Hatodik érzék - Petrozsényi Nagy Pál elbeszélése III. rész
Nevem Kocsis Ferenc. Ma töltöttem be 70. életévemet, és ugyancsak ma fejezem be azt a naplót, melynek írásába 2009. január 1-én nekifogtam.
III. rész
2009. május 10.
Már régebben megbeszéltük Márkkal, hogy meglátogatom az USA-ban. Előbb persze vízumot kellett szerezni. Nem ment nehezen, megszereztem, s már a repülőjegy is itt lapul a markomban. Online rendelés, a fiam küldte egy futárral. Hát nem pompás dolog ez az internet! Szegény Erzsi, ha élnél, most
együtt utaznánk Baltimore-ba. A város igazán... wonderfull[1]. Már jártam ott egyszer, és íme, megértem, hogy most másodszor is meglátogathatom a fiamat. Egész nap fütyörésztem és bifláztam egy angol-magyar útikönyvet, hogy megtanuljak néhány szót, kifejezést. Azért egy nyugdíjas melós életében is akadnak szép pillanatok! Egy fél életen át gyűjtögettem, robotoltam azért, hogy a gyerekeknek egzisztenciát teremtsek. Nem volt könnyű, de sikerült. Kívánhatok-e ennél többet az élettől, még ha nem is lett zeneszerző belőlem?
Annyira izgultam, hogy este el sem tudtam aludni. Már éjfél is elmúlt, amikor belém hasított a nagy kérdés: izgalom ez vagy előérzet? Úristen, csak az utóbbi ne legyen, mert nálam minden előérzet drámát hordoz magában. Akkor mit tegyek, mert itt bizony szűrni kell. Ez volt a legnehezebb, ezt a kétfajta szorongást megkülönböztetni egymástól. Emellett megfogadtam, hogy soha többé nem foglalkozom jóslással. Eltelt egy óra. Semmi változás! Koncentrálj, Feri, koncentrálj, akármire is esküdtél, ha biztos akarsz lenni a dolgodban. Két óra. Nyugtalanságom fokozódott. Eszerint mégsem izgalom, hiszen ennyire sosem szoktam izgulni. Három óra felé döntöttem: lemondok a nagy útról. Alig gondoltam végig a mondatot, eltűnt belőlem minden feszültség, és egy pillanat alatt elaludtam. Mire újra felébredtem, a repülőgép már régen elszállt Baltimore-ba.
2009. május 12.
Délelőtt tíz óra. Két órával ezelőtt kapcsoltam webkamerán a fiamat. Úgy nézett rám, mint egy fantomra. Még beszélni sem tudott, csak tátogott.
- Ejnye, de furcsa vagy! Miért nézel ilyen hitetlenül rám?
- Pa... pa, te vagy az?
- Micsoda kérdés, hát nem látod?
- De i... igen. Szűzanyám, ne hagyj el!
- Megmagyaráznád, miért vagy ekkora izgalomban?
- Susan, children, come on right now![2]
A család odarohant a monitorhoz.
- My god![3] - csapta össze a kezét Márk felesége, egy csinos, platinaszőke asszonyka.
- Mit mond?
- The granddad live, the granddad live![4]
A gyerekek örömujjongásba törtek ki.
- Örülök, hogy ilyen jó kedvetek van, de most már ki vele, áruljátok el nekem is, mi a francnak örültök így!
- Tudod, mi történt a repülőgéppel, amelyen vártunk, apukám?
- Hogyne, lezuhant. Előfordul ez már máskor és mással is.
- My god, és ezt csak így mondod?
- Hát... Micsoda? - fogtam fel csak most a szavak értelmét.
Elmesélte, hogy s mint esett.
- Szörnyű! - töröltem meg a homlokom, amin egyből kiütött a veríték. - És senki sem élte túl?
- Egyetlen lélek sem. Mindenesetre óriási mázlid volt. Nem kaptad meg a repülőjegyet?
- Dehogynem!
- Lekésted a gépet?
- El sem indultam.
- Akkor te beteg vagy. Kérlek, bökd már ki, mert nem értem.
