Horváth Lívia: A babiloni szomorúfűz

A babiloni szomorúfűz

„A dühöngő rossz szelet

eldobta már a tél, 

beásott havat,

s dobozolt süvítő hideglelést" 

A babiloni szomorúfűz

néha hagyja, 

zokogjon rá tisztulást az ég.

S kéri a Nap sugarát, 

bújjon levele alá erezetként... 

Mert élne 

saját-benső árnyékában, hol 

magányos hajként kócolás az élet,

magához a fényt fűzni való az,

ki imádja,

ki fűzni haját csokorba képes! 

Az illatát vélem,

s érzem színe zöld, a levegő

hangtalan dobban, 

bennem élő tűzként 

senki nem szeret jobban, 

koszorút fűzni karodban,

fogni- ölelni kezed, 

Te leveleid alatt vérző erezet! 

Látod, saját benső árnyékodban

rejlesz, haladsz...

S várod magad mellé odafonni 

a végső gondolat hadat, 

s néha hagyni, vágyni azt, 

had sirasson az ég. 

Szíved tavasza mellé, 

áldás összefűzni a fényt.

/Fotó: janaanagy/