Egy öngyilkos emlékére

Minden ember életében vannak olyan élmények, amelyek a tapasztalás bizarrsága, szürrealista megélése miatt, egy életen át kísértenek, bizonyos élethelyzetben eligazítanak. Ez is egy ilyen történet!

Egy öngyilkos emlékére

Amikor megláttam ép Ikaroszként szállt

alá egy panelhegy lépcsőházi ablakából,

mozgott ügyetlen-tehetetlen, a gravitációtól

behatárolt időkeretben. Majd tompán

landolt a betonon. Csak feküdt ott némán,

mozdulatmentesen. Segítségért nem kiál-

tott, csak feküdt, míg én rohantam felé

mindent hátrahagyva, félig parkolt autót

benne lévő táskát, kacatot.

Volt még élet benne, de zavarodott

opálos volt a tekintete. Nem tudtam

a szeme színét megjegyezni, tán szürke,

vagy kék. A feje félrenyaklott, ahogy a

betonba csapódott. Halovány kis

vérpatakocska szivárgott, onnan ahol

a törött nyelőcső porca a finom nyakbőrt

belülről átszúrta. Teste már nem mozgott,

kezei-lábai furcsán kitekeredve, ernyedten

a test mellett, félig önállósodott helyzetben,

laza, szürrealista elrendezésben.

Nem szólt egy szót sem, a 9 emeletnyi

zuhanás alatt sem, most meg már

minek. Biztos mondta már eleget, hogy

nem megy, nem mehet így tovább,

lehet, hogy értették is, de nem volt változás.

Most már mit is mondhatna, összetörve,

nyelni képtelenül, sokkban megfeszülten. Várni

már nem kell sokat, még egy utolsó rángás

a bal alkar inai megfeszülnek, miközben

megemelkedik akár egy groteszk báb, mintha

integetni akarna, köszönni búcsúzásként, nekem az

idegennek, kit most lát először, s utoljára.

De a mozdulatnak vége hírtelen, a szemhéj

megakad ott fenn, hogy a pupillák

rátágulhassanak erre a gyönyörű világra.

A száj kinyílik - egy utolsó apró kis mozdulat

kedvéért -, aztán a lélek elszáll, bele a nagy

misztikus köztudatba, az öröklét-nemlétbe,

vagy csak ő tudja hová.

Fotó: Michel Kirch