- Kutyabajom, csupán... izé... Figyelj rám, most én mesélek neked valamit! - szusszantottam egyet, és beszámoltam neki arról a bizonyos hatodik érzékről, továbbá milyen kísérleteket hajtottam végre e célból.
A fiam elképedve hallgatott.
- Nos, mi a véleménye, mérnök úr?
- Mint mérnöknek nincs véleményem - válaszolta fejcsóválva. - Nem műszaki kérdés, hát nem értek hozzá. Amúgy úgy vélem, nagyon ingoványos talajra tévedtél. Ez a hobbid...
- Nem hobbim. Csak, mint téma érdekel.
-... egyszerre ködös és veszélyes - folytatta a megkezdett mondatot -, ezért, ha rám hallgatsz, dobod a... témát, és visszatérsz a kártyához meg a „fiúkhoz".
2009. június 2.
Nem tértem. Mint említettem, a téllel együtt a fiúkra is ráuntam. Hát még most, amikor ráeszméltem, igen, fogózzanak meg, uraim, hogy mégsem vagyok az a szürke egérke, akinek eddig hittem magamat. Kissé későn, ez kétségtelen, de öregember nem vénember. Talán még kezdhetek magammal valamit. Visszatérve a repülőszerencsétlenségre most már biztos vagyok abban, hogy minden velem kapcsolatos drámát megérzek. Hogy mit kezdek ezzel, még nem tudom, de hogy ne 100, hanem 1000 %-ig higgyek benne, szükség lenne még egy utolsó próbára. Egyértelmű, próbáljuk meg, bár a fiam szerint... Lényegtelen. Ki azzal, ki ezzel szórakozik. Ő a gépeivel, én a jövőt vallató antennáimmal.
2009. június 20.
Közel három hete várom, hogy gáz legyen. De minden klappol, semmi baj, veszély nem fenyeget, vagyis lőttek a kísérletnek, Ferikém! Valóban? És ha besegítenék a sorsnak valamiképp, hogy mégse minden klappoljon? Jól hangzik, már csak az a kérdés, miképpen. Pillanat, felvázolok magamban egy-két trükköcskét! Hihetetlen: semmi se jut eszembe! Akkor később, viszontlátásra! Majd ha kitaláltam, és a kísérleten is túl vagyok, folytatom a gépelést. Addig szünet, a függöny mára legördült.
2009. június 21.
Azt eszeltem ki, hogy vásárolok egy csomó kaparós sorsjegyet. Azért kaparósat, mert ennél rögtön kiderül, nyertem-e. Hogy ez miért lényeges? Mert az antennáim egyelőre elég gyengécskék, és 24 óránál messzebbre nem látnak. Magamhoz vettem a havi nyugdíjam, és elballagtam a legközelebbi sorsjegyárushoz.
- Adna néhány kaparós sorsjegyet?
- Kettőt? Hármat?
Előhalásztam a tárcámat, és ledobtam az asztalra egy halom papírpénzt.
- Az egészre.
- Jól meggondolta? - meredt rám a vörös képű eladó.
- Számolja meg!
- Száz, ezer, tízezer... Nem lesz ez sok, nagybácsi? Bocsánat! Nekem aztán tökmindegy. Tessék, itt vannak a sorsjegyek! Sok szerencsét!
Kibontottam a jegyeket. Alig nyertem pár forintot. Elfehéredve dőltem egy szemüveges vevőnek. Istenem, becsaptál! A tegnap este a baj előszelét sem éreztem, mire ma: a fél nyugdíjam odalett.
- Rosszul van?
- Elnézést! Kissé felszökött a vércukrom.
- Hű, az baj! Ne hívjam a mentőket!
- Ne, ne! Köszönöm, már jól vagyok - kotorásztam idegesen a zsebemben, és előrántottam a nyugdíjam második felét is.
- Ebből még futja. Folytassuk!
- Vigyázzon, a vércukra! - figyelmeztetett a szemüveges.
- Éljen! Kéz- és lábtörést! - vigyorgott egy lenszőke tinédzser.
Az előadó várakozóan nézett rám.
- Azt mondtam, folytassuk, úgyhogy várom a kaparóst.
- Maga tudja - szolgált ki a vörös képű.
Nézzük! Nyertem, nyertem, nyertem! Volt nyugdíj, van nyugdíj.
