Évszakok

Nagyra nőtt a meglopott idő haragja...

Tavasz osont a horizont szélén,
reszketett, mint fűz a szélben.
Szerelem hajtotta, vágya űzte,
Tél várta felhők alatt az égen.

Összefonódott végtelen álom,
hó harmat csorgott le a fákon.
Ezer pillanatot őrzött az este,
oly sokáig vártak szerelemre.

Rohantak a napok, teltek a hetek,
nem akarták, de duzzadtak a rügyek.
Tél feledte a havazás kérlelő szavát,
Nem akart mást, csak a tavasz sóhaját.

Már ők is tudják, nagyot vétkeztek,
a korán fogant ibolya megszületett.
Gyenge, törékenyen ringatja a szél,
lassan elalszik, túlélésre nincs esély.

Még egy csók, egy árva pillanat,
havas eső hullik, föld felett, ég alatt. 
Nagyra nőtt a meglopott idő haragja,
sokáig fog neheztelni télre, tavaszra.

A kép forrása