdi elcsodálkozva, s amint a fényben felismeri, azonnal behúzza az alig élő fiút. - Magával mi történt? Teljesen ki van hűlve... gyorsan... tud még pár lépést megtenni... no, ügyes, ... máris szólok a keresztanyjának - De ezek a szavak már csak vízszerűnek tűnnek, Bandi összeesik a konyhakövön, ahová a házmester becibálta.

*

- Gyere apjuk, magához fog térni! Istenem, Bandi! Bandikám! Mit tettél?

Erre végre kinyitja a szemét, s látja édesanyja kétségbeesett tekintetét. Szeme alatt mély karikák, ki tudja mióta virraszthat mellette.

- Hol vagyok? - kérdi alig hallható hangon.

- Kórházban. Semmi baj. Megfáztál, kisfiam, kihűlt a tested. Hol voltál abban a nedves hideg időben olyan sokáig?

- Sokáig? - ismétli kérdőn édesanyja után, s akkor meghallja az emlékéből feltörő muzsikát ismételten - a mennyországban voltam édesanyám. Olyan szépen hegedült a prímás...

- Teljesen megbolondultál, fiam! - szól rá morcosan az ajtón belépve apja. Haragnak semmi jele, inkább csak férfiasan dörmögi e szavakat, boldog, örül, hogy a fia életben maradt.

- Miért vagyok kórházban? Mi történt velem?

- Lázgörcsöt kaptál, kihűltél, nagyon ránkijesztettél ám! - tesz finom szemrehányást Rica.

- Édesanyám, ha hallottad volna... annyira szépen húzta a prímás, nem tudtam otthagyni. Megengedte a portás, hogy az ajtóból hallgassam a zenét. S az oly csodásan vonzott, fogalmam sincsen, meddig tartott, de megláthattam a csodaprímást. Annyira boldog voltam... annyira szép volt... ha csak egyszer tarthatnék egy olyan szép hangszert a kezemben...

- Ugyan már, minek neked ez a badarság fiam? - kérdi a nagydarab ember, kezeit hátra tartva, mintha erősen szorongatna abban valamit.

- Ne aggódjon, édesapám. Le tudok mondani róla, megértettem, hogy nincsen pénzünk, de azért csak be kell vallanom valamit.

- Mit fiam?

- Titokban jártam zeneórákra, a zsebpénzemből fizettem. Nagy hibát követtem el, mert nem kértem rá az engedélyét. Ugye megbocsát?

- Ugyan már! - legyintene hatalmas tenyerével, de erre a mozdulatra nekikoccan valami az ágynak.

- Jaj, te! - szól rá felesége sokatmondóan - vedd már elő...

- Hm... Nos... - kezdi a kemény ember - úgy gondoltuk anyáddal... hm... hát mi eladtuk a két bikát.

- Jó árat adtak érte? - kérdi a fiú semmit sem sejtve.

- Azt hiszem, nagyon jó üzletet csináltunk - mondja az asszony, s az arcán megjelenő apró gödröcskék olyan bájossá teszik, mintha csak nővére lenne az ágyban fekvő kamasznak.

- Igen, fiam, a legjobbat, amit valaha is kötöttem - mondja ki a makacs ember, s elővesz a háta mögül egy szép bőrdobozt, leteszi azt fia mellé az ágyba.

Bandi meg se bír szólalni, nézi a hegedűtokot, majd, ahogy ráeszmél a pillanat jelentőségére, egyből kinyitja annak finom zárszerkezetét. Benne a néhai prímás hegedűje. Minden egyben, a vonó igazi rózsafából készült, a lószőr olyan szépen, egyenletesen van kifeszítve rajta, hisz folyamatosan ápolta azt annak gazdája. Igen csak nagy becsben tarthatták, frissen pácolta az özvegy idei dió nedvével. Álltartó ébenfából, vállpárna, gyanta, egy apró hangvilla az eredeti bélalapú húrok hangolásához. Minden egy borjúbőrből készült tokban. S mindez két hízott bika árából.

Nem beszélnek, Bandi felül, egyből erőre kap, kiveszi a prímás hegedűjét, s az állához emeli. Ahogy a vonót a húrokhoz érinti, édesapja torka összeszorul.

- Te gyerek! Istenemre olyan vagy, mint egy igazi zenész...

Nem tévedett. Híres prímás lett belőle, s a hegedűt, amit a szüleitől kapott, most is ott őrzi szobájának legbecsesebb pontján, az ágya melletti kis szekrényen.

Az előző rész itt olvasható