Döme Zsuzsa: Mátyás szolgája
Hiába kémlelgetett, az alant elterülő tájon sem dús kalásztengert, sem homlokát törölgető, verejtékező embert nem látott.
Az egy-két évszázaddal ezelőtt sűrűn fel-felhangzó népdalok foszlányai sem zengtek, mostanában mintha nem hallatszottak volna föl az égig. Nyugtalanította Mátyást ez a mérhetetlen szótlanság, csüggedt tétlenség, arról nem is beszélve, hogy már megint rátört a segíthetnék.
Szent Péter mindenkori kapuőr gondterhelten állott egyik lábáról a másikra, ingerülten csörgette kulcscsomóját. Megszokta, hogy ide mindenki bebocsátást kér, kifelé ezen a minden valószínűséggel meghibbant hajdanvolt uralkodón kívül eleddig még senki sem kívánkozott.
- Már megint?! - kérdezte sajnálkozva, szemrehányóan, de azért kellő tisztelettel hozzátette: - Hát csak kopogtasson felséged, ha visszajön!
Na, nem mintha a kopogtatásnak bármiféle jelentősége lett volna. Az ajtó mindig nyitva állt, csak az nem ment be rajta, aki nem akart - s bizony akadtak ilyenek is szép számmal, de róluk inkább majd máskor ejtsünk szót.
Mátyás nyakába vette az országot. Ment, mendegélt, de ez nem is érdekes annyira. Vessünk inkább egy pillantást égen-földön hűséges szolgájára!
Szolgája arra ébredt, hogy majd megveszi az isten hidege, lábfeje ugyanis kikandikált takarója alól. Szempillantásnál is hamarébb észrevette, hogy nem is megszokott bekecse, hanem királya évszázadok alatt rongyosra nyűtt palástja védi didergő testét.
- Teringette! Hát nem elvitte?! - dörmögte, de nem neheztelt igazán. Kezdett elege lenni a több évszázados semmittevésből neki is. Törte is a fejét, mit tehetne...
Hirtelen lelt rá a megoldásra, de akkor aztán meg sem állt Szent Péterig.
Szent Péter halálosan unta már a folytonos készenlétet, a véget nem érő ájtatoskodást, ráadásul a sok ácsorgástól olyan kimerült és álmos volt, hogy legszívesebben állva elaludt volna, ha mert volna - de nem mert, hátha meglátja a feje fölött trónoló Magasságos.
No, elég az hozzá, a két öreg addig sugdosott, addig pusmogott, míg ki nem fundálták, hogy helyet és ruhát cserélnek. Vénül már az Úr is, alig lát, észre sem fogja venni a változást, Szent Péter végre jól kialussza magát, az inas meg a kapuőrzés magasztos feladatának ellátása közben kedvére traccsolhat.
- Mindenki jól jár - gondolták.
Három rigórikkantás sem telt belé, Szent Péter horkolása máris be- és megtöltötte az eget, Mátyás szolgája meg hosszú idő óta először végre hasznosnak érezve magát türelmesen ki is faggatott mindenkit, hogy miért, miképpen, egyébiránt, hogy s mint...
Ideje, hogy most visszakanyarodjunk a mi jó királyunkhoz! Szegény feje senkit sem talált Magyarhonban, aki tényleges munkát akart volna végezni, vagy akibe egy csipetnyi lelket önthetett volna, mert totális búskomorságba esett a magyar. Igazságot sem tudott senkinek sem szolgáltatni, mert az emberek nem igazságra - gazdagságra vágytak, így hát Mátyás, az igazságos, dolga végezetlenül, keserűen kullogott vissza mindig is ideiglenesnek tekintett égi szálláshelyére.
Hanem a mennyország kapuja elé érve igencsak elcsodálkozott. A máskor szellős, fényes úton templomi gyülekezetnyi páciens várakozott mennybemenetelre. Mit tehetett volna mást - Isten színe előtt minden ember egyenlő! -, levette fejéről inasa vásott süvegét, és beállt ő is az égbe kívánkozók végeláthatatlanul hosszan kacskaringózó sorába. Ott aztán hamar megneszelte, mi végre a türelmes várakozás: egy királyi palástos jóember csak azt engedte be, aki megfizeti a kapupénzt. Mátyásnak szokás szerint üres volt a zsebe; titkon protekciót remélt. S mivel bőségesen volt ráérős ideje, elképzelte magában, milyen jól szolgálná ez a temérdek kincs övéi boldogulását. Még azt is kitalálta, hogy a pénzt porciókba adagolja, utána meg ládikákba rejtve jól elássa - újabb ürügy a hazamenetelre -, hogy kapavágáskor váratlanul forduljanak majd ki a földből. Lesz is nagy öröm!
El lehet képzelni, mennyire megmelegedett a szíve a mi királyunknak, amikor a kapuhoz közeledvén látta, hogy szolgája minden egyes ezüst dukátot, fényes tallért, arany forintot először jól megköpdös - apád, anyád ide jöjjön! -, utána meg akkurátusan elhajít, de úgy ám, hogy azok csakis magyarok lakta területekre pottyanjanak!
Ha Szent Péter az idők végezetéig horkolt volna, nem lenne tovább mit írnom, de minekutána alaposan kipihente magát, őrségváltásra jelentkezett saját jól bejáratott felségterületén. Átlátta azonnal, mire megy ki a játék, s mivel minden szentnek maga felé hajlik a keze, megpróbálta bő ruhája korcaiba menekíteni a kincseket, ám a mi inasunk addig tüsténkedett, addig ügyeskedett, míg valamennyi csengő arany, ezüst dukát, fényes tallér, ritka krajcár földet nem ért kicsiny hazánk földjén...
No, hát így esett, hogy aranyeső esett egyszer... Egyszer volt, régen volt. Ha így volt, így volt, ha nem így volt, ne engem szapuljatok, én csak elmondottam volt, mit öregapám is a maga öregapjától hallott. Adjátok tovább ti is! Oszt kész.
Vissza a főoldalra

Helyesen: lelepleznek MAGUKBAN mindent
A "minden szentnek maga fel hajlik a keze" mondásnak érzésem szerint kétféle, kétszintű jelentése van:
A hétköznapi életben megszokott, népszerű jelentése csupán az álszentekre vonatkozik.
Magasabb szinten igazi szentekre vonatkozik, akik ritkák, mint a fehér holló (és nem egyházi bizottságok értékítéletén múlik, hogy ki az).
Ők nem kímélik magukat, hanem lelepleznek mindent, ami hamisság, (akár csoportos) önérvényesítés, önzés, ezáltal lehetőségük nyílik - egy magasabb erő segítségével - felülemelkedniük ezeken.
Nagyon tetszett a meséd.
Gratulálok!
Szép napot kívánok, oszt kész!:D
Úgy látszik, Mátyásnak, az igazságosnak, helye van minden korban... Hiszen "vénül már az Úr is".










