Fény-fiam

Szörnyű érzés, amikor az ember elveszíti az egyik közeli hozzátartozóját. De amikor egy éjszaka alatt kettőtől is el kell válni...

 

Hideg februári délután volt, de ugyanolyannak tűnt, mint az összes többi, amikor a férjemmel karöltve sietve beléptünk a szüleim házának udvarába. A vén diófa vaskos, csupasz karjaival ugyanolyan fáradtan és komoran integetett az egyre jobban sűrűsödő félhomályban, mint előző nap, vagy mint egy héttel korábban. Már rutinszerűen jártunk át nap mint nap a munka után, a súlyos beteg apámat meglátogatni.

Anyám a konyhában tett-vett. Arca meggyötört volt, szemeiben félelem csillogott. Az amúgy is régóta szívbeteg szervezetét láthatóan még inkább megviselték a történtek. Néhány hete még egyszerre voltak bent a kórházban.

A kisszobába lépve ismét a szívembe mart az a különösen fájó érzés, amit az utóbbi hónapokban oly sűrűn meg kellett élnem. Amint végignéztem apám hihetetlenül beesett arcán, a sárgásra ráncolódott bőrén, egyszerre kerített hatalmába a fájdalom és a tehetetlenség érzete. Ő már rég felismerte a megmásíthatatlant, amikor mi még mindig újabb és újabb reményt üldözve próbálkoztunk tovább. S amikor láttuk, hogy minden orvos végképp tehetetlen, kívánságának engedve hagytuk, hogy az utolsó napjait otthon, a saját ágyában tölthesse.

Lassan és nehézkesen nyitotta ki a szemét, de fényének apró villanásából érzékeltük, örül neki, hogy itt vagyunk. Leültünk az ágya mellé, és beszéltünk hozzá, elmeséltük a nap történéseit. Kezdetben még figyelt is, ám egy idő után úgy tűnt, mintha teljesen másfelé révedt volna el.

- Fáj valamije? - kérdeztük, nem értve a valamit jelezni kívánó pillantásait.

- Nem... - nyögte halkan. - De én már nem érem meg a reggelt...

- Dehogynem! - vágtuk rá, de közben magam is elgondolkodtam rajta, vajon van-e még értelme a biztató szavaknak. Hiszen elképesztő, hogy egy 80 éves, csonttá aszalódott test, aki már hónapok óta nem vesz magához táplálékot, még mindig életben van, még mindig képes megtartani a lelkét.

Időközben a bátyám is megérkezett a feleségével, s csatlakoztak hozzánk. Már rég beesteledett, és készültünk volna haza, de valami mégis visszatartott bennünket. Volt valami baljós a szoba atmoszférájában, amitől nyomasztóbbnak tűntek a dolgok, mint máskor. A 20 éves szülinapját nemrég ünneplő fiam az air-softos barátaival bulizott, a lányomnak pedig a barátnői szerveztek meglepetés-partit a pár nap múlva esedékes 18. szülinapja alkalmából. Nem akartuk elrontani az ünnepüket, így nem szóltunk nekik róla, hogy nagy a baj. De tudtuk, hogy jó helyen vannak, jó társaságban, így hát tovább maradtunk, és fogtuk az apám kezét...

Neki lett igaza; nem sokkal éjfél előtt távozott el a lelke - csendben és békésen. Egyszerre rohant meg bennünket a gyász és a megkönnyebbülés érzése, hogy már nem szenved tovább. Egész éjjel mellette virrasztottunk, míg hajnalban el nem vitték a halottszállítók.

Felzaklatott lélekkel és kimerülten tértünk haza. A lányunk már aludt a szobájában, a fiunk viszont nem volt otthon. Próbáltam hívni a mobilján, de ki volt kapcsolva. - Ezek szerint jól sikerült a buli, és a barátjánál alszik - gondoltam magamban, hisz ez nem először fordult már elő. Hamar ágynak estünk, hogy mi is pihenjünk végre egy kicsit.

Alig zuhantam álomba, furcsa zajra riadtam fel, mintha valaki dörömbölne az ajtón. Kómásan botorkáltam ki a tetőtéri hálószobánkból, de ekkorra a férjem és a lányom már lementek. Amikor a fülembe hasított az iszonytató erővel hirtelen feltörő zokogásuk már tudtam, hogy valami nagyon nagy baj van.

- Mi történt? - kérdeztem kétségbeesetten, mikor megláttam, hogy egy rendőr és egy orvos áll az előszobában.

- Azt mondják, hogy Tomi meghalt! - zokogta a férjem. - Hajnalban kisétált a sínek közé és egy vonat elé lépett...

- Az nem lehet! - vágtam rá rögtön. - Az kizárt, miért tenne ilyet? Semmi oka nem lenne rá!

