Döme Zsuzsa - Mátyás kincstára

Ez a mendemonda akkortájt kezdett el keringeni, amikor Mátyás még nem az égből, hanem hazája megszentelt földjéről igazgatta országát.

A török elleni csaták köztes, viszonylag nyugodtabb idejében híre ment, milyen lelkes híve Mátyás a szellemes mondásoknak, csalafinta fogadásoknak. Tódultak is a népek a királyi palotába! Jöttek huncut vándorlegények - még a szemük sem állt jól -, tűzről pattant menyecskék és kiszolgált obsitosok; az ország minden tájáról sereglettek a különféle rendű-rangú népek, hogy agyafúrtságukkal, páratlan leleményességükkel elkápráztassák a királyt.

-        Adjon isten, jó napot! Honn van-é Mátyás?

Istókuccse így volt ez, ahogyan regélem, mert ha hiszitek, ha nem, akkortájt mindenféle hókuszpókusz meg teketória nélkül járulhatott Mátyás elé a magunkfajta. A legcsalafintábbakat, akik meg tudtak felelni uralkodónk találós kérdéseire, magánál tartotta a király, aki ezeket a minden hájjal megkent komákat, ravasz fehércselédeket addig ajnározta, addig kényeztette, míg azok  teljesen a fejére nem nőttek.  Volt ennél nagyobb baj későbben Mohácsnál, annyi bizonyos, de idő odatelve úgy megszaporodott a jelképes szót, rejtélyes beszédet mesteri szinten művelők száma a királyi palotában, hogy jóformán lépni se lehetett tőlük. Hát ezért látta elérkezettnek az időt jó Mátyásunk arra, hogy minimum hétnapi országjárásra menjen.

A történelmi igazsághoz hozzátartozik, hogy a török elleni hadviselés, a fényűző építkezések és a folytonos könyvvásárlás annyira felemésztették a királyi vagyont, hogy előfordult: a kellő furfanggal, rafinériával megáldott szolgáknak időnként kettős munkakört is el kellett látniuk. Gondolta magában Mátyás, nem mehet ez így tovább, hogy neki még egy főállású fölkeltegetője sincsen; föl kell tölteni valahogyan azt az elapasztott királyi kincstárat, ha addig él is, mert ha ő nem teszi meg, akkor az utódok közül egy se, az már bizonyos.

Magához intette hát udvari bolondját, aki nem akármilyen bolond volt ám, hanem minden bolondok legbolondobbika, s szemlátomást értett is ura és parancsolója szeme villanásából.

-        Egyet se féljen, felséges királyom! Mire egyet térül, kettőt fordul, három lesz belőle!

-        Hát jó - nyugodott meg Mátyás -, járasd csak velük a bolondját!

Azzal fölszedelőzködött, hogy bevett szokása szerint nyakába vegye az országot.

Jó, jó, mostanság tudvalevő, de akkortájt még nem volt az, hogy Mátyás nemigen szerette palotája falai között tölteni az idejét. Egy darabig elvolt, olvasgatott meg gyönyörködött az iniciálékban, levelek írásával is múlatta az időt, ám ha már nagyon összefutottak szeme előtt a sorok, vagy ha megelégelte az eléje járuló atyafik véget nem érő panaszait, váratlanul mehetnékje támadt, s inasa kölcsönvett hacukájában kisebb-nagyobb felfedező útra indult. Most is ki tudja, merre járt, hol volt, hol nem volt éppen... Ment, amerre szeme látott. Jobbára övéihez tartott. A köznép közé vegyülés volt neki a legkedvesebb mániája, meg aztán saját szemével akarta látni, hogy' s mint mennek a dolgok sokat sanyargatott országában.

Hát jó. Elment, hát elment.

Távoztával ősi igazság ült törvényt a palotában: ha nincs itthon a gazda, cincognak az egerek. A cincogások sorát szokásához híven az udvari bolond nyitotta meg. Csavargásnak indult királya palástját nyaka köré kerítette, s azonmód a helyzet magaslatára lépett: kényelmesen fölkucorodott a trónra, onnan hintáztatta, lógázta alá a lábát az istenadta. S várta lelkesen a többieket.

Hamarost jöttek is. Tudták a szabályt. Hogyne tudták volna, hiszen nem először ment kenyéradó gazdájuk országjárásra!

