Eliza Beth: Esküvő

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer, hogy Napfény hercegnő és Vihar királyfi találkoztak egymással.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer, hogy Napfény hercegnő és Vihar királyfi találkoztak egymással. Vihar királyfinak nagyon megtetszett a hercegnő. Szép volt, derűs, vidám, magával ragadó. A birodalma szikrázó fényekből állt, mindenki szerette. Napfény boldog volt, és kiegyensúlyozott.

Tökéletes ellentétje volt a királyfinak, aki sötét volt, borús, és folyton kesergett valamiért. Ha csak kicsi bánata volt, halkan sírdogált, a földön lágy eső szemerkélt. Néha még az sem látszott, honnan esik, hisz felhőnek nyoma sem volt az égen. Ha megharagították, akkor viszont tombolt! Olyankor a földi emberek igyekeztek biztos helyre menekülni a haragja elől.

Napfény hercegnő érdekesnek találta az ifjú Vihart, annyira más volt, mint ő maga, és a sok ismeretlen tulajdonság rejtélyessé tette a királyfit. A titkok pedig mindig vonzották a nőket. Napfény sem tudott ellenállni. Csodálta Vihart, hogy milyen sokféle tud lenni. Gyengéd, kedves, gondoskodó, de pusztítóan haragos is. Megindította az ifjú királyfi gyengesége, hogy tud, és mer is sírni.

- Képtelen vagyok eltitkolni az érzéseimet - magyarázta Vihar. - És, ha megtehetném, akkor sem tenném meg. Hisz, ha én nem sírnék, a földön eső hiányában minden elszáradna, és kihalna az élet.

- Ha én nem ragyognék rájuk olyan erősen, nem párologtatnám el a folyók vizét, nem kellene gyakran sírnod! - döbbent rá Napfény.

- Ne vádold magad, szépséges hercegnő! - kérte a királyfi. - A földnek mindkettőnkre szüksége van. Fényre, melegre éppúgy, mint vízre.

- De, ha nem tündökölnék olyan fényesen... - kezdte újra a lány.

- Akkor hideg lenne odalent, nem teremnének a fák, nem lenne gabona, mert a növényeknek szükségük van rád. Nélküled meghalnak, növények nélkül pedig az emberek is elpusztulnak. És ekkor ugyanott vagyunk, mint, ha én nem sírnék többé.

- Mindketten kellünk nekik? - kérdezte a hercegnő naivan.

- Bizony, mindketten. Legokosabban tennénk, ha összeházasodnánk! - ajánlotta Vihar. - Akkor biztosítva lenne a földiek jövője, mert mi ketten mindig itt lennénk nekik.

A hercegnőnek tetszett a gondolat. Igen! Házasodjunk össze!

Az esküvőre minden meghívott vendég eljött. Milliónyi apró, hófehér bárányfelhő képében együtt hallgatták a jegyespár házassági fogadalmát.

- Szeretlek, és mindig szeretni fogom szikrázó szépségedet, te vagy, és te leszel életem tündöklő napsugara! - ígérte Vihar.

- Szeretlek, és kitartok melletted, míg világ a világ, de mindig adni fogok neked okot arra, hogy sírhass! - fogadta meg Napfény.

Így élnek ők azóta is az emberek javára, egyszer békében, máskor haragban egymással.

Amikor épp béke honol közöttük, a légköri egyensúlyt fenntartva hol Napfény, hol Vihar uralkodik az égbolton. Idelenn a földön világos van, meleg, és a megfelelő időben kellő mennyiségű csapadék.

Időnként a hercegnő szomorú mesét mond a királyfinak, kinek bánatában kicsordulnak a könnyei, és lágy permettel öntözi a földi vetéseket. Aranyló gabonatáblák köszönik neki az égi áldást.

Ha összevesznek valamin, elsötétül a mennybolt, dörög, villámlik, Vihar ekkor tombolva adja ki magából a haragját. Krokodilkönnyeket ejtve készteti fedél alá a szabadban lévő embereket. Persze, Napfény nem hagyja magát, itt-ott felvillantja sugárzó mosolyát, igyekezvén legyőzni élete haragos párját. Ilyenkor, amikor süt a nap, és esik az eső, mondják az emberek: veri az ördög a feleségét!

Talán égi kibékülésük a legszebb! Ha vége a vitának, Napfény teljes szépségében ragyog odafenn, de Vihar még könnyekkel szemében áll mellette, és a hercegnőt átölelve gyönyörű szivárványt képez a horizonton.

Saját fotó!