A rendőr - fiatal, megszeppent férfi - tapintatosan próbálta elmagyarázni a történteket. Közben az orvos mindenáron be akart adni nekem egy nyugtatót, de nem engedtem.

- Nem kell! Muszáj gondolkoznom, meg akarom érteni, hogy mi történt!

Hirtelen úgy éreztem, mintha percekre kiszakadtam volna a teljes fizikai világból, időtlenség és térnélküliségi vett körül. Az agyam közben tompán dübörgött. Még fel sem fogtam teljesen a tényt, máris az okokat kerestem. - Ez lehetetlen! Mi oka lenne rá, amikor világ életében olyan vidám volt, okos, intelligens, sikeres. Tele volt tervekkel úgy a következő napokra, mint a távolabbi jövőre. Szereti a régészetet, sikeresen túl van a vizsgáin, nagyon sok barátja van, szerető családban él. Akkor hát miért? Barátnő? Az sem lehet, hiszen nemrég szakítottak, már túltette magát rajta...

Az egész család órákig tartó nyomozásába telt, mire megtudtuk, hogy mégsem. A lány néhány héttel korábban azzal az indokkal hagyta ott őt, hogy ki akar költözni Írországba. Azon az estén viszont egy másik fiú karjaiba omolva volt ott, véletlenül éppen abban a kávéházban, ahol a fiamék. Miután ő eljött onnan, sms-t írt neki, de a lány nem válaszolt rá, mert véletlenül le volt merülve a mobilja. Elsétált a szüleim háza előtt, de véletlenül nem látta meg, hogy ott áll az autónk, s hogy valami baj lehet. Majd elsétált a másik szórakozóhely előtt, ahol a húga bulizott a barátnőivel, s ahová korábban még ő is be akart menni, de ekkorra már ez véletlenül sem jutott az eszébe...

Miközben óriási súlyként nehezedett a lelkünkre a mély gyász, s igyekeztük nap mint nap megharcolni ezzel az érzéssel, valahogy mégis azt éreztem, hogy túl sok ez a véletlen, talán valamiért mégis így kellett történnie.

Mindig is hittem, - nem, nem ez a jó szó, inkább tudtam, - hogy a lélek halhatatlan, s hogy a fizikai test, csak egy jelmez, amit egy-egy szerepjáték kedvéért magunkra öltünk. Ezen meggyőződésem tükrében szerveztük meg a temetését is. Az Univerzum Egyház főpapja tartotta a szertartást, mert tudtuk, hogy ő tudja, mi történt pontosan. Előtte és utána a kedvenc anime zenéi szóltak, mert tudtuk, hogy ő azt hallja. Az air-softos barátai katonai egyenruhában állták végig a díszsorfalat, s a sírnál díszsortűzzel búcsúztak tőle, mert tudtuk, hogy ő ezt látja, s örül neki.

Megdöbbentő volt látni, mennyi ember jött el a temetésére, hogy milyen sokan szerették. A volt gimnáziumi osztálya teljes létszámban felsorakozott, de ott voltak a tanárai, az igazgató, az általános iskolai osztálytársai, egyetemi, kollégiumi társai. Még az egykori óvónője is, aki a vállamra borulva azt zokogta, hogy „Tomika volt a szemem fénye!" De hiszen ő pontosan ilyen ember volt - csakis szeretni lehetett.

Azóta már egy év telt el. S bár a hitem megingathatatlan, azért a felső énemnek nap mint nap meg kell küzdenie az illúziókat maga köré vetítő egómmal. Sokan kérdezték már tőlem, hogyan tudom tartani magam, mitől vagyok ilyen erős?

Nos, egyáltalán nem vagyok az. De azt tudom, hogy bármi rossz is történik velünk az életben, az mind okkal történik, jobban mondva az mind értünk, a lelkünk fejlődése érdekében történik. Azóta már tudom, hogy Ő tanítani jött ide bennünket. Ám, mivel elvégezte a dolgát, továbblépett.

Akik csak ismertük, mind nagyon sokat köszönhetünk neki. A volt barátnője itthon maradt, stabil párkapcsolata lett, továbbtanul, s úgy tűnik, megtalálta az útját. A barátai azóta még jobban figyelnek egymásra, még nagyobb lett az összetartás köztük. De persze ez igaz az egész családunkra, s az ismerőseinkre is. Érezhetően nagyobb a szeretet, nagyobb az összefogás, a spirituális érdeklődésünk pedig őrült iramban megnőtt.

