Döme Zsuzsa - Mátyás visszatért

Az örök vadászmezőn földöntúli béke lengett, a csöndet csak a nyújtózkodó király csontjainak öreges ropogása törte meg.

A hosszú, több évszázados álom, amelyet az Úr 1490. esztendejében a magyar történelem bocsátott reá, elgémberítette tagjait.

Gazdája komótos szedelőzködéséből a hűséges szolga szempillantás alatt értett: szó nélkül vetette le magáról viseltes gúnyáját.

- Eléggé vásott az ülepe - állapította meg tárgyilagosan Mátyás, égi fény felé tartva a kopott ruhadarabot.

- Elébb vásik, ha ketten hordják! - csattant fel a szolga. - Aztán vigyázzon, felséges királyom, nehogy felismerjék!

- Ugyan már! Honnan, miről ismernének fel?

- Az orráról, uram, az orráról! - Amint kimondta, meg is bánta, megpróbálta hát tompítani nyelve élét.

- Aztán merre lesz az a messzi? - kérdezte, miközben ehetetlen égi mannát gyömöszölt útravalóul nagy igyekezettel ura foszladozó kölcsöndolmánya mellényzsebébe, de nem várt választ kérdésére. Régen letett már arról, hogy kenyéradó királyát lebeszélje országjárási mániájáról.

Mátyás elindult.  Nyűtt bocskora kívülről tudta a járást. Emitt kavicsos, poros út, amott sáros ösvény, máshol aszfalt terült lába elé. Az egykor vadregényes rengetegben - helyén sűrűn ültetett fenyves áll - a szomjat oltó régi csorgót hiába kereste, a forrás táplálta patakot és az azt körülvevő ingoványos területet meg mintha a föld nyelte volna el. A nap járása és a harang zúgása adott csak támpontot tájékozódásához.

- Adjon isten, jó napot! - köszöntötte az első útjába akadót, mihelyt megérkezett. A megszólított csak biccentett, s folytatta sietős útját.

- Adjon isten! - emelte meg inasától kölcsönvett süvegét a király másodjára is, de most sem járt szerencsével.

- Tán nem magyarok lakják ezt a földet? - kérdezősködött a harmadik szembejövőtől, aki válasz helyett  bólintott, s szabad kezével - a másikkal egy telefonfélét markolt - a lelakatolt élelmiszerbolt bejárati ajtaján árválkodó magyar nyelvű feliratra mutatott:

 - Hitel nincs.

- Magyarok laknak hát erre mégis! - sóhajtott megkönnyebbülten Mátyás, és leült egy út szélén felejtett beton kútgyűrűre. Különös formájú két- és négykerekű járgányok suhantak el halk surranással mellette. Egy közeli ház homlokzatán hirtelen megpillantott egy nagy, fekete hollót. Megdobbant a szíve...

Korai volt az öröme. A posta, amely emblémául választotta családja stilizált címerét, zárva volt, az iskola szintén. A községi klubkönyvtár bejáratán lakatban végződő vastag vaslánc lógott...

Kíváncsian téblábolt a térkövezett járdákon. Takaros porták, rendezett udvarok figyelték. Furcsállotta, hogy nem érez szénaillatot. Ember, állat sehol. Tyúk nem kárált, kakas nem kukorékolt, ló nem nyerített.  A kerítések mögött acsarkodó ismeretlen fajtájú kutyák veszettül jelezték a faluba tévedt idegent, de ugatásukra senki sem nézett ki a dúsan lefüggönyözött ablakokból. Az utcákon, a házak előtt sem voltak trécselésre alkalmas fapadok, mint régen...

Volt más furcsaság is. Teleház - betűzte a községháza előtti hirdetőtáblán. Félhomály, villogó fények, zord monitorok, szokatlan zajok... Tovább nézelődött. Tanácsterem - olvasta. Kíváncsian lépett be a résnyire nyitva hagyott ajtón. Gondterhelt emberek ültek a hosszú asztal mellett, figyelemre se méltatva a csavargónak látszó jövevényt.

-         Ide senki sem tér vissza, mert nincs munkalehetőség - mondta egyikük.

-         Hát a föld? A föld sem ad elég megélhetést? - kérdezte a legfiatalabb.

-         A föld?! Ki ért már ahhoz? És különben is: idegen kézben van az már!

Mátyásnak elszorult a szíve. Hát nem volt elég a törökdúlás, tatárjárás? Hát hiába folyt a vér?! Idegen kézbe került a magyar föld - megint?!

Ahogy jött, észrevétlenül és csöndben távozott. Bánatában a fogadónak látszó, „Restaurant" feliratú hivalkodó épület felé vette az útját. A pult körül ácsorgó borostás férfiak közé nem volt nehéz elvegyülni; a társaság az első kör után cimborájává fogadta.

Fertály óra sem telt belé, mindent tudott.

-         Ősztől már az alsó tagozat is megszűnik. A gyerekeket iskolabusz szállítja

majd a körzeti általános iskolába.

- A legközelebbi orvosi rendelő a harmadik faluban van.

- Többet temetünk, mint keresztelünk.

- Utunk már van, csak éppen nem jár rajta senki.

- Miért jönne erre bárki is? Erre még a madár se jár!

- Pedig egykor Mátyás is megfordult nálunk.

- Járt erre valaha a király?! Emlékeznek-e még rá? - kérdezte felcsillanó szemmel az idegen.

- Hát persze, álruhában. Azt gondolta, úgysem ismeri fel senki, de minket már akkor sem lehetett félrevezetni. Na, hallja, amekkora nagy orra volt annak.....!

Nevetgéltek. A királynak jókedvében segíthetnékje támadt, hiába, a hosszú időn át követett gyakorlatot nem olyan könnyű elfelejteni.

- Mátyás királyra kell építeni a stratégiát, nincs mese. A vidék turisztikai vonzerejét a Mátyás-legenda fogja megalapozni - jelentette ki.

Kapva kaptak az ötleten. Felpezsdült a környék. Az emberek ismét padokat ácsoltak házaik elé, ahol esténként aprólékosan megvitatták vállalkozásuk részleteit. A csöndes faluba élet költözött, fellendült a kézművesség, a kultúra és a kereskedelem. A pék újra kinyitotta üzletét, hogy Mátyás-cipót süssön, a vargává lett cipész Mátyás-sarut kezdett gyártani, a pályázati pénzből sebtében felújított könyvtár Corvina-kiállításnak adott otthont, a közös összefogással megmentett posta pedig Mátyás király címeres bélyegével lepte meg az arra járókat... 

- Végre elemében van - pillantott a nyüzsgő sokadalomra elégedetten Mátyás égi szolgája.

Mátyás akkor már messze járt. Hírét vette ugyanis, hogy segítségre és jó ötletre lenne szükség másutt is. Azóta járja az országot fáradhatatlanul.

Ha találkoztok vele, szóljatok már neki, hogy jöjjön el felénk is, mert nagyon várjuk.