Időjárók

Bolondok voltak.

 

Emlékszem nagyanyám mesélt először az Időjárókról.

Hosszú vézna emberek, nyúlánk nagy kezekkel.

- A tanácselnök. Az is Időjáró vót. – motyogta egy darab kenyérbéllel a kezében. Már csak azt tudta elmajszolni gerezdekre vágott almával.

Tán hétéves lehettem. A tornácon ültünk és néztük a lemenő napot.

- Mit csinálnak az Időjárók? – kérdeztem vakargatva a térdemen bevarasodott sebet, amit még a biciklivel való taknyolásomkor szereztem.

Kellett nekem a Pantikának csinálni az agyam!

- Időjárók? – kérdezte magától. – Hát járták az időt. Bolondok voltak. Olyasmit csináltak, amit mások sose. Azt mondják az Ernő sem volt normális. Éjjel kinn járkált a mezőn oszt utána meg levót nyalva a ződ búza, he? Ilyen körökben, meg olyan hogyishíjjákokkal, mintha a tehen taposta vóna le. De olyant egyedül sose lett vóna képes csinyáni. Akkora táblában feküdt a búza hogy tíz markos gyerek se érte átall, ha egymásho teszik a kezük. Azt mondják, hogy az Ernő olyankor megbolondút, másokkal beszélt. Jól is járt vele a falu, mindég mindenünk megvót ami kellett. Háború se gyött ide.Ernő kiállt a falu határába oszt leült a betonykőre. Akkor egy katona se gyött erre. Aszondják, akik erre jöttek másnap, hogy akkora köd vót, hogy az ördög se talált volna ide.

Valahányszor erre meneteltek ez az Ernő mindég tudta, mikor kell azt a ködöt csinyáni. Olyan ide be nem gyött, akit ő nem akart. Fura ember vót az már biztos.

- Mi lett vele mama. Meghalt?

- Hát szerintem nem, de sokan azt mondják meg. De én tudom, hogy nem. – közel hajolt hozzám.

- Én láttam a városba. Eccer. Megismertem a járásáról. Ő vót egész biztos. Ezek nem halnak meg.

Felálltunk és elmentünk a kamrába kukoricát morzsolni.

Nagyanyám ekkor avatott be igazán az Időjárók titkaiba. Morzsolás közben mesélt nekem a világról. Hogy ezek az Időjárók sosem halnak meg.

Meg hogy kedves, szelíd jóravaló emberek. Sose bántják meg a másikat és nem hagyják cserben a barátaikat. Mindent tudnak a világról. Hiszen van, aki már olyan régen itt él, hogy még tán Jézussal is találkozott. Tőle magától hallotta a szavait.

- Ezt meg honnan veszi mama?- nekem Jézus oly messzinek tűnt, hogy talán el sem tudtam volna odáig érni a gondolataimmal.

Nagyanyám maga elé meredt.

- Hát vót egy furcsa eset, amit ha nem a saját szememmel látok, vagy élek meg bizony isten nem hiszem el. Mariska nénéd nagyon ágynak esett. Annyira hogy hiába gyött az orvos, csak haldoklott, jajveszékelt szegény. Káromolta mán az istent, folyton büdöset hányt, mindenhonnan folyt belőle a lé. Alul felül olyan büdös vót, hogy az orvos is alig bírta gyomorral. Naphosszat üvöltött a szerencsétlen akár a fába szorult féreg. Én eccer bementem hozzá, de nekiállt szidni, mint a bokrot. Köpködött felém, azt mondta gyűlöl engem, és hogy a pokolban szétrágja majd a húsom, és a férgekkel eteti meg a szívem.

