Dezső Ilona Anna: Véremben a lelkem 3/4

A következő napok ugyanazzal telnek, Szilveszterig. Már másnap megfogadtuk, hogy úgy megyünk látogatni, amint kivirradt azonnal, mint ha csak náthás lenne.

Sokat beszélgetünk, már nem esik szó a közös ellenségünkről, az elmúlásról, tervezzük a bizonytalan s képtelen jövőt. Rendre megvárjuk, míg lefolyik a friss vér, majd maga kísér ki a kapuig. Mesél, tervezi, hogy nyugdíjba jön, nyulakat tart, anyuval járnak a patak partjára füvet vágni a kis sarlóval, annyi talán még nem árthat meg. S érezvén feléledt életkedvét, bennem is ég a remény, hiszen napról, napra jobban van, ilyen épp és egészséges embert nem vehet el tőlünk a csúf halál! Élni akar, erős, ugyan olyan erőben van, mint amikor elvittük az orvoshoz. Semmi különbség. Éjfélkor viccelünk egy hatalmasat, csak összejött a család, bevittük magunkkal az otthon elkészített ünnepi salátákat, rántott disznókaraj, friss füstölt kolbász főzve, apám által már egy hete előkészített ecetes tormával. Vidáman fecsegünk, s a jó kedvű apám feje egyszer csak hátra csuklik. Rémület, anyám hatalmasat sikolt, futás az orvos után. Jön is egy fiatal ügyeletes, zavar ki mindenkit azonnal, tolják a műszereket, hirtelen hatalmas nyüzsgés a kórteremben, honnan ennyi orvos és nővér? Magam sem értem, eddig Gyurin kívül senkivel sem találkoztam. Ideges, feszült le-s följárkálás a folyóson, már egy óra is eltelt, s még mindég semmi hír, míg vére kinyílik az ajtó, s kijön az orvos:

- Maguk a hozzátartozói?

- Igen, válaszolja testvérem, anyám félig halva a férjem karjába csimpaszkodva, én gyermekem fejét temetve ölembe.

- Visszahoztuk, nehéz volt, most még visszajött, azonnal be kell vinni a központiba, különben nem éri meg a reggelt.

Pont azt mondja, amit nem akarunk hallani, most mi tévők legyünk, tőlünk várja a választ, s ki az a bölcs ember, aki akár egyetlen óráért is kimondhatná saját szerette halálos ítéletét, hogy ne küldjék be, hadd haljon meg itthon.

- Azonnal vigyük - mondja ki anyám azt, amit mi nem merünk.

- Akkor tessék csomagolni, még nagyon gyenge, de már magánál van.

S betódulunk mindnyájan a szobába, a férjem összepakolja az ünnepi vacsora maradékait, gyorsan kiviszi a kocsiba, anyám az apám kórházi életének szükséges kellékeit egy kis kézi táskába pakolja. Ennyi egy emberi élet, pár zsebkendő, papucs, egy háziköntös, neszesszer, borotválkozáshoz használt eszközökkel, fogkefe, fogkrém, egy kézi és egy fürdő törölköző... milyen cudar az élet.

- Ne hagyjatok ott meghalni idegenben, miért nem akartok idehaza elbúcsúzni tőlem? - kérdi alig hallhatóan.

- Apám - válaszolja bátyám férfiasan, szigorúan, hiszen már ő dönt családi kérdésekben, a felelősség is át lett rá ruházva - még van esély, s míg van esély, addig nem adhatod fel. Addig küzdened kell, talán már nem is magadért, de értünk feltétlen -. S ezzel megnyugszik a súlyos beteg, gyorsan rendezik a hordágyon, mellette a már állandósult életet adó pótnedű. Hol rásüt, hol elsötétedik a lámba, ahogyan haladunk a mentő irányában, meg-megcsillan. Beteszik a raktérbe, anyám mellé ül, s mi a kocsinkba a férjem mellé. Előbb hazamegyünk, kipakolunk, a gyermekemet rábízom apám édesanyjára, aki odahaza tördeli öreg, de még magabiztos kezeit:

- Na, mi van?

- Be kell vinni a központiba, rosszul lett - válaszolom csendes - kérlek Ilon, fektesd le a gyereket.

- Ne maradjatok sokáig - mondja gépiesen - ugye nem halálos?- s csak ekkor tudatosul bennem, hogy neki meg sem mondtuk még az igazat. Egyetlen fia az apám, rajtunk kívül nincsen már senkije sem. Gondoskodtunk anyámról, de erre a védtelen öregasszonyra, nem gondolt egyikünk sem. Épp elmével kellene kibírnia, a kibírhatatlant, s mi még csak szóba sem állunk vele. Jövünk, megyünk, miközben ő reszkető kezeit tördeli, nem akar zavarni senkit sem a jelenlétével.

- Remélem, hogy nem, de nem hazudok neked, a helyzet súlyos, még nincsen eredmény, még nem érkezett meg a velővizsgálat eredménye. Amíg azt nem kapják kézhez az orvosok, addig semmi biztosat nem tudunk.

- Akkor miért viszitek be? - kérdi értetlenkedve.

- Mert itt nincsen vér annyi, amennyi kellene. Ott közel a vérközpont, ott van, ide ki többet már nem hozhatnak, hiány van belőle - s e percben érzem csak át, milyen komoly dolgot mondtam ki. Vér nélkül nincsen élet, „véremben a lelkem", mondta apám, mennyire igaza volt, amint vízzé vált az ereiben, ment ki belőle az élet -. Elfogyott a vér, nincs több, a lehetetlent is megmozgatta Gyuri érte, de vidékre többet már nem hoznak, be kell vinni a hematológiára, ott talán ez nem okoz majd gondot.