Mert szent meggyőződésem, hogy ez az az irány, amerre tovább kell haladnunk. Folyamatosan próbálom hát tágítani a tudatom határait, talán 2012 után ennek a mainál látványosabb eredményei is lesznek. Szóval próbálunk továbblépni, és nem elfelejteni azt, hogy találkozunk még drága Fény-fiam. Ebben egészen biztos vagyok! Mint ahogyan a koszorú szalagjának felirata szól: „Köszönjük a húsz év csodát, s találkozunk még odaát!"

temetés

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
dezsoili
#12. 2012. március 27. 20:28
Nem ma este olvastam el, csak aludni kellett rá párat, hogy megköszönhessem őszinteségedet. Mindenek előtt részvétem. Megosztottad életed egyik, ha nem a legborzalmasabb éjszakáját velem is. Méltó emléket állítottál gyermekednek ezzel az írással. Hihetetlen erő és jóság árad minden szóból. Nem hibáztatsz senkit, nem lázong, levonod a tanulságot. Megköszönöd azt az időt, amit veled töltött el. Isten áldjon meg.
harunalrasid
#11. 2012. március 26. 13:10
ige, a lélek. ha valaki tud benne hinni, annak tényleg segít elviselni az elviselhetetlent, és bízni a másban és másholban.
nos, én nem hiszek, de az írás ettől még jó, megkapó...
Fitó Ica
#10. 2012. március 26. 12:01
Nagyom erős hit kell ahhoz, hogy így tudd feldolgozni ezt a tragédiát.
Nem lehet annál nagyobb fájdalom,mint ha az ember a gyermekét temeti.
Hited átsegít, jó annak, akit Isten ilyen erős hittel áldott meg!
Részvétem!
Ica
Rimalány
#9. 2012. március 25. 21:45
Kedves Hozzászólók!
Köszönöm a soraitokat. A történet sajnos az utolsó szóig teljesen igaz, semmit nem színeztem rajta, sőt a terjedelmi kötöttség miatt még sok dolgot ki is kellett hagyjak. Az Univerzum Egyháza is létezik, rá lehet keresni a neten, mint ahogyan a fiamra is a facebookon Móré Tamás néven. Nem azért írtam le ezt, hogy dicséreteket gyűjtsek, hanem hogy egyfajta mintát mutassak, hogy lehet, sőt kell hinni, még inkább tudni, és hogy ez mások számára is elérhető!
Fer-Kai
#8. 2012. március 25. 21:00
S Fény-nagypapával és az összes Fénytestvérrel is.
andor
#7. 2012. március 25. 18:42
"Honnan jöttél, hová tűntél lélek? Döbbent csend erre a válasz"
Hogy honnan jött, azt tudod, 20 éved volt rá, hogy megismerd! Ez növeli a fájdalmadat, mikor fölteszed a kérdést magadnak, hová és miért tünt el? A választ, a vigaszt magadnak kell megtalálni, és ehhez a legjobb utat választottad!
Írásod őszintesége is erről árulkodik!
Andy
Answer
#6. 2012. március 25. 18:29
Már a cím is megkapó.
Nem mondhatom egy ilyen eseménysor leírására, hogy gratulálok a remek fogalmazásért, hiszen nagyon fájdalmas történet pedig tennem kéne.
Oldódik ez az érzés, a lélek halhatatlanságának
tudatában, amelyet közvetítesz.
Nagyon sajnálom a történteket, de örömmel tölt el, hogy bízol abban, ismét találkozol a Fény-fiaddal.
Adja az ég, hogy így legyen!
Eliza Beth
#5. 2012. március 25. 14:51
Mindenképpen remek írás!
Juhász Kató
#4. 2012. március 25. 13:31
Nem kétséges, hogy a történet valós.
Azon szerencsések közé tartozol, akik hisznek a lélek halhatatlanságában, s így könnyebben fel
tudják dolgozni a veszteséget.
Jó és rossz dolgok nem véletlenül történnek velünk, én is ezt vallom.
Tominak ennyi idő adatott életfeladatának elvégzésére, de lélekben mindig veletek marad.
rapista
#3. 2012. március 25. 13:29
"Az Univerzum Egyház főpapja tartotta a szertartást, mert tudtuk, hogy ő tudja, mi történt pontosan."

Remélem, jól értelmeztem: FANTASY IRODALOM!

De emberi érzelmekre épül, az "anime zene" is ebbe az irányba mutat...
Az anime képek bájosan gyerekesek...

Jó írás, mert azonosulni lehet vele, mégis bizonytalanságban tartasz! Vagy talán éppen ezutóbbi miat!
Balage
#2. 2012. március 25. 11:08
Kedves Rimalány!

Csak remélni tudom, hogy nem igaz történetet meséltél! Bár az a fájdalom és átélés, mellyel megírtad mindezt tapasztalásra utal, nem beleélésre.
Írásod nagyon megfogó, nagyon kemény. Nehéz utána szóhoz jutni. Részvétem!
Balázs
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

Mellékhatás