- Köszönöm a játékot. Imádok ebben az árudában játszani.
Bocsánatot kértem istentől, és hitemben megerősödve csoszogtam ki a trafikból. Először vesztettem, aztán nyertem, s ezzel újra egyensúlyba kerültem, egyszóval minden úgy zajlott le, ahogy megjósoltam magamnak.
2009. július 29.
Hátborzongató ez a megérzés! És eddig még minden jóslatom beteljesedett. De vajon akkor is teljesül, ha ki sem mozdulok itthonról? Ez sem rossz ötlet. Legközelebb ezt is kikísérletezzük.
2009. augusztus 10.
Egy apró baleset: kitörtem a lábamat. Most itt fekszem gipszbe kötött lábbal az ágyamon. Gyorsan elmondom, hogy jutottam idáig. Július 29. Idézek: eddig még minden jóslatom beteljesedett. De vajon akkor is teljesül, ha ki sem mozdulok itthonról? Nos, szó szerint ezt tettem. Valamelyik este, amikor újra elfogott a jósérzés, egész nap otthon maradtam, sőt, fel sem keltem az ágyamból. Csak feküdtem, néztem a tévét vagy olvastam. Eltelt a reggel. Semmi halálhír, infarktus és hasonlók! Délben bekaptam néhány falatot, és nyomás vissza pihenni. Délután: nyugaton a helyzet változatlan. Még néhány óra éjfélig, utána már semmi baj nem érhet. Éjfél körül ki kellett mennem, pisilni. Ekkor történt a baleset. Megbotlottam a küszöbben, és olyan ügyetlenül estem el, hogy kitörtem a lábamat. Éjfél előtt két perccel.
Félelmetes! Egy pillanatra, bármilyen furán hangzik is, megijedtem saját magamtól. Nem volna bölcsebb, ha ezekkel a kísérletekkel itt mindjárt megállnék? Olyan dolog ez, mintha pontosan tudnám, mikor fogok meghalni. Talán még a világvégét is megérzem, amikről pedig inkább jobb, ha semmit sem gyanítunk. Még erre mondják egyesek: isteni adomány! Nem sokkal inkább ördögi? Isten, mintha így olvastam volna valahol, nem szereti , ha belenézünk a jövőbe, amit rajta kívül csak ő meg a szellemlények ismernek. Megborzadtam. Ez lennék én, ilyen szellemektől megszállt vakarék?
2009. szeptember 3.
Egy nap a következő online hirdetésre bukkantam:
|
Átlagon felüli képességekkel rendelkező, harcművészetekben és nyomozásban is jártas testőrt keresek. Extra javadalmazás, rugalmas munkaidő. |
Így egyes számban, vagyis magánszemély a pasinger, méghozzá milliomos, különben miből telne neki ekkora luxusra? Milyen kár, hogy bennem nincsenek ilyen képességek! Nem szólva a koromról, mely lassanként minden tevékenységből kiszorít. Úgy bizony, vén szivar, ideje volna már ezt is megszokni! Nana, azért nem teljesen mindenből! - szégyelltem el önleértékelésem miatt magamat. Elvégre a hatodik érzék sem semmi, és ha jól meggondolom - Rostás Emilt idézve - ez akár pénzt is hozhat a konyhára. Erre inni kell! - araszoltam a bárszekrényhez, és felhajtottam egy pohár kisüstit. Hű, de jól esett! De csitt: legyünk reálisak! Akármennyire nem semmi, még sincs hasznom belőle, hisz szinte senki sem tud róla, és minden jel szerint a tévében sem fogok fellépni. Á, pokolba a tévével, nem való hozzám a csörgősipka. Tehát? Niksz tehát! Van egy képességem, amivel nem lehet, de nem is akarok hírt, nevet, pénzt szerezni, mert az csak úgy van és stop! - jelentettem ki néhány nappal ezelőtt.
Ma másképp látom: egy életem, egy halálom, felcsapok testőrnek.
2009. szeptember 17.
Torkomban dobogó szívvel csengettem be a milliomos otthonába. Szép, egyszintes épület volt egy csöndes kis utcában. A kapu felett kamera pásztázta a bejáratot, a rácsos vaskerítés felett villanypásztor feszült.