Dehogy nem. Másnap már intézkedni kell, a testvérem aláírja a véradók mozgósítását, apám csak annyit kap, amennyit adnak a nevére, többet egyetlen cseppel sem. Gyógyulás nem várható, csak életben tarthatják még egy ideig. Azt mondják a szakorvosok, a mai világban ez pocséklás. S mi mégis ragaszkodunk hozzá. Na, csak tessék pocsékolni, elvégre az apámról van szó, s nekünk minden perc számít, amit még együtt tölthetünk vele!

A férjem nem ismeri a féket csak a gázt, úgy száguldunk a mentő után, mint a megveszekedettek, egyikünk sem érzi a veszélyt, gyorsan be is érünk a központi kórházba. Hatalmas, hatemeletes épület, bár ne kellett volna megismerkedni vele... de most ott kóválygunk kacskaringós folyosóin. Szilveszter hajnalában, amikor mindenhol máshol épp a pezsgőt durrogtatják. A szegénység ott is rányomta mindenre a bélyegjét, se gyógyszer, se vér, úgy kell könyörögni érte, míg nagy nehezen csak bekötik az infúziót apám karjába ismételten. Megkönnyebbülünk, pár órás haladék, addig egészen biztos bejön az osztályos főorvos. Elképedünk, még az első pár csepp után megérkezik, nézi a papírokat, vizsgálja a beteget, szárazon közli, hogy itt nem lehet éjszaka bent maradni, apámat steril kórterembe viszik át. Kitessékelnek mellőle, halkan, méltósággal búcsúzunk el, haza kell menni, az orvos azt ígérte, hetekig lehet ilyen körülmények között még életben tartani. Külön megkérjük, adjon esélyt nekünk, megyünk a szomszédos országba intézkedni, talán onnan ki tudjuk csempészni Bécsbe, ott már hajtottak végre velőátültetést, azzal megmenthetnénk az életét. Őszintén megkér, tegyünk le róla, nem bírná ki, s egyben felír egy hosszú gyógyszerlistát. Kéri, szerezzem meg, mert itt nem lehet ezekhez az amúgy filléres, de nélkülözhetetlen gyógyszerekhez hozzájutni.

Reggelre érünk csak haza, le sem pihenünk, azonnal indulunk tovább, nekem intézni kell a munkámat, szólni a főnökömnek. Katonák vagyunk, a férjem hivatásos határőr, nem lehet egyetlen percet sem késni. Azon a helyen nem ismernek kivételt, ki kell venni a szabadságunkat, vagy el kel kérezkedni, másként nem maradhatok apámmal. Az újesztendő megkezdése hétvégére esik, talán hétfőn mindent sikerül elintézni, és hazamehetünk az apámhoz a hét közepére. Amíg él, vele szeretnék lenni. Hétfőn munka, szomorúan veszem tudomásul, hogy a gyógyszerekre, s a férjemre, aki ért a vezetés tudományához, várni kell, nem engedik el csak vasárnap, a gyógyszereket négy hét múlva szállítják le. Mindenki készséggel segítene, de nem lehet, az országban ehhez hasonló hormontartalmú gyógyszerek nincsenek, Bécsből kell hozatni. A gyógyszerfutár minden hónap utolsó péntekén érkezik, addig várni kell. Egész héten megállj nélkül dolgozom, estéinket a telefonfülkében töltjük, ilyen ocsmány a világ, és a politika, a hazám haragban szülőhazámmal, órákon át kell várakozni egy párperces beszélgetésre, nem lehet vonalhoz jutni, a román hatóságok ellehetetlenítik a kapcsolattartást. Minden este megnyugtató hírek érkeznek otthonról, míg végre pénteken délelőtt sikerül beszélni apámmal is. Kéri, ne aggódjam, jól van, egészen megerősödött a steril szobában, ne féljek, anyuka minden nap bemegy, már engedik egymással érintkezni őket, egészen biztos túl van az életveszélyen, hiszen azt is megengedik, hogy azt egye, amit bevisznek neki. Eleinte nem hagyták.

Hétvégére vonattal kell hazautazni, a férjemet nem engedték el. Hajnali négy órára érkezünk meg a teljesen sötét állomásra. Busz nincsen, ami bevinne a városba, négy kilométert kell gyalogolni télvíz idején egy elsős kisgyerekkel, tengernyi csomaggal be a városba. Elkeseredve szállok le a vonatról, s hatalmas meglepetés ér, anyám, komaasszonyommal együtt vár a sötétből előlépve, megérezte érkezésünket. Pedig nem volt alkalmam beszélni vele. Akitől annyira féltem, erősebb nálamnál is. Anyuka örül az unokának, a gyermekének, s nem akar csüggedni, hisz a csodában. Igaza van. Túlélni ezt a sok borzalmat csakis így lehet. A tudatom viszont mást mond. Az észt meg lehet csalni, hiszen csak anyag, a testünkkel bekeretezve mást súg, csal. De a tudat, az nem. Belém ordítja, egyenesen a belső fülem aprócska kalapácsáig, hogy nincs tovább. Meg kell érteni, fel kell fogni, készülni kell rá. Valahányszor erre gondolok, lezsibbad a lábam. A sógornőmmel megyünk látogatni. Hosszasan beszélgetek a kezelőorvossal, aki részletesen elemzi, mi minden okozhat ilyen betegséget. A végére csak ugyan az a kérdése, hogy mi a csodával mérgeződött meg ez az ember? Ha egyszer ezt megtudhatnánk...

Befejezés köv...

Előző rész...

Első rész...

Dezső Ilona Anna