Mert hogy egyik szavamat a másikba öltsem, az a jó magyar gyakorlat alakult ki Mátyás távollétében, hogy a cselédek halaszthatatlan teendőikre való hivatkozással pénzmegváltás ellenében  elkérezkedhettek ügyeik intézésére. Igen ám, de a bolond általában csak azt engedte el, aki elismerésre méltóan elmés ürügyet talál ki kényszerű távozása alátámasztására.

Bezzeg most nem kötekedett senkivel! Egykettőre útjára engedte a csípős nyelvű szakácsnét, a finnyás pohárnokot, pöffeszkedő kincstárnokot, szélnek eresztette a kovácsot, az íródeákot, a parádés kocsist meg az előkelő palotaőrt, aki ajtónálló is volt egyben. Két kézzel adta áldását a fortélyos inas és a pirulós cselédleány szerfelett gyanús távozására, s beszélik, hogy a lovászfiúnak még integetett is... Szétszóródott a palota népe a szélrózsa minden irányába, a kincstár meg gyarapodott, töltődött erősen. Elsőbben bongva, későbben csengve hullottak a jó magyar forintok Mátyás kasszájába. Tekintélyes summa gyűlt össze, ne kérdjétek, mennyi. Annyi, amennyi, még a bolond se tudta volna megmondani, hát akkor én.

Míg a bolond a kincstárat, én a szót szaporítottam, Mátyás a maga mögött hagyottakat vette lajstromba. Hat kerek napon át kódorgott épp eleget, gondolta, a hetediken megy izibe hazafele. Ment, mendegélt, mint a mesékben szoktak azok a királyok, kiket az idő tájt nem gyötört még a csúz úgy, mint későbben Mátyást. Virágos jókedvében versenyt fütyörészett a madarakkal, szívében a nép szíveslátását, lelkében bölcsességüket hordozta, fejében pediglen egymást kergették a magosba törő szebbnél szebb gondolatok... Útja során becses történeteket osztottak meg vele éltes emberek ama nagy Hunyadiról, kit jó Mátyásunk apjának nevezhetett, s kinek emlékére azóta mind a mai napig délidőben megszólalnak a harangok...

Haj, minden szentek! - gondolta magában Mátyás -, ha ő ezeket a legendákat jokulátorokkal megénekeltethetné! Hát még ha történetírókat is felfogadhatna! S ha már lúd, legyen kövér: hármat egyszerre - mert hát három a magyar igazság...

Eddig jutott Mátyás az életet megrontó ábrándozásban, amikor egyszer csak azt vette észre, hogy hipp, hopp, haza is ért. Abban a minutumban azt is észrevette, hogy palotája kong az ürességtől. Mindjárt gyanította, hogy ez csak jót jelenthet.

-Megvan-é az a három? - kérdi az udvari bolondot, de csak a szemével.

Szaltót vet a kérdezett, utána meg nagy hajlongással nyitja meg Mátyás előtt a kincstár veretes ajtaját.

-        Íme, felséges királyom, életem, halálom!

Nézi, nézi Mátyás a három ládát, s alig hisz a szemének. Annyi jó forint, körmöci arany fénylett azokban, hogy a napba lehetett nézni, de szemvilágvesztés nélkül amazokra egyet se.

Na, jó, elismerem, ez túlzás némiképp, mert a harmadik ládika nem volt színültig tele - de még abban is annyi, de annyi volt az arany, mint réten a fűszál. No, akármennyi, testvérek között is sok, nekem elhihetitek.

Hej, megörült Mátyás a tenger kincsnek! Kedvtelve pödörgette nemlétező bajuszát.

-        Nemhiába három a magyar igazság!

-        Meg egy a ráadás! - tartotta kezét a bolond.

-        Hadd el, vidd el!

Ekképp rövidre fogta Mátyás a hálát, s azonmód udvari bolondja hóbortos sipkájába csapott a forintok közül nem egyet, de százat. Vett is az a pénzen akkora földet, amekkorát sem azelőtt, sem azóta nem méricskéltek szerte a  honban se keresztbe, se hosszába, úgyhogy a bolond fiai, meg annak a fiai, meg azoknak a maradékai mind a mai napig azon szántanak, vetnek, aratnak.... Hát ha csak idegen kézbe nem kerültek  azóta azok is, vaj mi...

Haj, ki tudja! Így volt-e? Igaz volt-e? Jó hinni, hogy így történt, s nem is lehetett másként, mert akkor példának okáért én honnan is szereztem volna róla tudomást?

Hanem ha mégse hiszitek, járjatok utána, s kérdezzétek meg a bolond fiainak a fiainak a fiait, mert azok még ma is élnek valahol, ha csak meg nem haltak.

Döme Zsuzsa