- Kocsis Ferenc - rebegtem a kaputelefonba. - A hirdetésre jelentkeztem.
- Várjon!
Rövid kattanás, benyithattam. Alig léptem be, bősz kutyaugatás fogadott.
- Hallgass! Ül! Ül! - húzta meg a pórázt egy atlétatermetű biztonsági őr.
- Maga kicsoda? - lépet hozzám a társa, s mielőtt egy szóval is tiltakozhattam volna, hátracsavarta a jobb karom.
- Épp az imént mondtam be a kaputelefonba. Kocsis Ferenc, engedelmével. A hirdetésre jelentkeztem. Ez, kérem, fáj. Maguknál mindig ilyen udvariatlanok a vendégekkel?
- A mire? - nézett össze a kutyás őrrel. - Szóljak a górénak?
- Minek? Ráeresztem a kutyát, és itt a vége, tedd a jégre. Bruhaha! Bocs, csak vicceltem. Motozd meg és induljunk!
Gyönyörű fenyőfák, bokrok és virágok között kanyarogtunk. A bejárat előtt úszómedence, körülötte padok, szobrok sorakoztak. My god, ez a pasas nem is milliomos, hanem milliárdos! Bevezettek egy előszobába, ott leültettek és magamra hagytak. De sokan vagyunk! - hordoztam végig tekintetem a pályázó daliákon, s kissé restelkedve sandítottam satnya izmaimra. Időnként kisántikált egy-két vasgyúró vérző orral, feldagadt ábrázattal. Alighanem helyben levizsgáztatták őket, ki ahogy jött, sorban, valamennyit.
- Kocsis Ferenc - mutatkoztam be a mellettem ülő vastag nyakú fiatalembernek. - Nem tudja véletlenül, kicsoda ez a milliárdos?
- Egy cigány önkormányzati képviselő. Amúgy megyei vajdajelölt, aki nemrég került a kinyírandók listájára.
- Mire?
- Hogyhogy mire? Hol él maga, öregapám?
- Ja, értem! - gyúlt világosság az agyamban.
Magyarán: a napjainkban dúló nacionalista bosszú egyik leendő áldozata. Már ha hagyja magát, nemde. De úgy látszik, nem hagyja, lásd a kamerákat, villanypásztort, kutyákat, no meg ezt a testőrvizsgát!
- Aztán hogy lett belőle milliomos?
- Állítólag örökölt, vagy ki tudja! - hallgatott el sejtelmesen. - Maga mit keres itt?
- Amit a többiek.
- Bruhaha! - bökött oldalba kedélyesen, amitől úgy huppantam a földre, mint egy kecskebéka.
- Kocsis Ferenc!
- Én vagyok - tápászkodtam fel nyögdécselve, és peckes léptekkel indultam az ajtó felé.
Puff! Mit gondolnak, ki landolt ismét a padlózaton? Én. Valamelyik várakozó jóvoltából. Az emberek persze pukkadoztak a nevetéstől.
- Ki mert engem elgáncsolni?
- Én - vigyorgott az arcomba egy borotvált fejű izomkolosszus.
- Szóval maga volt az - sétáltam a tar fejűhöz, felemeltem az állát, és a tenyerem élével energikusan gégén vágtam.
A férfi hörögve kapott a nyakához.
- Brávó!
Meglepődve fordultam a taps irányába. A képviselő volt, a dúsgazdag vajdajelölt.
- Jöjjön! Fáradjon beljebb, Kocsis úr!
Büszkén léptem az irodába, pontosabban konditerembe, ahol a jelölteket vizsgáztatták.
- Foglaljon helyet! - mustrált végig hitetlenkedve. - Hány éves maga egyáltalán?
- Hatvankilenc - néztem meg magamnak én is a képviselő urat.
Sok cigányt láttam már életemben, de ez a roma egyikhez sem hasonlított. Középtermetű, 35-40 év közötti ember lehetett. Szeme fekete, arcvonásai szokatlanul finomak. Éreztem, lerítt róla, hogy okos, jó ember, aki a légynek sem tud ártani.
- Hát nem tűnik éppen feketeöves bajnoknak.
- Maga sem olyan cig..., romának, aki feketelistára szokott kerülni.