De én nem féltem tőle. Néztem egy darabig, és akkor megéreztem benne az ördögöt. Ott vicsorgott, ott a mellyibe, és a torkába neki. Mentem is a papho, hogy így tisztelendő, meg úgy, de az nem hallgatott rám. Azt mongya bolondokat beszélek. Hát nem hallgatott meg! Mérgesen csaptam rá az ajtót, osztán fordutam vón kifele. Hát nem megállít az Ernő hova ilyen nagy dérrel-durral? Én elpanaszoltam neki a bajom, hogy Maris meghal, mer elviszi az ördög a tisztelendő meg kifigurál engem, bolondnak titulál. Hát így egész biztos a pokolra jut szegény Mariskám. Jó asszony vót a nénéd egyébiránt, nem ártott ő soha légynek se sose. Aszondja az Ernő nekem: - Jöjjön csak Piroskám, majd én segítek szegény asszonyon. Hát hogy jön ahho egy tanácselnök hogy ilyenhez értsen? - kérdeztem én hőkölve. De ő csak vitt engem, belém karolva. Vigyem őt el ehhö az asszonyhoz. Elvittem én, hogyne vittem vóna.- legyintett a ráncos kezével. - Akkor már teljesen odavót szegíny asszony. Arrafelé már szagról lehetett érezni milyen közel vagyunk hozzájuk. Hát belépni télleg csak az ördögnek vót kedve ammár biztos, de Ernő csak ment előre nem törődve sem a szaggal, sem a sok szarral-húggyal, amivel tele vót mán az ágy is meg a padló. Akár ha a pokol mennyezetén lógtunk vón a fejjel lefelé, olyan érzés vót oda belépni. Mintha minden fordítva lett vón megrendezve, no. Ernő odalépett és olyan furán beszélt ehhez a szerencsétlen asszonyho. Morgott, mint a tévében mikor imádkoznak, valami idegen nyelven úgy tett. Amikor Maris elkezdett üvőteni ő rátette a kezét a szájára és istenemre nyomta, nyomta a száját az övére, miközben beszélt azon a morgós hangon. Maris sikított csapkodott, aztán kinyúlt akár egy nagy lapos béka. No, gondótam ez megölte. Ez egészen bizonyos. Akko asszongya fogjam meg a kezit. A Marisét. Hát én megfogtam, de olyan hidegség gyött rám, hogy azt hittem mentem belém fagy a szusz. Eztán aszongya, mondjak el egy miatyánkot. Mikor elmondtam már melegebb lett a kezem. Úgy el kezdett bizseregni. Elmondtam még hármat, hát egész meleg lett ottan . Akkor abbahagyatta velem, aszongya menjünk mos már rendben lesz az asszony. Hát kitessékelt, oszt egy darabig együtt mentünk. Akkor kérdeztem meg, hogy mi vót az a morgás. Aszongya arámi. Az meg mi a rosseb? –kérdeztem tűle. Aszongya, csak olvassam a bibliát szorgalmasan. Hát télleg, aztán a tévében mondták ezt az arámit. Hogy Jézus így beszélt, így dörmögve. No, ez az Ernő ördögöt űzött onokám, úgy mint Jézus. Hidd el nekem! Ilyenek ezek az Időjárók! - bólogatott felém.

Elhittem neki. Mi tagadás, kezdtem nagyon megkedvelni ezt az Időjárós  dolgot. Annyira, hogy nagyon elkezdtem álmodozni, hogyan lehetnék én is Időjáró. Aztán egyszer csak kibuggyant belőlem.

- Mama, én is lehetek Időjáró?

- Lehetsz, hogyne lehetnél!

Felvillanyozott a gondolat. Már magam előtt láttam az Időt, ahogy lépkedek rajta és közben egyre többet és többet tudok a világról. És még arámiul is tudni fogok. Én egészen biztos jobban űzök majd ördögöt, mint az Ernő bácsi, aki egyénként sincs már sehol. Eszembe jutott az is, hogy pont rá fér már a falura egy ilyen Időjáró, hiszen édesanyám mindig panaszkodik, hogy nincs semmi ebben a faluba. Hohó, milyen büszke lesz, ha megtudja, hogy én vagyok a faluba az Időjáró. Hű azt a mindenit! Csak úgy szikráztak a fejemben a gondolatok.

Nagyot nyeltem. Most eldől.

- Hogyan?

Nagyanyám kezében megállt a csutka. Kicsit maga elé nézett mintha latolgatná, mennyi az-az annyi. Rám szegezte acélszürke szemeit.

- Hát hozzál sok piros pontot, meg imádkozzál. Járjál rendesen templonyba. Velem. Edd meg a levest is ne csak a húst.

Elgörbültem. Hát ez igencsak keserves feladatnak tűnt így elsőre.

Nem is tudtam hova legyek, de aztán leszegtem a fejem. Keményen bevágtam a csutkát a nagykosárba.

- Csak ennyi? – kérdeztem nagy mellénnyel.

Mama mintha szándékosan le akarta volna törni a nagy erőmet.

Megcsóválta a fejét és meghúzta a kacsakázmér mintás fejkendőjét.

- Hova gondósz, kackahúszár? Dehogyis ennyi. Elsőre nem is elég ez neked?

Megfenyegetett a kukoricacsővel.

- Maj, ha ezeket szépen beteljesíted, akko elmondom a többit.

Lehorgasztottam a fejem, bele a szakajtóba.

- Nincs más út?

Huncutul rám csillantotta a szemeit.

- Van a! De azt maj csak akkor, ha végképp vége a világnak. 

