Eliza Beth: Tél

Ma már tudom, hogy miért kerültük el folyton-folyvást a Jézuskát, évek hosszú során át.

Réges-régi telek emléke dereng fel bennem... Kicsi gyermekként térdig a hóban, ami persze nem a hótakaró hibája volt. Nekem volt túl rövid a lábam, apámnak jó, ha a bokájáig ért. Szép szál daliás ember volt, a feje búbja olyan százkilencven centire volt a lábujjától. Jó nagyot kellett hajolnia, ha egy puszit akart nyomni az orrom hegyére. Legtöbbször felkapott inkább, és feldobott a levegőbe. Én sikongatva élveztem, hogy végre nagyobb vagyok nála.

Akkor is ezt tette. Úgy emlékszem, talán hatéves lehettem, hiszen azon az őszön kezdtem el az iskolát. Akkoriban már novemberben leesett a hó, nem kellett májusig várnunk rá, mint manapság. Hideg is volt, az orrunk szépen piroslott. Apa kivitt minket gyerekeket hógolyózni, szánkózni. Anyának nem volt kedve, azt mondta, fázik. Ma már tudom, hogy miért kerültük el folyton-folyvást a Jézuskát, évek hosszú során át. Mindig pont akkor jött, amikor mi hógolyóztunk apával.

Jó kemény golyóbist gyúrtam a frissen hullt fehérségből, és apa felé hajítottam. Nagyokat nevettünk, én is kaptam pár lövedéket. Orvul, a hátamba, az öcsémtől. Komoly csatát vívtunk, de az egyik lövésem túl hosszúra sikerült, és magasra is szállt. Ekkor fedeztem fel az ereszen lógó jégcsapokat.

Az elmúlt napokban kicsit megenyhült az idő, és olvadni kezdett a tetőről a hó. Mint cseppkő a barlang rejtekén, szép lassan, észrevétlenül nőttek egyre hosszabbra, vastagabbra a vízrudacskák. Hideg volt, de a nap szikrázott odafenn, mintha sejtette volna, hogy idelenn csillogó gyermekszemek figyelik. Az átlátszó jégcsapokon tündöklött a fény, csábított engem, hogy törjem le.

Apa felemelt, így épp elértem a végét. Megmarkoltam, és lefeszítettem a tüneményt. Csupasz tenyeremet rögtön lefagyasztotta, de oda nem adtam volna senkinek, semmiért azt a csodát. Kezem melegétől olvadni kezdett, ujjaim között csepegett a víz. Átvettem a másik kezembe, és végighúztam a tenyeremet az oldalán. Szemem elé emeltem, megpróbáltam átnézni rajta. Fényeket láttam, ragyogást. Apa nevetett, letett a földre. Az öcsém persze azonnal meg akarta szerezni magának a kincsemet. Én irigyen elfordultam, és mivel már szomjas voltam nagyon, megnyaltam a jégcsap hegyét. Finomabb volt, mint a kedvenc nyalókám, pedig nem is volt málna íze! Addig szopogattam lelkesen, amíg a nyelvem zsibbadtra fagyott. De addigra már nem sok maradt belőle.

Most már nem engedik a szülők, hogy a gyerekük lakmározzon a hóból, a jégcsapról nem is beszélve! De légköri szennyezés ide vagy oda, én bizony eddig még egy telet sem hagytam ki, és ha jégcsaphoz nem is jutottam, a havat mindig megkóstolom! Ha csak pillanatokra is, de visszahozom a gyermekkoromat...

Kép forrása