Döme Zsuzsa - Mátyás gödre

Gödörfalva és Nagygödörfalva népe hosszú évszázadokon át jó barátságban élt egymás mellett.

Harcok, háborúk idején egy emberként fogtak össze, hogy megvédjék földjüket, házaikat; jöhetett török, tatár, orosz, labanc, mindig győzedelmeskedtek felettük. Békességes időkben a két falu együtt védekezett a tűzvész, árvíz vagy más természeti csapás ellen, ínséges esztendőkben pedig gabonával, lóval, kétkezi munkával voltak egymás segítségére. Egymás falujából házasodtak, egyforma volt dallamviláguk, táncuk, közös volt a templomuk, bánatuk, örömük - közös volt a sorsuk is. Nem véletlen, hogy csak így emlegették a két település népességét összefoglaló néven: „közösgödriek".

Találó volt az elnevezés, a két falu határán ugyanis egy olyan irdatlan mély szakadék tátongott, hogy abba élére állítva elfért volna egy harmadik község teljes lakossága is. Ebbe az óriási gödörbe szokták hajdanán becsalogatni az ellenséges hadakat, hogy aztán némi furfanggal - amelyért nem kellett a szomszédba menni, hiszen atyámfiai, komái, szomszédjai voltak egymásnak - föntről fogságba vagy túszul ejtsék, netán megsemmisítsék őket.

Az utóbbi évtizedekben azonban, amióta béke uralta Magyarországot, békétlenség költözött a vidékre. A rapsicok közt nem volt vita, ők viszonylag gyorsan elrendezték egymás közt a határkérdéseket, hanem a két falu elöljárósága elkeseredett harcot, vérre menő tulajdonvitát folytatott egymással. Az óriási szakadék ugyanis éppen a mezsgyén állt, s mivel telekkönyvileg egyik falu sem rendelkezett vele, mindkét település magáénak akarta. A falvak kollektív emlékezete segíthetett volna a vita eldöntésében, ám egyik falu legöregebbje sem tudott mást mondani az egymást követő határjárások alkalmával, mint amit egykor őseitől hallott: ez a gödör közös volt, mióta világ a világ. És itt meg is állt a tudomány. Hiába jöttek szemfényvesztő felszerelésükkel a jól fésült inzsellérek - vagy ahogy későbbi korok nevezték őket: földmérők -,  nem volt mit méricskélniük, mert a gödör nem tartozott se ide, se oda. A gödör közös volt.

Az idők során különféle, jobbnál jobb elképzelések születtek a szakadék hasznosításáról. Az egyik falu víztározót, a másik komposztálót akart benne létesíteni, de minden kezdeményezés hamvába holt a másik fél heves ellenkezése miatt. Odáig fajult a dolog, hogy a fel-fellángoló, késhegyre menő vita immáron nemcsak a falvak elöljáróságát, hanem lakosait is megmérgezte. Évtizedekig tartott a küzdelem, amelyben felőrlődött erő és ideg, de egyik fél sem hagyta, hogy a másiknak legyen igaza. Lassan aztán belefáradtak a viaskodásba, s elérkezett az idő, amikor már feléje se néztek közös gödrüknek... A tátongó szakadékot és környékét benőtte a gaz.

Gödörbe került az ügy, de szerencsére gödörbe került Mátyás király is. Az úgy volt, hogy föntről figyelte, meg is elégelte az örökös torzsalkodást, meg aztán sajnálta is az enyészettől ezt a ritka szép vidéket, s elhatározta, hogy véget vet a vitának. Cselédje gúnyáját magára öltve fölkerekedett, s elindult. Ment, ment, mendegélt. Ment az orra után - nem volt nehéz -, egyszer csak váratlanul egy sűrű, indákkal teleszőtt, embert rég nem látott területre ért. Ott aztán vége is lett a vándorlásának. Mert mit látnak szemei? Semmit. Bele is esett egy jókora gödörbe. Sokáig kuksolt ott szegény, egészen addig búsult a gödör legalján étlen-szomjan, amíg el nem jött a legközelebbi határszemle ideje, amelyen a polgármesterek és elöljárók hivatali kötelességükből kifolyólag ügyvédek és más fontos személyek kíséretében régi szokásuk szerint most is megjelentek, hogy minél kardosabban védelmezzék saját falujuk jól felfogott érdekeit.

- Hé, emberek! - kiáltott lentről Mátyás halkan, mert jártányi ereje sem maradt, s a hangja is berekedt saját segélykiáltásaitól. - Hé, emberek! Én vagyok itt, Mátyás!

A polgármesterek összenéztek. Vicces kedvében lehetett az egyik, mert lekiabálta:

- Mátyás meghalt!

- Mikor volt már az?! - legyintett fátyolos hangon a király. -  Feltámadtam!

Futótűznél sebesebben terjedt a hír: egy magát Mátyásnak nevező személy a közös gödörben rekedt. Nosza, összefutott a falu népe megint, mint régen, mikor bajban volt a haza. Nem nézték, ki fia-borja esett a jókora odúba; a magukkal hozott köteleket gyorsan összecsomózták, s leengedték a mélybe.

Mátyás megkönnyebbülten mászott ki az óriási veremből.

- Jó kis halastavat lehetne itt létesíteni! - mondta (mert most már, hogy kiszabadult, könnyen beszélt), s lemutatott tágas ideiglenes hajlékára.

Mindenkinek tetszett az ötlete, de aggályok sora merült fel a települések lakóiban. Ki finanszírozza a beruházást? Kinek lesz majd ingyenes horgászengedélye? Ki telepítse a halakat? Kié legyen a hal? Felparcellázzák-e a környező vidéket? Fellendül-e az idegenforgalom? Mennyi bevétel származik majd belőle? Kié lesz a halastó?

Mindkét falu magának akarta a dicsőséget is meg a hasznot is, sehogy sem tudtak megegyezni.

- Nem lehet igazságot tenni. Hiába, meghalt Mátyás, oda az igazság! - mondogatták.

Mátyásnak pihent agya volt, a több mint ötszáz év alatt volt ideje ott fenn a magasságban a magyarság sorsán töprengeni.

-         Az évszázadok vihara úgyis összekovácsolta a két falu közösségét, vonódjék hát össze a két település, s mindjárt közös lesz ismét a gödör.

Az épkézláb javaslattal mindenki egyetértett, ám az új helyzet ismét kérdések sorát vetette fel. Mi legyen a neve a két falu egyesüléséből létrejött újnak? Gödörfalva legyen-e, vagy inkább Nagygödörfalva?

-         Legyen Mátyásgödre! - zárta le a vitát Mátyás király.

Így tett ismét igazságot, anélkül, hogy az utókor ezt is neki tulajdonította volna.

Mátyásgödrén azóta két búcsút tartanak évente: egyet a gödriek, másikat a nagygödriek kedvéért. A falubelieknek szép szokásukká vált, hogy egymás után háromszor emelik poharukat, úgy koccintanak: egyszer a gödriek, másszor a nagygödriek, harmadszor pedig közös gödrükbe rekedt királyuk tiszteletére.

Aki nagy halat akar fogni, járjon utána!

Döme Zsuzsa