- Hja, ilyen a világ mostanában, amiben az a legszomorúbb - ömlött el az arcán a keserűség -, hogy senkiben, gyakran a saját fajtánkban sem...
- Bízhatunk?
Kitérően válaszolt, de láttam rajta, miszerint újfent jól megjegyzett magának.
- Volna szíves a mesterhez fáradni?
- Mármint hogy én? Fölösleges. Én, kérem, nem értek semmiféle harcművészethez legyen az dzsúdó, karate, kung-fu, kickbox, akármi.
- Akkor mi volt az a demonstráció odaát?
- Az? Csak egy szimpla trükk, mozdulat, amiből, higgye el, nincs is több a repertoáromban.
- Ezzel szemben annál zseniálisabb detektív. Ne is tagadja! Talán, hm, nyomozó volt, Kocsis úr? Ennek még jobban örülnék, mert pont ilyen testőrre van szükségünk.
- Sem harcművész, sem nyomozó. Még csak parafenomén sem, ha netalán ilyen embert is keresnek.
- Neeem? Akkor mi a csudát keres itt? - ugrott el a képviselő mellőlem, a mester meg énhozzám pisztoly, tőr stb. után matatva.
Elmagyaráztam, milyen képességet fejlesztettem ki magamban.
- Vagyis mégis parafenomén - húzta félre a harcmestert, váltott vele néhány szót, majd visszatérve hozzám kicsípett a tárcájából egy cédulát. - Olvassa el, és próbálja meg kitalálni, ki dobhatta a postaládámba ezt a levelet!
|
Ütött az utolsó órád, te gennyláda! Azt hiszed, neked mindent szabad, hülye fasz. De most megfizetsz, mielőtt a nap hétszer kel fel, esküszöm, elbúcsúzhatsz az életedtől. |
- Blöff. Üres fenyegetés, azért, hogy sokkolja magát, Lakatos úr. Ha ez a tag, komolyan tervez valamit, biztosan nem hívja fel magára a figyelmét. Értesítette a rendőrséget?
- Természetesen. De mégis ki írhatta? Hunyja le a szemét, tapogassa meg a betűket, és koncentráljon erre a szerencsétlen bolondra! Már ahogy szokták, én magyarázzam ezt magának?
- Maga hisz az effélében?
- Nem kellene?
-Csakhogy ez a dolog nálam másként működik.
- Semmi probléma! Nekem bármelyik módszer megfelel.
- Az jó. Akkor alkalmaz?
- Fel van véve, csinálja!
- Köszönöm. Első lépésként engedje meg, hogy mától kezdve minden éjjel a hálószobája előtt strázsáljak.
- Hol?
- A hálószoba ajtó előtt, kérem tisztelettel.
- Ez volna a maga speciális módszere?
- Kérem, ne nézzen rám ilyen gyanakvóan! Elismerem, hogy a látszat ellenem szól, de esküszöm, nem akarom becsapni. Tudja mit, egyelőre ne is adjon fizetést. Ja, csak akkor fizessen, ha kihúztam a fejét a hurokból.
A képviselő zavartan töprengett.
- Nem tudom, mit tervez, őszinte-e vagy hazudik. Talán mondja meg inkább, kerek perec, mit óhajt! Munkát? Segélyt? Önkormányzati bérlakást? Halljuk, mit tehet egy feketelistás roma magáért?
- Ilyen szegény flótásnak nézek ki?
- Hát milliomosnak biztos nem. Szóval mit óhajt?
- Segíteni önnek, Lakatos úr.
- Pompás! Látja, Fu mester! Ilyen magyarok is léteznek, és amíg léteznek, ezt a holocaustot is túléljük - sóhajtotta a rokonszenves városatya. - Szólítsa, kérem, a következőt!
- Kérem! Ha nem, nem. Én csak segíteni akartam - indultam az ajtó felé.
- Kocsis úr?
- Parancsol?
- Azért köszönöm.
[1] Csodálatos (ang.)
[2] Zsuzsa, gyerekek, gyertek ide azonnal!
[3] Istenem! (ang.)
[4] A papa él, a papa él! (ang.)
Petrozsényi Nagy Pál
Vissza a főoldalra