Bánatomban disznóólat csináltam csutkákból, és amikor már az ólból csutkatorony lett, rakhattam a tűzre.

 Így égett a bal arcomra egy hold, amit az én nagyanyám termetes fenekének köszönhetek. Amikor a masina ajtót kinyitottam,- éppen háttal neki, ő pont akkor állt fel, hogy kiöntse a lemorzsolt szemeket a zsákba, és a fenekével megbiccentette a hátam. A masina ajtaja egy tökéletes holdat égetett az arcom bal felébe. De hát hova is égne egy hold, ha egyszer a baloldalon a helye? A természet pontosan tudja, mit miért cselekszik. 

Rettenet fájt és halálosan megrémített az égő bőr szaga.  Nagyanyám megfogta a fejem és rám nézett. Szigorú szürke szemei lettek hirtelen.

- No, látod semmi baj.

Felzokogtam.

- Nahagyohon fáj.

- Tudom kisonokám tudom. Hozok rá tejfelt mingyá, azt jobban leszel.

- Nehem halok meg?

-Hova gondósz te dezentor. Te hogy halnál meg. Te nem halhatsz meg!

- Méhért nem? Én is…én is olyan vagyok, mint az Ernő? Időjáró?

Emlékszem, ahogy megkönnyebbülten megolvadt a szája.

- Hát persze, hiszen éppen nem meséltem, hogy a hold a jelük. Erről lehetett megismerni őket. Erről hát!

- De hát így mindenki látja, hogy itt a pofámon a hold!

- Elmúlik a majd, és csak az látja, aki látja. Nem az ilyen egyszerű emberek.

Látod, hogy már nem is fáj?

 - Nem fáj.

- De el ne mondd senkinek, hogy te is Időjáró vagy! Nem kell aztat tunni nekik, elég, ha én tudom, meg te.

- Meg a többi Időjáró, ugye?

- Így, így. Rakjunk rá a tejfelt. Itt van, ni. Kenek a zsebkendőmre, osztán rátegyük. Látod milyen bátor vagy, hogy nem sírsz, mos se. Igazi Időjáró vagy ez mán biztos!

Másnap nagyon büszkén mentem iskolába, emlékszem. Hiába nevettek, sajnáltak, én csak emelt fővel viseltem a bőrömbe égett holdat. Pantikának elmondtam, egyedül neki. Ő volt a legjobb barátom. Esténként mindig együtt ültünk a kapu előtt és rajzoltuk a porba picét. Ugróiskoláztunk, de mi úgy hívtuk pice. Pantika rám nézett. Erősen elhajította a picekövet, aztán megfogta az arcom és belemondta.

- Mi lesz velünk?

Vállat vontam.

- Semmi. Én járom az időt te meg vársz engem haza, és amikor megjövök, akkor jól megszeretjük egymást.

Csípőre vágta kezét.

- Hát tudod mikor foglak én várni? Soha!

Elugrált mellőlem, mert csinálta a sorát. Mikor felért, megpördült.  Ahogy kell, a végén.

- Ne izélj már! – kérleltem.

- Hát, ha tudni akarod én is Időjáró leszek. És a Katónak is elmondom, hogy kell ezt csinálni és akkor ő is az lesz!

Elpityeredtem.

- Ne izélj már. Pantika, te az én barátom vagy. Megígérted, hogy nem árulod el senkinek se soha.

Pantika leszegett fejjel végigjárta az iskolát, és amikor mellém toppant hanyagul átvetette a vállamon a karját. Csípővel megbillentett cinkosan.

- Akkor te meg ne akarjál elmenni sehova se.

Nem mentem. Itt maradtam az időtlenségben. Néha ennyin múlik, mi lesz az emberből. Béla a szomszédból, vagy Időjáró.

 Vannak estéim, mikor én vagyok Béla a szomszédból. Olyankor jól esik egy kis házi szalonna, tojással, hagymával, frissen megpirítva folyósra pattintva a lábosban. Amikor még a sárgája aranyos mézként csurog végig az üveges szalonnadarabok testén.

 Nem a csillagpor, hanem a napi munka izzadtsága szárad a homlokomon.

De vannak pillanatok, amikor Időjáró vagyok. Olyankor az út bennem van, de repülhetek is, ha kedvem tartja. Lehetek bármi, hiszen pofámon a Hold, még ha azóta ezerszer vedlettem le azt a megégett réteget. Ha elhiszem mindazt, amiről ez a mese szól, lehetek bármi. Ha elhiszem, bármi lehetek.

Ha elhiszed, legyél te is az, amiben hiszel.

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek