Hatodik érzék - Petrozsényi Nagy Pál elbeszélése IV. rész

Nevem Kocsis Ferenc. Ma töltöttem be 70. életévemet, és ugyancsak ma fejezem be azt a naplót, melynek írásába 2009. január 1-én nekifogtam.

IV. rész

2009. szeptember 18.

Sietek az írással, mert két óra múlva lesz egy jelenésem. Hogy hol, kivel és hány órakor? Hát Lakatos úrnál, akinél végül mégis csak elértem, hogy különleges biztonsági őrnek alkalmazzon. Próbaidőre. Eddig rendben is volna. De hogy lássak el ilyen védelmi feladatot, amíg csak magamat tudom megvédeni? Mi több: magamat sem. Jelezni, mondjuk, megtanultam minden rám vonatkozó veszedelmet, hanem elhárítani... Idáig még sajnos nem jutottam.

De van egy teóriám! Egy baj nem csak közvetlenül fenyegethet. Itt van például Lakatos úr! Veszélyben van, megölhetik, még a házát is rágyújthatják. Csakhogy én is itt lennék ám, és ami őt érinti, abból én is kapok, és amiből én is kapok, meg is érzem azonnal. Tetszik már kapiskálni? Ezután következne az elhárítás. Csak az a kérdés, lehetséges-e? Egyesek szerint nem, mert ami meg van írva a sors könyvében, azon senki sem változtathat. Mások szerint változtathatunk, ha elébe vágunk egy-egy eseménynek. Szóval kemény dió, nagyon kemény. Még gondolkoznom kell a megoldáson.

2009. szeptember 20.

Megkezdtem a szolgálatot. Már tegnap ott aludtam abban a csodálatos pa­lotában. Ó, ha nekem ilyen házam lenne! Bőrfotelek, perzsaszőnyeg, velencei tűkör, fotócellás ajtó és mi minden még! Hát ilyen gazdagok a városatyák? Csend. A csillagok kíváncsian kukkantottak be az ablakomon.

2009. szeptember 29.

Nem történt semmi, unatkozom, bár megjegyzem, addig jó, míg unatkozom. Ha a következő napok is ilyen egyhangúak, hozzá sem érek a billentyűkhöz. Volna ugyan témám bőségesen, de hadd legyen ez a napló a hatodik érzék témaköre.

A főnök kedves, példásan tisztelettudó. Állítása szerint nagyon emlékeztetem megboldogult édesapjára. Egyébiránt hívő, és az ezoterikát sem nézi le, kü­lönben, gyanítom, aligha kísérletezgetnénk így kettesben. A felesége magyar és igencsak pedáns, gőgös asszony. Engem kifejezetten gyűlöl. Váljék egészségére, ha ettől jobban érzi magát, de ha tovább macerál, isten bizony, lelépek.

2009. október 30.

Este tizenegy óra. Ez az első nap, hogy nem tudok a Lakatos-házban elaludni. Értelmezzem a nyugtalanságom? Naná, hisz épp erre vártam. Nem tudom, ki és mi fenyeget, házon belül vagy házon kívül, végül, de nem utolsósorban csakis belém csap az istennyila? Hacsak... nem fogok ki rajta, méghozzá sürgősen. Ugyanúgy, mint amikor nem szálltam fel a Baltimore-i repülőgépre - állítottam párhuzamba a két dolgot egymással. Felugrottam az ágyból, és fel-alá kezdtem sétálni. Mit tegyek, édes jóistenem, mit tegyek azért, hogy megszabaduljak egy egyre szorosabban körém tekeredő acéllánctól. Elszaladni nem tudok, elvágni nem lehet, amennyiben nem bukkanok a leggyengébb láncszemre. Az ám, de hogy bukkanjak millió láncszemből pont a leggyengébbre? Vaktában felírtam valamit egy papírlapra, és a párnám alá dugva visszafeküdtem az ágyamba. Hiába, egy percre, nem sok, annyira sem tudtam ellazulni. Oké, írjunk egy másikat! Semmi megkönnyebbülés! Még egyet! A feszültségem fokozódott. Én, ökör, kellett nekem hőbörögni! Már csak abban bízhatok, hogy szerencsétlen kalandomnak semmi köze ehhez a veszélyes emberhez, mert ha igen... Még nagyobb ökör vagyok - ütöttem a homlokomra: hiszen pont ez a helyzet kulcsa! Magyarán: elég, ha felszedem a sátorfámat. Teszteljük ki hát ezt a megoldást is ízibe! FUSS, LÉPJ LE TŰSTÉNT INNEN, FERIKÉM! - írtam fel nagy piros betűkkel egy újabb papírlapra, és ezt is a párnám alá helyeztem.

Pirkadt, s ahogy világosodott, egyre jobban megnyugodtam. Tehát innen fúj a szelecskénk. Gyerünk öltözni, és agyő, Lakatos úr! Kiosontam a szobából, s csaknem az udvarról is, amikor elszégyelltem magamat. Hagyjam cserben ezt a derék, szimpatikus úriembert? Akkor mi a francot keresek itt?

- Lakatos úr! Lakatos úr! - ráztam fel álmából a képviselőt. - Veszélyben van, meneküljünk!

- Á, maga az? Mit karattyol itt összevissza?

- Öltözzék fel, mindjárt megtámadják!

- Látod? - ült fel az ágyban Lakatos felesége. - Idáig jutottunk. Már a hálónkban sincs nyugtunk tőle.

- Nyugodj meg, és maga is Kocsis bácsi! A házban két biztonsági őr van, az utcán is legalább egy zsaru cirkál.

- Én nyugodt vagyok, csak ezt a vénséget takarítsd ki a házamból!

- Kérem! Ha ennyire zavarok, akár el is mehetek. Lakatos úr?

- Miből gondolja, hogy éppen ma próbálnak... megölni?

- Miből, miből? Hát csak úgy, megérzés alapján. Hiszen tudja, én mindent előre megérzek.

- Micsoda hóhányó! Dobd ki innen ezt az őskori leletet!

- Mindjárt, drágám, vagyis... később megbeszéljük. Olyan biztos ebben, jóember?

- Mint amilyen biztos, hogy itt állok. Jó, nem abszolút, de valami azt súgja...

- Hogy oda ne rohanjak! Marci, Marci, okosabbnak hittelek.

A képviselő álmosan ásított.

- Feküdjön vissza, nagybácsi, és máskor csak akkor keltsen fel, ha abszolút biztos magában.

- Sajnálom. Én figyelmeztettem magukat. De ha már ennyire zavarom a ház úrnőjét, inkább hazamegyek, és vigyázzon magukra... az önkormányzat ezután.

2010. január 1.

Ma töltöttem be 70. életévemet, és ugyancsak ma fejezem be azt a naplót, melynek írásába 2009 január 1-én nekifogtam. Miután rég nem találkoztam a barátaimmal, meghívtam őket egy szülinapi ebédre. Rostás és Vas Gabi el is jött, Sarkadi azonban otthon maradt. A változatosság kedvéért most ő nem kívánt Robival cseresznyét enni egy tálból. Beszélgettünk, iddogáltunk.

- Príma ez a kadarka! - dicsérte meg boromat a kis cipész. - Kár, hogy utoljára iszok ilyesmit.

- Mert?

- Megtiltotta a háziorvos. Túl magas a vérnyomásom. Legfeljebb töményt ihatok, azt is csak mértékkel.

- Nekem a bagót - malmozott idegesen a gémnyakú kézbesítő. - Sajna, ö­regszünk, és ezzel mindent megmondtam. Te mit csinálsz mostanában?

- Sétálgatok, olvasgatok - válaszoltam szórakozottan.

- Nem sok. Kicsit bővítened kéne a programodat. Én például sakkozom, ami legjobb gyógyszer az unalom, de elbutulás ellen is. Tudsz sakkozni?

Így cseverésztünk erről-arról, beleértve a legutóbbi támadást, amikor Molotov koktélt dobtak Lakatos képviselő házára. Ebbe nem szóltam bele, csevegjenek csak, de aztán mégsem tudtam megállni, hogy kihagyjam magamat a sztoriból.

 - Szóval mégis sikerült! - ámuldozott az expostás. - Addig gyakoroltál, edzettél, amíg igazi látnok nem lett belőled. Remélem, felfogtad, mit jelent ez, öregfiú?

- Szerinted?

- Pénzt, nevet, hatalmat. Te leszel az ország első számú látnoka. A helyedben én máris felajánlanám szolgálataimat a miniszterelnöknek.

- Várj, várj, várj! Mielőtt tovább győzködnél, engedd meg, hogy kérdez­zek tőled én is valamit.

- Parancsolj!

- Mikor tanítasz meg engem is sakkozni?

VÉGE

Petrozsényi Nagy Pál